Oldalak

2015. szeptember 1., kedd

Közép-Dalmácia kincsei

2015 nyarán volt szerencsém egy hetet a horvát tengerparton elidőzni, megtapasztalni a mediterrán életérzést, amelyre turisták ezrei vágynak évről évre a nyári csúcsszezonban. Az úti cél ezúttal a Trogir mellett található Vranjica üdülőfalu volt. Az üdülőházakból álló falu már messziről kitűnik a kis dombon magasodó templomának tornyával, amely felkiáltójelként ékelődik a kopár táj és a hívogatóan kék tenger látványába. Az egész település szinte csak nyaralókból áll, apartmanok és villák sűrű erdeje. A kikötőben hajók, jet ski-k sorakoznak utasaikra várva, a parton egy-két étterem várja az éhes vendégeket. A tengerpart teljes hosszában "szabad strand", mindenki megtalálja a magának tetsző, fürdőzésre alkalmas partszakaszt. A jó helyek korán elfogynak, amolyan "ki korán kel aranyat lel" alapon. A szűk - mindössze alig egy sávos - utcákon megközelíthető nyaralók egymás hegyén, hátán sorakoznak, a tágas terek fogalma itt kevéssé ismert, a parkolásra alig marad hely. Csupán csak a távolban látszanak összefüggő területek, kopár, lakatlan, halovány színű, kiégett füvű, üres hegyoldalak, amelyeket a szárazságban csodával határos módon egy-egy szárazságtűrő bokor, netalán olivafák és fügefák töltenek meg élettel.
És persze ott van a végtelen, csodás, kéklő tenger. A horizontot itt-ott egy-egy sziget, félsziget látványa töri csak meg, a tájképet a tenger és az ég kékének megannyi árnyalata uralja. Az önmagában nyugalmat árasztó látványt a tenger habjait ráérősen szelő vízi járművek és azok követhetetlen nyomának hálója szövi át.


A mediterrán hangulat lépten-nyomon érződik a levegőben, de természetesen fizikai valójában is tetten érhető. Az egész dalmát "világot" áthatja a kettősség, amelyet tenger és a tengerpart nyüzsgő dinamikája és a háttérben húzódó dombok magányos, kietlen látványa nyújt. A belvárosokban mintha megállt volna az idő, nyugodt, mediterrán tempójú, "hejj, ráérünk arra még" mentalitású emberek, akik ráérősen kávéznak, iszogatnak a vendéglátóhelyek teraszain, míg sorstársaik az elővárosokban őrültek módjára közlekednek, már ha éppen nem dugóban ülnek. A helyi lakosok nyugalmas, lassú mindennapjait a szűk utcákon hömpölygő, vagy a tenger adottságait így vagy úgy kihasználó hajózni, vízi sportolni vágyó turisták tömege zavarja meg, valami újra, a kéklő, ismeretlen megismerésére és a nyaralás ideje alatt minél több élményre vágyó "idegenek".


A nagyobb városok (pl. Trogir, Split) gyönyörű, ékszerdoboz szerű belvárossal várják a kíváncsi turistákat, akik több-kevesebb időt áldoznak egy-egy városnak a felfedezésére. Mindkét város belvárosa az UNESCO Világörökség listáján szerepel, így természetesen jó sok turista megfordul itt. A nagyobb városok mellett a tengerparton kiépült kisebb-nagyobb üdülőfalvak, halászfalvak nyújtanak lenyűgöző látványt a kíváncsi turistaszemeknek. Itt autózva csak ámul és bámul az ember a gyönyörű öblökre és a körülöttük kiépült kikötőkre, az azokban pihenő hajókra, és persze az üdülőházakra.


