Oldalak

2020. augusztus 15., szombat

Épített örökségi értékek nyomában Tolnában - Sióagárd és Grábóc

Egy napsütéses, nyári, szombat délelőttön úgy döntöttünk ismét felfedezzük a környéket. Tolna megyében, Pakson élünk és előszeretettel kirándulunk itt, is. Már a karantén előtti időkben is szívesen kirándultunk a közelben, de a járványhelyzet még inkább ezekre az utazásokra helyezte a hangsúlyt. Most ugyan már nincsenek olyan szigorú korlátozások, de a környékkel szembeni lelkesedésünk nem hagyott alább. Így esett, hogy Sióagárdot és Grábócot vettük célba. 

A Sióagárd Szekszárdtól mintegy tíz kilométerrel elhelyezkedő település, a Mezőföld déli csücskében,  a Sárvíz és a Sió között. A településen található információs tábla szerint Agárd Árpád-kori település volt, amelyet a törökök pusztítottak el, 1715 körül települt újra rác népességgel. Az első magyarok az 1720-as években telepedtek ide, tótokkal együtt. Később a rácok elvándoroltak. 

A település nevezetessége a Leányvár, Rácváros településrészeken található présházakból kialakult pincefalu, pincesor. A több száz pince több egymás melletti/feletti szinten helyezkedik el. Találunk itt igazán régi, omladozó présházakat és felújított pincéket is, bár zömmel azért előbbibe botlunk, nagyon sok az elhagyatott présház, amelyről a pinceajtókat benőtt növényzet árulkodik. 

A természet az úr


Több présházon kerámia tábla jelzi, hogy védett, helyi, műemléki értékről van szó. Érdekesek a présházak ajtói is. Az instagramon a @titkospinceajtok nevű profilomon találtok ezekről (is) képeket bőven, ha titeket is érdekelnek ezek a mintás, színes ajtók ajánlom figyelmetekbe. 


Jellegzetes kék-fehér falfestés és a színes, díszített ajtók


A pincék között sétálva megfigyelhetjük, hogy az egyes présházak igen sokféle stílusban épültek. Az egyes településrészeken valószínűleg eltérő időpontokban zajlott a pince építési láz, amely nyomán az egyes korszakok stílusjegyei felfedezhetők. Érdekesség, hogy a rácvárosi részen szorosan egymás mellett sorakoznak a pincék, szinte csak egy embernyi szélességű közlekedő és egy szűk lépcsősor vezet fel a pincék mögött húzódó szőlőkbe. Több pince esetében különleges tornáckialakítást is megfigyelhetünk a bejárat előtt. 


Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de számomra igen kedvesek ezek a pincefalvak, pincehegyek, pincesorok - többféle elnevezés ismert. Amellett, hogy jól esik itt sétálni, egy régi kor, egy csodás mesterség, hobbi, azaz a borkészítés hagyományos lenyomatai is egyben. Ma már inkább zömmel egyfajta "skanzen" jelleggel őrzik a múlt ezen nyomait, de akadnak még itt is bort készítők. Mindezek mellett megfigyelhető egyfajta funkcióváltás is ezekben a vidéki terekben, hiszen sokan vesznek itt ingatlant, szabadidőeltöltés céljából. Ha máshogy nem, így megőrződnek ezek a kis csodahelyek. 

Sióagárd a Szekszárdi Borvidék és a Szekszárdi Borút Egyesület tagja, része a "Borok, vizek, kúriák" nevű tematikus útnak, zöldútnak (http://borokvizekkuriak.hu/sioagard). 

Innen utunkat Grábóc felé folytattuk, amely településnek ékessége a görög keleti szerb ortodox templom. Az egy hajós, barokk stílusú templom lenyűgöző természeti környezetben helyezkedik el. A templomot az 1580-as években építették, majd a történelem viszontagságos nyomainak eltüntetése céljából többször újjáépítették, felújították. A templom belül igen díszes, 18. századi berendezések és festett faliképek díszítik. 


A templom mellett egy görög keleti szerb apácazárda kapott helyet, kútházzal és temetővel. A zárda épületét az 1700-as évek vége felé építették, az 1800-as évek végére nyerte el végső formáját, a 20. században belső átalakításon esett át. Mindegyik épület a Tolna Megyei Értéktár nemzetiségi, épített értéke. 

