Oldalak

2011. október 27., csütörtök

Őrségi barangolások...

Nem mehetek el szó nélkül az elmúlt napok esemenyéi mellett. Ha már ősz, akkor már bizony őszi hangulat is jár e mellé. Hol másutt élhetné át ezt jobban az ember, mint az Őrségben? Ezért is, no meg azért, mert egyik csoporttársunkat szakmai "előmenetele" is köti a tájhoz és persze nekünk is régi vágyunk volt már egy őrségi túra, október 20-án nekivágtunk a tájegységnek. Óráink után némi szünetet tartva késő délután indultunk négyen, a "turizmusosok": Julcsi, Katinka, Miki és Én. 

Fő célunk pénteken néhány vendéglátó meginterjúzása, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, no és közben pedig egy kis kikapcsolódás és ismerkedés a tájjal. 
Pénteken első megállónk már meglepetéseket tartogatott. Az étterem tulajdonosa olyan profizmussal és szakértelemmel volt megáldva, amelyre szerintem egyikünk sem számított. Mivel nem az én dolgozatom és nekem egyébként sem kenyerem a részletes beszámolás a témából, így csak a nem szakmai pontokat érintem. Szóval az úr, aki fogadott minket, igen nagy tudású volt és emellett határozott. Látszott rajta, hogy szívvel lélekkel csinálja, amit csinál, határozott tervei elképzelései vannak. Valljuk be a sikeres turizmusnak ez az egyik alapja. 
Később fazekasokat kerestünk fel. Hiába ez a mesterség egy csoda és itt több ízben is van szerencséje az embernek ezt felfedezni, elmélyülni annak rejtelmeiben. Minden fazekas munka egy igazi érték. Szinte minden faluban van egy, vagy esetleg több fazekas, aki portékáját árulja az arra járóknak, sok helyütt bejelentkezéssel még bemutatóra is sor kerül, szerencsés esetben némi tanulási folyamat is megindítható a kirándulás alkalmával. 
Miután kigyönyörködtük magunkat a remekekben jöhetett az újabb megálló, az őriszentpéteri Árpád-kori templom. Délutánra még volt egy időpontunk egy vendégfogadóba, ahol szintén nem csalódtunk. A tulajdonosok kedvesen fogadtak minket, szívélyesen válaszoltak a kérdéseinkre, körbe vezettek a vendéglátóhelyen és persze egy nagyon jó beszélgetéssel bizonyították vendégszeretetük. Látszott rajtuk, hogy nagyon dolgos emberek és szintén szívvel-lélekkel dolgoznak. Úgy tűnt szeretik, amit csinálnak és ezt jó volt látni. Kedvencünk a háziak szamara, Sanyi, lett. A tervezett interjúból hosszas beszélgetés lett, így megcsúszva értünk utolsó vendéglátóhelyünkre. Már jócskán ránk sötétedett, így itt épp csak a kérdőív kitöltésére volt lehetőségünk. Ismét késő este értünk a szállásra. 
Másnap reggelre igazi késő őszi hangulat telepedett szállásunkra, fehér dér borította a tájat. Első úti célunk a Ferencz-porta volt. A mintagazdaság annak rendje és módja szerint jól el van látva állatok hadával, kezdve a macskán át, a kismalacokig. Az igazi falusi élményszerzés színhelye ez, főleg a kisgyerekeknek, akik a városban lakva ma már jócskán lemaradnak az állatok megismerésében és egyáltalán felismerésében.  
Innen irány Pityerszer, a skanzen, ahol régi házakat figyelhettünk meg, zömmel eredeti helyükön. Itt jól megmutatkozik az Őrség építészete és a régi korok emberének életmódja is. Értékét azt hiszem nem kell hangsúlyozni ebben a rohanó világban. 
Visszafelé betértünk a Batha-portára. A porta arról híres, hogy hasonlóan más portákhoz errefele, olajokkal foglalkoznak a háziak. A "hagyományos" tökmagolaj mellett itt találunk dió-, mák-, mogyoró-, szőlőmagolajat. Némi kóstolás után nem meglepő ha azt mondom mind a négyen vásároltunk az amúgy nemcsak ízletes, hanem egészséges és aranyárban mért olajokból. Mindenképp kihagyhatatlan. 