A városok klasszikus felépítésűek, amely a mediterrán éghajlat hozadékaként, amolyan "önvédelemből" alakultak mai formájukká. A belvárosokat jellemzően szűk utcák kusza hálója szövi keresztül, amelyben a turisták a naptól védve sétálhatnak vagy üldögélhetnek a különböző vendéglátóhelyek teraszain.
Az utcákon sétálgatva figyelmesek lehetünk a körülöttünk lévő épületek zárt ablakaira, spalettáira, nem is csoda a nagy melegben az efféle védekezési mód, hiszen a zárt spaletták  titkot rejtő, antik bájjal védik a házak lakóit. Persze a modern légkondicionáló berendezések is sok helyütt felszerelésre kerültek már, betolakodva a karakteres utcaképbe. 



A szűk utcákról könnyen megközelíthetők az aprócska terek és a tornyaikkal a város fölé magasodó templomok, amelyek a belvárosok egyetlen magaslati pontjai. A tornyok természetesen jó irányadók is, hiszen az utcákon elbóklászva segítik a turistákat a biztos pont megtalálásában.

A belvárosok mellett a legtöbb turista a tengerparton, tengerparti sétányokon fellelhető. A pálmafákkal övezett sétányok önmagukban szép látványt nyújtanak a mediterrán hangulat szerelmeseinek, emellett sok vendéglátóhely, étterem, cukrászda található itt. A látványhoz hozzátartoznak a kisebb-nagyobb hajóutakat, hajókirándulásokat kínáló "ügynökök", akik a tengert felfedezni vágyóknak kínálják jobbnál-jobb ajánlataikat.

A tengerpart különös színfoltjai, érdekes látnivalói az öblökben található kisebb-nagyobb kikötők, amelyekben rendre sorakoznak a csónakok, nagyobb yachtok, hajók, vitorlások. A vízen csendesen ringatózó vízi járművek egy más világ feltérképezésének ígéretével kecsegtetve várják a szárazföldről kimerészkedőket, a tenger habjait és a megannyi kis szigetet felfedezni vágyókat.


Egy-egy hajókirándulás kiváló időtöltést nyújt az ide érkezőknek, megtörve a monoton strandolást, legyen szór akár csak pár órás, vagy egy egész napot felölelő programról. Mi egy "Fishpicnic" nevű hajókirándulást választottunk, amelynek keretein belül reggel kihajóztunk a tengerre, útközben a hajón jól behűtött gyümölcslé és rakija (szilvapárlat) volt a frissítőnk, vagy utóbbi a nagy melegben inkább bódítónk. A párlat útitársainknál megtette a hatását, a nyugdíjas csoport hamar dalra fakadt és horvát népdalokkal dobta fel a kirándulás hangulatát. A hajóutat hosszabb-rövidebb megállókkal, tengerparti sétákkal és fürdőzéssel színesíthettük. Ebédre természetesen a program részeként frissen sült halat ettünk, salátával, desszertnek dinnyével csillapítottuk édesség utáni vágyunk.



És persze nem szabad megfeledkeznünk a csodás mediterrán növényekről sem, amelyek a szárazsággal és a párás levegővel dacolva színes foltként jelennek meg a tájképben, hol zölden, hol élénk színű virágaikkal pompázva és még inkább tökéletesítve a mediterrán életérzést.


Egy szó mint száz a horvát tengerpart megannyi szépséget, élményt és emléket kínál az arrafelé utazóknak, így nem érdemes kihagyni a bakancslistánkról.

2015. június 15., hétfő

Pécs, az én (egyik) szeretett városom

Rendkívüli blog-bejegyzés egy város (újra)felfedezéséről, más szemmel nézéséről, a nézőpontváltásról és annak jótékony hatásáról. Egy olyan bejegyzés, amely méltatlanul sokat váratott magára, s amelynek talán az elsőnek, vagy elsők közöttinek kellett volna lennie a blog történetében, és mégsem így lett. De hiába, ami késik az nem múlik, s annyi biztos, így mindenképp más tartalma, üzenete, értéke van…