A templom nemcsak építészeti, kulturális örökségként kiemelkedő, hanem szakrális értéke is jelentős, főképp a szerb ortodox búcsújának köszönhetően. A Péter-Pál naphoz kötődő búcsú vonzáskörzete ma már országos, a Magyarországon élő szerbek fontos ünnepe. A búcsú istentisztelettel kezdődik, a halottak emlékére "koljivó"-t (édesített búzát), az élőknek kalácsot szentelnek, amit borral átitatva szét is osztanak a megjelentek és a hívők között. Az ünnepet estig tartó mulatság zárja, amelynek fontos eleme a szerbek nemzeti tánca a kóló. A búcsú 2016-óta kiemelt megyei érték, azaz Tolnaikum. 


2019. augusztus 27., kedd

Berlin - Fotónapló

Ugyan csak pár napot tölthettem a városban, azt is eső és hűvös idő árnyékolta be, ám még így is sok pozitív benyomás ért itt. Berlin hatalmas, sűrűn beépített város, mégis tágas utak és sok-sok zöld terület jellemzi. Ettől máris olyan élhetőnek tűnik itt az élet, noha állandóan mozgásban van szinte minden egyes szeglete. Igaz sikerült olyan külvárosi részen is járni (ami nekem az egyik kedvencem is volt egyben), ahol mintha megállt volna az idő, csend, nyugalom és átlagon felüli rendezettség jellemezte ezt a városrészt, annak ellenére is, hogy éppen a híres Olimpia stadion közelében helyezkedik el. A kertvárosias idillt talán éppen az időszakonként megrendezett sportesemények és focimeccsek szurkolói törik meg, adva ezzel egy teljesen más dinamikát az itteni életnek. Berlin talán nem túlzás azt állítani, hogy egyszerre régi és modern, történelmi és mai, zárkózott és nyitott, precíz és szétszórt. Ritkán tud az ember ennyi ellentétes jelentésű szót használni ugyanarra a településre, noha ezek bizton állíthatom mind-mind igazak, együtt és önmagukban is. Valahogy viszi magával az embert a város, no nem úgy mint Prágában a sodró tömeg, sokkal inkább a kíváncsiság, a felfedezés vágya, hogy vajon mi jöhet még? A röpke alig két nap alatt ugyan természetesen csak egy szegletét ismerheti meg a látogató Berlinnek, mégsincs azonban hiányérzet, mert valahogy olyan kerek, egész volt így is. 
A brandenburgi kapu, fényfestéssel megspékelve

A berlini Tv-torony gombostűként magasodik a város fölé. Ideális esetben remek lehet a panoráma, mi sajnos elég rossz időt fogtunk ki a látogatáskor. 
Utcarészlet...ilyen ez a város, egyszerre egyedi és kozmopolita


A Múzeum-sziget éke a dóm, ami tekintélyesen magasodik a Spree folyó fölé
Fiatal fiú és lány szobra a Spree folyó partján, háttérben a dóm
A Régi Nemzeti Galéria épülete a Múzeum-szigeten
Romantikus utcarészlet
21. század. Az egykori történelmileg meghatározó helyszínen nem állt meg az idő, ma turistabuszok szelik át a várost, miközben a reklámok hívják fel a figyelmet arra, hogy ma már más idők járnak. Háttérben az ikonikus Checkpoint Charlie katonai ellenőrzőpont.
A Checkpoint Charlie ma turisták kedves "check"-pontja. Körülötte már a globalizáció nyomai, gyorséttermek és üzletek sora. 
A berlini fal egy darabja
Régi és új találkozása - Minden szegletében meglepetés ez a város

Olimpiastadion. A stadiont az 1936-os olimpiára építették, ma több sporteseménynek is otthont ad, így például futball meccseknek is. 
A stadion szomszédságában csendes, kertvárosias városrész ad otthont a helyieknek
Ha tetszettek a fotóim kövesd Instagram oldalamat is, ahol rendszeresen frissülő tartalommal várlak! →Pandi88 Instagram Profil

2016. augusztus 10., szerda

Valamit tudnak a szomszédban - azaz így lesz a "semmiből" valami?!

Már a bejegyzés elején leszögezem, hogy természetesen nem a semmiről fog szólni az írásom, de valahogy a tipikus "abból a bizonyosból várat" effektus egy-egy példája szúrt szemet nyáron, amelyet úgy gondolom, hogy az érdeklődőkkel is meg kell osszak. Úgy élményileg, mint szakmailag egyaránt. 

