A nagy visszatérés: Eichstätt még mindig a régi

Következzék most egy eléggé megkésett bejegyzés, újabb külföldi tartózkodásom apropóján. A felállás változatlan: az úti cél német ajkú terület és szorosan kapcsolódik a kutatási témámhoz. Ami pedig még inkább megédesíti ezt az utazást, az az, hogy már egy korábban ismert, megismert, kedvelt, szeretett város lesz ismét pár napig, hétig az otthonom, ami magával hozza a nosztalgia varázsát és a távoli helyek adta kíváncsiság kettősségét. Így indultam neki annak az útnak, amelynek lassan a végére érek, vagy gyorsan, nézőpont kérdése. Ezúttal vonattal vágtam neki a nagy messzeségnek, Győrből, müncheni átszállással. Megérkezésem óta pedig vegyes érzelmekkel és sok új ismerettel, tudással gazdagodtam, de végülis tulajdonképpen ez is volt az utazás és ezzel együtt az ösztöndíj célja. A város szinte semmit nem változott, hacsak éppen nem fejlődött, egy új városrész épült ki a legutóbbi, 2011-es itt jártam óta, amely biztos vagyok benne, nem túlzás azt állítani, hogy a város fejlődésének egyik legnagyobb jele. Az emberek kedvesek, a város csendes, nyugodt és szerencsémre télen is szép. Még nagyobb szerencsémre a hó is igen gyakran esik, hol jobban, hol kevésbé jobban megmaradnak ennek nyomai. Ma például kifejezetten gyermeki örömmel mentem keresztül a kedvenc parkomon a ropogós hóban a menzáról hazafele jövet, miközben a napsugarak gyémánt csillogást adtak a frissen hullott hónak.

Bár anno csaknem fél évig volt szerencsém a városban élni, mégis sikerült új utcákat, új területeket felfedeznem a belvárostól nem is olyan messze. Így például a St. Walburg templomot és környékét. De persze természetesen a már jól ismert helyek, így a Residentzplatz, vagy akár Willibaldsburg, a Hofgarten és a Sommerresidenz sem maradhatott ki a városnéző listámról. A barokk épületek között ebben a hidegben is kellemes érzés sétálgatni, az épületek nagy része felújított (gondolom a tavalyi barokk évnek köszönhetően).

Megérkezésem első napjaiban szinte mániákusan sétáltam az utcákon fel-alá, és próbáltam megbizonyosodni róla, hogy minden a helyén van, ott, ahol volt, ahol emlékeztem. A séták alatt persze megállapítottam, hogy itt továbbra is minden olyan rendezett, tiszta, mondhatnánk azt, hogy precíz. Lépten nyomon a modern építészet álmodta épületek is itt-ott feltűnnek, ami furcsa vibrálást ad a városképnek. Érdekes kettősség, amely itt ebben a városban bőven megfér. De ez nem is csoda, hiszen a város egyszerre püspöki székhely és egyetemváros, amely jelzőknek önmagukban is megvannak a maga karakterjegyeik. Viszont talán éppen ez a kettősség eredményezi azt, hogy egyik jelleg sem tolakodó és „üti ki” a másik életterét, bőven megfér egymás mellett mindkettő, erre jó példa talán, hogy egy városrészen a falat érdekes falfestmények színesítik, ahonnan a város egyik temploma kitűnően jól látszik. Van ahol azt mondanák ezek egyszerű „falfirkák”, itt pedig szimplán az utcai művészet részét képezik, kifejeznek érzéseket, véleményeket, identitást.

A pékségek száma még mindig nem csökkent, a kínálatuk pedig lenyűgöző, az egyikben csak a farsang apropóján kb. 15 féle fánk közül választhatunk. Ha bátrabbak vagyunk akár gumicukorral, gabonapehellyel, pillecukorral a tetején is ehetjük, de létezik tiramisu változat is.

Leggyakoribb látogatója a helyi könyvtárnak vagyok, amelynek mindenki kapaszkodjon, nyitva tartása elég elképesztő, hétköznap 23:30-ig várják a lelkes tanulókat. Mivel egy nap akár többször is megfordulok itt, elmondhatom, hogy egészen érdekes ez a tanulói kultúra, a könyvtár mindig tele van diákokkal, bár tény, hogy sötétedés után sokkal nyugodtabb és itt épp most tombol a vizsgaidőszak. Az a könyvtár, amelyikbe én járok csak egy rész könyvtár, de a témámhoz kapcsolódó könyvek itt találhatók, méghozzá igen szép számmal.

A menzán még mindig minden praktikusra tervezett és menzakártyával megvásárolható, attól függően is vannak szabva az árak persze, hogy az ember diák, oktató, vagy vendég. Ennek megfelelően szerencsére a diákok esznek a legkedvezőbben, itteni viszonyok között, de még otthoniak között is elég olcsón, viszont ami ennél is fontosabb változatosan, napi 3-4 féle menü, 2 féle joghurt, salátabár és persze az elmaradhatatlan hasábburgonya a választék alapja, utóbbi kettőt persze eszik mindennel, ha kell, ha nem.

Itt tartózkodásom ideje alatt hétvégente sikerült belebotlanom az ún. Schäfflertanz eichstätti tradícióba. A táncot hagyományosan 7 évente rendezik, Münchenből származik a hagyomány, de Eichstättben is már 1903 óta táncolnak a férfiak helyi öltözetben. Táncukkal és koreográfiájukkal, egy zenekarral és néhány színes-bohókás figurával – utóbbiak piros festékkel festik meg a gyanútlan bámészkodók orrát – tűnnek fel a város több pontján, különböző időpontokban, persze a püspökkel kezdve a sort és cukrászdákkal, lakóházakkal folytatva. A koreográfia mindenhol ugyanaz, megállnak az épp aktuális ház előtt, eltáncolják az eltáncolni valót, majd a ceremónia végén isznak és áldást mondanak a ház lakójára, jó egészséget, szeretetet és minden jót kívánva a házhoz tartozóknak. Mindeközben persze kicsiknek, nagyoknak, időseknek, fiataloknak egyaránt mosolyt csalnak az arcára. Az utolsó táncra február 17-én kerül sor, a város legnagyobb terén, de erről azonban én már lemaradok.

A lassan már mondhatom, hogy gyorsan tovaröppenő itt tartózkodásom alatt volt szerencsém egy két napos kurzuson is részt venni, mely a turizmusban alkalmazható információmenedzsment lehetőségek tárházát vette górcső alá. Érdekes két nap volt. Most már annyira talán nem vagyunk lemaradva, mint 4 éve, mikor ámulattal hallgattuk az okostelefonok és a turizmus kapcsolatának lehetőségeit és még a facebook kivételével nem igen tudtuk, hogy mit is jelent a közösségi média. Persze tudnak újat mutatni – de már nem olyan nagy a szakadék – és megdöbbentő a jövő, ami a technológia fejlődését illeti, de azt hiszem ez az élet minden területén így van.

Most zárom soraim, egy utolsó záró bejegyzéssel talán még majd jelentkezem, ami összegzi talán a kint tartózkodást.