Ha az ember huzamosabb ideig életvitelszerűen tartózkodik egy városban, hajlamos lesz arra, hogy ott „csak” él, a dolgok, amik mellett elsétál mindennapossá lesznek, a napi rutin részeként szinte fel sem tűnik azok szépsége, bája, egyedisége. Ám ilyenkor jön jól, hogy ha az ember kicsit kitekint és újra elkezdi felfedezni azt a várost, amelyben él, lakik, tanul, dolgozik. Mi sem lehet erre jobb apropó, mint egy baráti látogatás? A kihívás, hogy vajon át tudja-e adni az ember a szeretett város miliőjét a vendégeinek? Vajon ismeri-e a várost úgy, hogy annak szépségét egy rövid látogatás alatt a városhoz hűen adja át? Meg tudja-e mutatni a város igazi arcát az érkezőknek? Azt az arcát, amit a vendéglátó a leginkább szeret, amit a város maga a vendéglátónak jelent, és így majd vendégeinek és azok által akár még tovább is átad. És, ami a legfontosabb, sikerül-e a várost úgy bemutatni, hogy azzal nemcsak a város, hanem a bemutató is megismertessék? Hiszen minden város más és más tud lenni, attól függően, hogy ki, s miként éli meg. Nem volt ez velem sem másként, amikor az egyik hétvégén két kedves barátomat láttam vendégül. Bevallom először aggódtam, hogy mi és hogyan fér bele a 3 napba? Vajon sikerül-e jól helytállnom? Megfelelő mennyiségű és minőségű programot tudok-e kínálni a barátoknak, ami őket is örömmel tölti el és engem is megelégedettséggel? Meg tudom-e mutatni azt, szerintem mi Pécs, vagy legalábbis annak egy szűk szelete? Változatossá és mindenki számára érdekessé tudom-e tenni az együtt töltött időt? Ráadásul úgy tűnt, hogy az időjárás sem lesz velünk. Ám hamar kiderült, minden aggodalmam felesleges. Az időjárás kegyes volt, olyannyira, hogy a kissé borús majd napos idő kiváló fotós fényekkel kísért minket, a város pedig könnyedén adta magát és segítette dolgomat. Miközben magam is (újra) felfedeztem a várost (és igen, bizony új arcát is), teljesen átszellemültem én is, turistaszemmel roptam az utcákat, akárcsak vendégeim, talán csak annyival voltam előbbre útitársaimnál, hogy tudtam, hogy hol vagyunk és mi lesz a következő lépés. A fejemben volt a (úti)forgatókönyv, noha a végeredményre én sem számítottam. A város látnivalói lenyűgözőek, még a mai napig számomra is, akire már nem az újdonság varázsával hatnak az épületek, terek, parkok, egyebek, de bizton mondhatom, hogy bárkinek büszkeséggel lehet dicsekedni a múlt korok emlékeivel, legyen az akár török kori emlék, vagy a Zsolnay örökség része. A klasszikus látnivalók (Dóm tér és környéke, Széchenyi tér) mellett a Zsolnay negyed megjelenésében és programjaiban egy üde színfoltja a városnak. Így természetesen egyik pont sem maradhatott ki rögtönzött pécsi bakancslistánkról. Mint ahogy a környék, ez esetben Villány és Palkonya, illetve azok gasztronómiai kínálata sem maradhatott kívül figyelmünk horizontján.
Túránk első állomása a pécsi Bazilika és annak környéke volt, a Cella Septichorával és a Középkori Egyetemmel. A Bazilika magas falai előtt mindig is ámulattal sétáltam, ez talán sosem lesz másként, a Bazilika környéke pedig, a felújításoknak köszönhetően, még kellemesebb sétahelyszínné vált, hangulatos, nyugodt, már már mediterrán. Az eső nyomai még itt-ott látszottak egy-egy tócsa formájában, ami persze kis csapatunknak is jó fotó témaként szolgált.






Innen aztán a „kertek alatt” sétálva a Martyn Múzeum udvarán kötöttünk ki, ahonnan a Múzeumutcán (anyakönyvi néven Káptalan utca) vezetett tovább utunk, egészen a Kálváriáig. Itt egy kicsit vicces kedve támadt az időnek, a rögtönzött zápor után azonban töretlen lelkesedéssel baktattunk fel a Kálvária melletti lépcsőkön, egészen a "8 boldogság teraszáig", a jó kilátás reményében. Utóbbit persze az ígéreteknek megfelelően meg is kaptuk, az eső után tisztulni és felfrissülni látszó város képe fogadott minket.