Persze nem vitatom, hogy van pár dolog ami a sikeres turisztikai termékfejlesztéshez elengedhetetlen. Ilyen például az adottság (természeti, történelmi, kulturális stb.), ami tulajdonképpen az alapja egy-egy turisztikailag fontos attrakciónak, desztinációnak. Ez voltaképpen egy felismert lehetőség, legyen az bármilyen formában értett változata a szónak. Fontos persze az anyagi forrás is, amiből a meglévő adottság turisztikai attrakcióvá fejleszthető, mivel ez esetben nem kevés pénzről beszélünk úgy általában, gyakorta ez szokott lenni a nagy ötletek megvalósításának gátja. De ami a legfontosabb talán az tulajdonképpen az pont maga az ÖTLET. Persze tudom, most sokan felsóhajtottak, hogy mit ér az ötlet az adottságok és a forrás nélkül. Ezzel nem is vitatkozom, de a mai világban számos müdja ismert annak, hogy egy ötletet sikerre vigyünk.
Ausztriai tartózkodásom apropóján újfent bizonyossá vált, hogy sokszor egy "egyszerű" ötlet is lehet önmagában eredményes, nemcsak élményt, de kényelmet nyújthat a látogatónak és egy ötlet, AZ ötlet sokszor nem is igazán pénz kérdése. A nagyon nagy ötletek ugyanis előbb utóbb meghozzák a befektetőket, vagy valamilyen formában kivitelezőre találnak. Kreatív ötlettel bármely adottságot szinte tökéletesre lehet fejleszteni, sőt egy kis kreativitással "adottság" is fejleszthető bárhol, gondoljunk csak a tematikus parkokra.
Már az utazás első napján megmutatkozott az emberi kreativitás magas foka. Adott ugyanis egy csokoládé gyár, nevezetesen a Zotter, amely Josef Zotter munkásságának ékes bizonyítéka. A gyár évek óta látogatható, s mintegy manufaktúraként, gasztronómiai élménnyel ötvözve mutatja be a csokoládé készítés érdekes lépéseit, persze annak rendje és módja szerint kóstolóval. Ez már önmagában egy kuriózum ha a turisztikai kínálatot nézem, a maga nemében egy jól fejlesztett tematikus kínálat, amely az évek során hihetetlen volumenű komplexummá nőtte ki magát. Ma már csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, fél óránként indulnak a terminusok, reggel kilenctől, délután fél hatig, főszezonban mindegyik megtelve, maximum 50 fős csoportok várják, hogy megismerjék a csokoládé készítés fortélyait. De ennek részleteiről egy korábbi bejegyzésben írtam. Szóval mindez úgy tűnik nem volt elég és lehet ezt még hova fokozni, ugyanis a várakozási idő kitöltésére, az élmény kiteljesítésére, vagy csak hobbiból jött az újabb ötlet, amely akár önmagában is lehetne attrakció: nevezetesen egy "ehető" állatpark. Házi állatokkal és kevésbé háziakkal, bár ki tudja, Ausztráliában lehet a kenguru olyan, mint nekünk a kutya. A különleges állatpark azon túl, hogy elsősorban a gyerekeknek nyújt élményt, a felnőttek számára is hasznos időtöltés. A parkban nemcsak az állatok, de az egyes növények, gyümölcsfák jellemzői is megismerhetők, akár több nyelven is. A park egy része tele van napkollektorokkal, ami az energia 60%-át fedezi is. A riegersburg-i várra néző sarokban "photoshooting" pont van kialakítva, ez jó reklám a várnak és az állatparknak is egy "check in" során, a közösségi média valamelyik felületén megosztva. A kacsáknak szárnyas wellness, a tyúkoknak mobil tojóállomás van kialakítva, az állatoknak gyógynövénykert, afféle gyógyszertárként. A megéhezett turistáknak zömmel helyben termelt és tenyésztett "alapanyagokból" készített ételeket kínáló étterem, modern design-al és magas minőséggel. "Kert" mozi, szalmabála székekkel. Zöldséges-kert mindenféle földi jóval, ami amellett, hogy természetesen saját felhasználásra kerül, még bemutatásra is szolgál, amolyan jó példaként. Tó. Szökőkút, amelyet az ember maga indíthat be vagy éppen apaszthat el egy kerékpár és persze némi saját energiabefektetés segítségével. Játszótér. Ötlet temető, a régmúlt csokoládé kreálmányairól megemlékezve. Mondjuk ez talán kicsit morbid, de ugyanakkor egy kicsit közelebb is hozza a csokigyárat az emberhez, hiszen még teljesebb megismerést tesz lehetővé. A gyár egy bizonyos pontján, ahonnan a legjobb a kilátás "skywalk" kilátópontról tekinthetjük meg az általunk korábban bejárt több hektáros állatpark területét, vagy éppen fordítva, innen nézhetjük meg, hogy merre is vezessen utunk az állatparki séta során. Egy szó mint száz, a park jó 2-3 órás programot jelent még a nem éppen kis gyerekkel érkezőknek is. Minden jól átgondolt, a látogató kényelme és legteljesebb élményszerzése érdekében kialakított. A tulajdonos pedig ha éppen úgy adódik, és mellettünk sétál el az állatpark egy szegletén, messziről, hatalmas mosollyal köszönti a sétálókat. Szóval nemcsak adottság, pénz, és ötlet, de vendégszeretet is társul az attrakcióhoz.