Innen szállásunkra tettünk egy rövid kitérőt. A nap már jócskán kisütött, az időjárás kezdte szebbik arcát mutatni. Ekkor döbbentünk rá, hiszen most már végre világosban láttuk a szállást, ami egyébként Szalafőn volt, hogy milyen szép helyen is lakunk valójában. Hatalmas udvar, tó, kerti pihenő és csend, nyugalom. Mivel azonban nem pihenni jöttünk, indultunk is tovább, Velemérre. Útközben megálltunk Magyarszombatfán, ami aztán tényleg egy fazekas paradicsom. 
Veleméren megismerkedtünk a fazekas mesterség egyik gyöngyszemével a Habán kerámiával, illetve a reneszánsz majolikával. Utóbbi, azt hiszem a lányok nevében is mondhatom, igazán lenyűgözött bennünket. A forma és a színvilág egyaránt megtetszett nekünk. Reméljük lesz valaha alkalmunk egy ilyennek birtokába jutni. Külön megjegyzem, hogy a műhelyben nagyon kedves és informatív tájékoztatásban volt részünk, annak ellenére, hogy már a belépésünkkor látszott nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy megengedhessük magunknak ezeket a remekeket. 
A kitérő után a veleméri templom varázsolt el minket. Azt hiszem ide mindenkinek el kellene mennie egyszer, hogy érezze miről beszélek. A templom freskói és azoknak története egyedülálló, amelyet ha szerencsénk van egy igazán lelkes hölgy tolmácsolásában tekinthetünk meg. A templom nemcsak ezekről a képekről, hanem a különböző "fényjátékairól" is híres, amely újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a korai idők építészete is csodákat tudott létrehozni, főként ha a mögöttes tartalmat nézzük. Itt az év minden szakában, az ablakon beszűrődő fények más-más jeleneteket világítanak meg, teljes 360 fokos kört leírva, kivéve az ördögöt a sarokban, akire még a fény sem vetül. Miközben nyugalom és meghittség sugárzódik felénk a templom minden pontjából.
Mivel még nem láttunk elég állatot és nem kóstoltunk helyi sajtot sem, Felsőszenterzsébet volt a következő állomásunk. Itt aztán volt minden. Malac, liba, nyúl, kutya, macska, tehén, borjú, kecske, birka és még ki tudja mi nem. Az állatok szabadon éltek, volt is nekik bőven szabad tér, amelyet ők annak rendje és módja szerint birtokba is vettek. Végül a farm háziasszonyának tolmácsolásában kóstoltunk tehén- illetve kecskesajtokat, különböző érettségi állapotban és ízesítésben. Teljesen más világ, mint amit megszokhattunk manapság. És milyen jó, hogy ma még ilyen is van...sőt szerencsére talán egyre több ilyen van, ahogy itt utunk során felfedezzük.
Hiába ennek a napnak is hamar vége lett. Kivételesen emberi időben a szállásunkra értünk, ahol aztán az esti órákban vendéglátónkkal sikerült egy jót elbeszélgetni, egy finom "mézes" mellett, a helyi turizmusról, annak jelenről és jövőről. 
Utolsó nap fájó szívvel szedelőzködtünk és indultunk útnak. Reggel még megnéztük a szalafői jégvermet, és a falu határában lévő 27 méter magas, 558 cm kerületű, 400 éves tölgyfát. Négyen körbe is értük, már csak egy Ludas Matyi hiányzott. 
Őriszentpéteren megálltunk a Csörgőalma Gyümölcsöskertnél, amit három napig kerestünk, de végül csak megleltük, noha igaz többször is elhaladtunk mellette. Bár az ültetvény még fiatal, reméljük járunk még itt akkor is, ha már terem. 
Majd közelebbről megszemléltük a nagyrákosi völgyhíd egy részét, illetve Pankaszon a műemlékké nyilvánított haranglábat. 
Még ezen a napon jártunk Szőcén is, ahol szemügyre vettük a tőzegmohás láprétet. 
Napunk fénypontjaként és a kirándulásnak tökéletes záró-kereteként pedig ellátogattunk az Appaloosa Ranch-ra, ahol szeretett tanárnőnk volt osztálytársával volt alkalmunk beszélgetni a világ nagy dolgairól, állatokról, lovakról, emberekről és kapcsolatokról. 
Kétség nem fér hozzá, az Őrség a szívünkbe lopta magát ezalatt a rövid idő alatt, szóval úgy tűnik járunk még arra, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kicsit is el akar vonulni a világ zajos és zűrös oldalából, egy kicsit megnyugodni, feltöltődni, vagy csak önmagát megismerni. Egy próbát megér!
Képek...