A látványban gyönyörködés után tovább folytattuk sétánkat, a várfal mellett, az épp virágzó rózsabokrok, színes (sárga, piros, fehér) pompájában gyönyörködve egészen a Zsolnay negyedig meg sem álltunk, leszámítva persze azt a „pár” fotót, amit útközben készítettünk az itt-ott felbukkanó szépségekről. A Negyedet a Balokányon keresztül közelítettük meg, mivel elég jól elment az idő, egy ebéddel szakítottuk meg városnézésünk.





A jóleső ebéd után a Zsolnay Negyed felfedezésébe kezdtünk, ami természetesen szintén kiváló fotótémaként szolgált. A Negyed felújított épületei, az itt-ott felbukkanó Zsolnay-örökség nyomai, a szobrok, a vázák, az épületek díszei, csempéi egy letűnt kor emlékét őrzik, egy család hagyatékának nyomait, a múlt varázsát és a jelenkori patináját. Ugyan figyelmünk most csak a Negyed külső részeire korlátozódott a kiállítások megtekintésével még szélesebb képet kap a látogató a Zsolnay család életéről, munkásságáról, amely mára méltó fémjele lett a városnak is egyben.










A Boltok utcájára „tévedve” aztán elvesztünk, amit ugyan én előre jósoltam, de ennyire nem sejtettem „vesztünket”. Az utcán sétálva, a Csokoláda csoki bolt után kénytelenek voltunk, már csak hat évnyi művészeti tanulmányunkra való tekintettel is, betérni a kerámia festödébe, ahol barátnőm is és én is kb. két órányi alkotásba kezdtünk, csapatunk egyetlen férfi tagjának nagy örömére. Igen, hölgyeim és uraim, itt bizony komoly munka folyt. Orsi barátnőm müzlis tálat, én egy bögrét pingáltam ki gyermeki lelkesedéssel, megjegyzem (bár nem mi voltunk a rögtönzött, önkéntes pingálók között a legidősebbek) az átlagos korosztály azért olyan óvodás körüli volt a teremben. Ettől függetlenül mi töretlen lelkesedéssel rajzoltuk a kerámiákra a virágokat,  a házikót, a macskát, a pipacsos és nefelejcses rétet, az erdőt és a hétvége emlékeit: a Dómot, a TV-tornyot, a pincét a szőlőskerttel. Alig bírtuk abbahagyni. Miután biztonságba helyeztük az elkészült műveket, az égetésre váró edények sorában, mi folytattuk tovább utunkat.

Nagyon örülünk... (fotó: Béci)


Megy az alkotás gőzerővel... (fotó: Béci)

A cukorka boltban élőben nézhettük meg, hogyan készül az igazi selyemcukor. A szemünk láttára készítették el ugyanis a boltban a fogakat nem kímélő édességet, kifejezetten 18+-os változatban, no nem kell semmi olyanra gondolni, csak egy kis chili-s ízesítésre, ami be kell vallanom, még minket felnőtteket is kihívás elé állított. Persze mondanom sem kell, itt is több volt az érdeklődő gyermek, de azt hiszem ezáltal mi is inkább csak fiatalodtunk, mintsem kellemetlenül éreztük volna magunkat. Hiába, talán még nem „öregedtünk ki” a gyermeki csodák világából. No meg hát cukorkakészítést sem lát mindennap az ember.