Mindennek a jól működő "gépezetnek" mi is az alapja tulajdonképpen? Adott egy csokoládé gyár, amely mára márkává nőtte ki magát, mindezt köszönheti a minőségi alapanyagokból készített, különleges csokoládéinak. Adott egy a világra nyitott, kreatív, vállalkozó szellemű tulajdonos, aki nemcsak a csokoládéért és a csokoládé gyártásért rajong, hanem ezt élményként tálcán is kínálja a vendégeknek. Immáron tényleg egyedi és azonosítható márkává fejlesztve "önmagát" és kínálatát. És ha mindez még nem lenne elég tovább fokozzák mindezt még inkább kiteljesítve a kínálatot, az élményt magát, az ott tartózkodási idő hasznosságát és ezzel együtt a tartózkodási idő tartamát és tartalmát is, és még mindezt megfejelik egy állatparkkal. Immáron turisztikai márkává (is) fejlesztve magukat, hiszen a parkoló és a meghirdetett terminusok "telt házasak", a forgalom és az érdeklődés növekvő, a gyár és az állatpark pedig fél, vagy akár egy egész napos tartózkodási lehetőséget is nyújt az ide érkezőknek.
Termékfejlesztés folyamata (saját szerkesztés) 

Persze mint az elején mondottam, mindennek alapja természetesen nem a semmi volt, de turisztikai szempontból lényegében tulajdonképpen mondhatjuk, hogy az volt a kiindulópont, hiszen a csokoládé gyártásnak eredendően nincs köze a turizmushoz, mások is gyártanak csokoládét, de nem minden csokoládé gyárból lesz turisztikailag meghatározó attrakció. És bizony az elmondható, hogy Stájerország egyik turisztikailag fontos attrakciója mára a Zotter csokigyár lett. 
Érdemes vizsgálni a hely megjelenését is. A gyár fogadóterében és a gyárlátogatás során, de már a gyár udvarában is szembe találkozunk a tulajdonos ízlését kifejező művészeti alkotásokkal, figurákkal, szobrokkal, festményekkel. De nemcsak ezek művészi, modern ábrázolása figyelemre méltó, hanem a használt színek is, amelyekben elég erős a piros dominancia. 

Emellett az új "attrakció", az "ehető" állatkert is új logót kapott, amely játékos, kifejező és egyben ötletes is. Ez a szimbólum persze több helyütt is feltűnik a látogatás során, ilyen-olyan, pl. fába égetett formában, de a kóstoló tányérokra és a szalvétákra is jutott belőle. Maga a Zotter csokoládé gyár logója pedig egyszerű, egyértelmű, és letisztult, mint a csokoládék is, ízükben egyértelműen beazonosíthatók és minőségiek, így az üzenet, a tartalom és a csomagolás abszolút összhangban van. 

Ugyanez a letisztultság és a művészi, játékos hajlam keveredik a csokoládé shopban is, ahol a gyárlátogatás során megismert csokoládék mindegyike megvásárolható, szintén igényes környezetben tálalva és csomagolva. 

Egy szó mint száz ez a hely tipikus példája a tudatos, jól átgondolt termékfejlesztésnek, amelyben fontos szerepet kap a minőség. A minőségi vendégfogadás és a minőségi kínálat, mind a termék, mind a turisztikai termék szintjén. Az egyes "elemek" olyan szépen épülnek egymásra, hogy azok önmagukban is megállnák a helyüket a saját piacukon, de így együtt, egységben egy különleges "attrakciót" eredményeznek, amelyre napjaink élmény-éhes társadalmának legalább annyira szüksége van, mint a megfáradt embernek egy falat csokoládéra egy nehéz nap után. 



2016. augusztus 3., szerda

Stàjer utazások, élmények karnyújtásnyira

Alig vagyunk túl a nyaralás első program napján, de máris annyi az élmény, hogy kénytelen vagyok kiírni magamból. Valójában tegnap érkeztünk meg szállásunkra, Stájerországba, de a tegnapi nap esős is volt és az utazás mellett félig hivatalos is, hiszen egy szakmai interjún voltam, egy itteni térségi turisztikai szervezetnél. Erről majd egyszer máskor, ha máshol nem akkor majd reméljük a disszertáciòmban. Szóval élmények...

Lazán kezdtük a napot, elvégre mégiscsak nyaralunk. Auffenben van egy kilátó, onnan csodáltuk meg a táj szépségét. 181 lépcső (nem, kivételesen nem én számoltam meg, hanem ki volt írva fokról fokra...) vezetett a szép kilátásig, de persze minden egyes fok megérte. A torony egyébként egy "Kneipp" park része.

Következő állomásunk Lödersdorf volt, amelynek nevezetessége egy bonsai kert, apró ám annál korosabb fákkal, kerttel, tóval, és nyugalmat árasztó energiákkal. A kis fák illedelmesen sorakoznak egymás mellett, s mintegy titkos minivilág őrzői "magasodnak" cserépedényeik fölé. A tóban óriás halak úszkálnak, a vízen megannyi tavi rózsa lebeg, nagy nyugalomban.

Utunkat Riegersburgig folytattuk. Itt fogaskerekűvel felmentünk a várba, majd ott sétáltunk a vár körül, kiélvezve  a csodás látványt, gyönyörködve a hegy oldalakon felfutó szőlőskertekben és gyümölcsösökben.


 A rövidke séta után irány Feldbach, ebéd. Isteni finom pizza. De csak módjával, mini, mert tudtuk, hogy a következő attrakció megköveteli tőlünk a visszafogottságot.
Irány a Zotter csokimanufaktura  és a hozzá tartozó különleges állatkert, ami az "essbar" azaz ehető nevet viseli. A gyár modern épülete és a körülötte parkoló temérdek autó messziről feltűnik. Ennek ellenére könnyen találtunk parkoló helyet. A manufaktúra előzetese bejelentkezéssel látogatható. A Genuss Card nevű kártya birtokában, amelyhez szálláshelyeken lehet hozzájutni, ingyenesen. Persze nem ingyenesen, de a kártya titkaiba most inkább nem mennék bele. A bejelentkezés után - ami zökkenőmentesen ment, az állatkertet néztük meg először. A több hektáros állatkert valójában egy jól megkomponált élmény park. Persze vannak itt állatok is, elsősorban házi, de emellett számos növény és gyümölcs is bemutatásra kerül. Minden bío, szinte minden ehető. Így van itt egy étterem is, ahol minőségi a kinálat. Emellett a parkban van egy tó és egy mozi, utóbbi szalma bála székekkel, de van szárnyas wellness és mobil tojóhàz is. Számos apró játék szórakoztatja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt. Közben pedig akár magyar nyelvű tájékoztatást is kaphatunk az egyes állomásokon. Az egész "komplexum" jól átgondolt és jól felépített. Minden GONDOSAN tervezett, a látogató kényelme érdekében. Az energia 60%-át a saját napkollektorok termelik, amiknek tövében lámák köpködik egymást vehemensen, a rigersburgi várra néző kis szegleten pedig egy "photoshooting" megálló van kijelölve. A szárnyas wellness mellett van az állatoknak gyógyszertár, mégpedig egy gyógynövénykert képében. A mozi mellett pedig hagyma, paradicsom és rebarbara nő. Egyébként, mint azt a manufaktúra látogatás elején levetített kis filmből megtudtuk a cég filozófiája az is, hogy az alkalmazottak étkezését a cég biztosítja, mégpedig minőségi alapanyagokból. A gyár látogatást bevezető filmben még megismertük a kissé hóbortos Josef Zottert és családját, illetve a kakaóbab származási helyét, Belizet is. Aztán kezdődött a tényleges menet, előbb természetesen a 9(!) féle kakaóbabot kóstolhattuk,  majd egy csoki szökőkút csábításában a még ízesítetlen csoki masszát. Hát ez nem volt valami kellemes, sőt. A látogatás során minden érzékszervre hatottak, a csokoládé ilyen-olyan formában tálalt mesés látványa és a csokiszökőkutak adta csokoládé mellett a szaglószerveinket is megtornáztatták dekantálòba zàrt illatokkal, miközben a design elemek lépten nyomon tükrözték a tulajdonos művészet iránti elkötelezettségét és talán "művészi" hajlamát is. 