A negyed további részeit felfedezve aztán a Király utca fele vettük az irányt, célunk a belváros felfedezése volt. A Király utca nyüzsgő forgataga fogadott minket, a jó idő kicsalta az embereket az utcára, a vendéglátóhelyek mind-mind tele voltak vendégekkel. A Széchenyi-tér sem maradhatott ki listánkról, és persze a Zsolnay-kút sem. A vacsora után a város már kivilágított arcát mutatta nekünk, az esti fények varázsoltak el minket, a látvány könnyedén feledtette velünk a mögöttünk álló órák lábunkban érződő nyomait.  A Lakatfalak irányába vettük az irányt, egyrészt a falak miatt, másrészt azért,  hogy a nap kellemes fáradalmait a Kézműves Sörök fesztiváljának egy-egy különleges, házi főzetű söre enyhítse. Itt sem csalódtunk, bár a Rózsakert tele volt szomjas vendégekkel, így a tökéletes ülőhely megtalálása némi kihívás elé állított minket, de ezt is sikerrel megoldottuk.
Orsi művészkedett


Kukucskálunk... (fotó: Orsi)
Orsi művészkedett 2. 

Másnap reggel annak rendje és módja szerint nem ért minket korán a nap. Az előző nap „fáradalmai” és az előttünk álló nap ígérete nem rugdostak ki minket korán az ágyból. A kései reggeli után irány Villány: séta a hangulatos, ódon pincék között, a nyugodt, mondhatni alvó kisvárosban. Persze a vonaton alig találtunk helyet, hiszen Palkonyán, Pünkösd lévén, éppen Nyitott Pince nap volt, de minket ez nem akadályozott meg egy villányi kitérőben. Itt aztán betértünk a Blum Pincébe, egy kellemes Cuvée elfogyasztása után a vonatra sietve (úgy látszik ez a Villány már csak ilyen vonatra sietős) azért még belefért egy meggyes rétes. 



De nem sokat tétlenkedtünk a vonaton, alig 10 percnyi vonatútra már le is szálltunk, hiszen minket is hívogatott a palkonyai fesztiválhangulat. Itt aztán a kóstolópohár és a hozzá járó kóstolójegyek megvásárlása után kezdődhetett is a „buli”. Kezdetnek felfedeztük a Pincesorokat, és a Pincészeteket: hol, merre, mi a választék? Persze nem volt könnyű dolgunk, a hömpölygő tömeg még engem is meglepett. Aztán a faluban sétáltunk, be-betértünk a különböző programokat kínáló udvarokba, miközben persze a poharunkba lötykölődve a hét pincészet egyikének bora lelkesített bennünket. A forgatag hangulata különleges volt, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mígnem megtaláltuk egy dombon a nekünk való helyet, ahonnan a kilátás a pincékre, a forgatagra és az eseményekre is, ideálisnak volt mondható, és alkalmi társaságaink is igazán jó kedvet csaltak az arcunkra (idős, nagy dumás bácsikák, egy vizsla és fiatal, már nem szomjas, de annál szerelmesebb fiúk). A kapott kóstolójegyek folyamatosan gondoskodtak a jókedvünk fenntartásáról, mondhatom, hogy a poharunkba mindig került utánpótlás, még ha annak beszerzése nem is volt egyszerű dolog a nagy tömegnek köszönhetően. Este fényfestéssel dobták fel a szervezők a hangulatot, a palkonyai dombokra és pincékre kerültek kivetítésre különböző nonfiguratív formák. A nap zárásaként, a Mokos pincészetben egy-egy gyümölcsborral koronáztuk meg a napot. Aztán irány az utolsó vonat, ekkor már szakadó esőben. 








Béci is művészkedett

A selfie se maradhatott ki...

Orsi elkapta a pillanatot...

Mielőtt kiborult volna... ;)

A vonat késett, ez persze sem minket, sem a körülöttünk lévőket nem zavarta, akik aktuális mulatós slágerek éneklésével "múlatták" az időt. Hazafele persze késéssel és tömött vagonokkal érkezett be a vonat az állomásra. Ennek ellenére még volt kedvünk, erőnk hazagyalogolni, ismét nem volt gondunk az elalvással.
Harmadnap beköszöntött az ígért rossz idő, amit talán nem is bántunk. Így a napot ejtőzéssel töltöttük, egészen vendégeim hazafele távozásáig. Remek hétvége volt.

Ui.: Időközben elkészült pécsi kirándulásunk térképi bemutatásai is!