Aztán szép lassan jöttek a jobbnál jobb csokoládék is, persze. Vegan, 100% ét, tej, fehér...immáron nem folyós állapotban. Levendulás, rózsás, mogyorós, karamellás, mangòs, epres, áfonyás, banános és még sorolhatnám. Majd jött a forròcsoki ideje is, szintén nagy választékból: chilis, tökmagos (nem írtam el, tényleg), kesudiós, kávés és még itt is hosszan tartana a lista.



Ízesített popcorn, csoki nyalóka...a végén pedig csoki golyókkal  zártuk a sort, nekem ez volt a hab a tortán, személy szerint a mandula rózsás csokikéreggel volt a kedvencem, de a pisztácia mandula masszába forgatva sem volt éppen ellenemre.

 Mindezekhez persze nemcsak a tálalás, hanem a gondos és művészi csomagolás is csak még többet hozzáad. S persze az sem utolsó, hogy minden bio és fair trade.


Hamarosan folytatás....

2016. július 19., kedd

Egy újabb erdélyi kaland - otthon útközben

Sokáig gondolkodtam a címadáson és lehet nem is sikerült igazán ütős, kifejező címet találni az aktuális blog bejegyzésnek, de valahol el kellett kezdeni az írást. És végülis a cím nem hazudik, hiszen valóban egy már korábban ismert helyszín volt az idei első kiruccanásom helyszíne, mégpedig Erdélyben található úti célokkal. Az Erdély szó hallatán - ami azért valljuk be egy igen tág gyűjtőnév - az emberek többségének felcsillan a szeme. Nagyon sokan jártak már ott, így nekik nem kell magyarázni mi is az az "Erdély-hatás", míg mások igencsak vágynak oda. Nem véletlenül. Remélem, hogy e bejegyzés is csak erősíti az ő szándékukat, mert egyet már az elején leszögezhetek, Erdélybe mindenkinek el kell mennie életében legalább egyszer. 

Kis csapatunk is - ezúttal egy családi-baráti társaság - nagy reményekkel telve vágott neki az igencsak hosszú útnak. Akik voltak már Erdélyben, ők azért, akik pedig még nem, ők meg azért várták különös lelkesedéssel az utat. Érdekes, talán ez is az "erdélyi hatás" része, a varázs, hogy már utazás előtt mindenkit megbabonáz az indulás puszta ténye. Vegyes volt az útitársaságunk, a legkisebb utasunk öt, a legidősebb majdnem 50 éves, fiúk-lányok, férfiak-nők. Az út során aztán kialakult a csapatszellem is, a sok túra, a közös utazás élménye és a nem várt, szinte mindenkin végigsöprő, egynapos vírus (de ezt inkább nem is részletezném), no meg az esti pálinkás-boros beszélgetések szépen lassan, annak rendje és módja szerint összekovácsolták a rögtönzött csapatot.
Első célállomásunk Torockó volt, ahol éppen a 'Double Rise' nevű zenei fesztivál zajlott. A magyar fesztivál fellépőit nagyon sok hazai település megirigyelhetné, a többnapos fesztiválon ugyanis a magyar zenei élet legjelentősebb, ma "divatosnak" számító fellépői voltak jelen. A szállásunkról pedig jól látszott másnapi célunk, a Székelykő vonulata is, a település központjában pedig a fesztiválnak köszönhetően nagy volt az élet és igazi fesztivál hangulat uralkodott.


Az első jelentősebb kihívás a Székelykő megmászása volt. Jelentem a csapat többsége sikerrel vette az akadályokat, dacolva a meleggel és nem kicsi szintkülönbséggel, no és a nem kevésbé megterhelő (sőt) lejtmenettel. Utunk során végig fel-fel bukkant Torockó és a táj látképe...a lenyűgöző táj látképe. Felérve a hegygerincre, körös-körül amerre a szem ellát pazar panoráma. Szóval azt hiszem ez az a kategória, ami a büszkeség faktora mellett másfajta elégedettséggel is eltölti az ember szívét, a természet erejének és szépségének csodálata adta örömmel. Mindazonáltal, hogy a csúcstámadásra már talán mindenkinek sajgott mindene, azért messze volt még a szállásunk, így nem is sokat időztünk a hegytetőn, lejtmenetre váltottunk,  előbb végig a gerincen, majd lefele, ami mint mondottam, legalább annyira, ha nem sokkal, fárasztóbb volt, mint a felfele menet. Vacsora után aztán átvettük a Forrás Borozóban a jól megérdemelt díszoklevelünket Szabolcs bácsitól teljesítményünk elismeréseként, így javaslom, hogy mindenki készítsen "csúcsfotót" magáról, bizonyítékul, különben ugrott az oklevél.


Vasárnap reggel aztán folytattuk tovább utunkat. Rövid megállót iktattunk be Békás-szorosnál és a Gyikos-tónál. Ahol épp egy kisebb eső kapott el minket, de persze ez nem nagyon szegte kedvünket.

Este óramű pontossággal érkeztünk meg Hidegségpatakára, ahol Ági néni várt már minket és persze a finom vacsora. Ági néni már elsőre szimpatikus volt mindannyiunknak, volt, akit már fiaként fogadott. Hétfő reggel aztán szomorú reggelre ébredtünk, esett. De még hogy. Ettől függetlenül elmentünk az "1000 éves határhoz" és Borospatakára, ahol egy skanzent néztünk meg, ami nem mellesleg mellékállásban szálláshely is. Az eső azonban annyira esett, hogy visszavonulót fújtunk reménykedve, hogy azért a délutáni túránk nem marad el a lenyűgöző Gyimesekben. Imáink meghallgattattak. Délután háromra szépen kitisztult és az eső utáni fények igazán kedveztek a fotós szemnek.

Így hát Ági nénivel felvértezve magunkat elindultunk a szerinte 8, szerintünk utólag kb. 16 km-es túrának (nah jó, lehet én egy icipicit túlzok), amely számomra az egész utazás legjobb programja is volt egyben. Ági nénivel egyébként másnap is túráztunk, akkor egy egész napos túrán vettünk részt. Ági néni lelkes túravezető, aki nemcsak vezet, hanem térít és ismertet is. Térít természet szeretetre és tiszteletre, ismertet gyógynövényeket és egyéb bölcsességeket.
A túrák közben éppen ezért ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Erdély fantasztikus. Az ottaniak (magyarok) természetszeretete és természetközelisége lenyűgöző. Mindez persze nagyon kontrasztos, ha azt nézem, hogy ezzel párhuzamosan - főként a román területeken - mennyire igénytelenek és szemetesek. Talán ez az igazi érték, itt megőrizni, nemcsak az identitástudatot, hanem a hagyományokat is és mindemellett még így ismerni és szeretni a természetet, mint azt itt teszik. A rétek megannyi virágban és növényben pompáztak, azon túl, hogy a sok eső miatt minden zöld volt, száz szám nőttek a vad virágok. Mesés. Lenyűgöző. Nincsenek szavak. Ehhez képest még az Alpok növényzete is elbújhat, már ami a fajgazdagságot illeti. Amellett, hogy a túra nagyon fárasztó volt, minden lépést megért. A látvány, a növények - nemcsak a szépségük, hanem a gyógynövények is. A szurokfű, a vad kakukkfű és a cickafarkfű úgy nőtt, mintha csak gomba lenne eső után. Nem mellesleg gombát is szedtünk - vargányát és nyúlgombát, nem is keveset. A szállásadónk az általunk szedett növényekből főzött reggelre teát (hogy az milyen finom volt?! hm...) és persze a gomba is feldolgozásra került.
Két helyi - pásztor - családot is megismertünk. Az egyik helyen volt egy alig kettő és egy 13 éves fiúcska. Utóbbi olyan szépen beszélt, olyan "ízesen", de emellett minden szavában érződött a természetszeretet és a tisztelet, a hely iránt, a munka iránt, minden iránt. Miközben mi, "nyugati" népek rácsodálkoztunk az ő életükre - kb. egy 10 négyzetméternél nem nagyobb helyen laktak négyen, ahol se vezetékes víz se semmi...mégis azt láttam, hogy boldog. Miért is ne lenne az? Hiszen mesés helyen van. Miközben ma a gyerekek (és felnőttek) a számítógépes világban vesznek el nap nap után és Pokémonokat kergetnek meglepő elszántsággal, ő reggel hajnalban kell, friss levegő és mesés látvány fogadja. Beviszi a frissen fejt tejet a faluba, több kilométert gyalogolva. Minden nap, pontosan. Megreggelizik a szállásadónknál - akitől nemcsak ételt, de megannyi szeretet és tudást is kap, pl. ő tanította meg, hogy kell szépen enni, késsel, villával. És bizony olyan szépen eszik, hogy sok felnőtt megirigyelhetné, egy morzsa nem vész kárba. Majd hazamegy, otthon segít, a ház körül. Kaszál és teszi, amit mondanak. Mindemellett iskola időben iskolába is jár, szerencsére. Először bevallom őszintén "sajnáltam", de aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi sajnálni való, noha nekem és a társaságunk ifjainak, talán az idősebbeknek is nehéz lenne az ő élete, mert ettől nagyon távol nőttünk fel. S noha úgy tűnik, hogy az ő élete a "szegényebb" mégis valahol "gazdagabb", "értékesebb" e szavak nemesebb értelmében. Mindez persze rá is döbbentett arra, hogy valami nagyon elcsúszott valahol. Nem azt mondom, hogy minden 13 éves fiúnak tudni kell kaszálni és minden lánynak ennyi idős korára tudni kell sajtot készíteni, de valahol, valami nagyon félremegy, mert ezt az "ősi" tudást és tiszteletet a más életek iránt már csak nyomokban őrizzük és úgy látom egyre nehezebben, foltokban. Mozaikosan. Talán nem is maga a tett a lényeg, hanem ami mögötte van. A szemlélet, a tudás és az együttélés eme harmóniája. És persze az a szabadság, amit ő érezhet, ők érezhetnek nap nap után. Noha nekik is van szabályozójuk a Nap és az évszakok képében, de valahogy másként kötött, kiszolgáltatott, mint a gyári vagy az irodai munka, a városi élet és a folyamatos határidők. Persze tudom, az időjárás maga nagy úr és a maga nemében az is szeszélyes...de ott azért évszázadok alatt kitapasztalta az ember, hogy mikor mit lehet és mit szabad, nekünk meg ott vannak a hajszolt célok... egy jobb (?) élet reményében.
A másik pásztor család ha lehet az előbbieknél még szerényebb körülmények között él, a világtól elzártan, az erdőn túl. Mint a mesében. A szerény körülmények ellenére számomra a legmegkapóbb pillanat az volt, amikor a fából eszkebált kajiba/kaliba ablakában bizony ott díszelgett egy csokor frissen szedett vad szegfű. Akkor értettem meg, hogy a a világ nem az, aminek látszik, a világ az, amivé mi tesszük. Ha kell, akkor egy csokor szegfűvel, otthonossá. Ennek a túrának a végén a Mohos-tetőn szalonnáztunk, kilátással a hegyekre és a Békás-szorosa, a tetőn megpihenve, csendben, nyugalomban a világ minden gondjától távol. Csak mi, a rögtönzött kis csapat és a természet. Nah, az is egy igazán kellemes pillanat volt.











Szerdán reggel aztán összeszedtük sátorfánkat és indultunk tovább. Csernakeresztúr volt az úti cél, utolsó szállásunk. Utunkat még egy-egy rövidebb megállóval, illetve egy Transzfogarasra tett kitérővel megszakítottuk. Itt maga a szerpentines úton való utazás egy igazi élmény és persze a panoráma, no meg a fenti, nyári hógolyózás élménye. A parkolótól nem messze kirakódóvásárba csöppen az ember lánya, meg persze fia is, és találunk itt egy kis tavat is (Balea-tó), amelyhez érdemes elsétálni. Innen még több mint 300 km-re volt a szállásunk, Csernakeresztúron, ahol hasonlóan a két évvel ezelőtti utunkhoz "fejedelmi" fogadtatásban volt részünk.



Csütörtökön aztán Vajdahunyadra látogattunk el, és persze a várat kerestük fel. Majd (sajnos) hazaindultunk.




Összességében ez az út megint bővelkedett szép látnivalókban, tartalmas élményekben és életre szóló tapasztalatokban. A csapatnak hála minden élményt maximálisan meg- és át tudtunk élni, mindenki kihozta magából a maximumot, sőt. Mindenkinek ilyen utazást kívánok...

Ha tetszettek a fotóim kövesd Instagram oldalamat is, ahol rendszeresen frissülő tartalommal várlak! →Pandi88 Instagram Profil