Rendkívüli blog-bejegyzés egy város (újra)felfedezéséről,
más szemmel nézéséről, a nézőpontváltásról és annak jótékony hatásáról. Egy
olyan bejegyzés, amely méltatlanul sokat váratott magára, s amelynek talán az
elsőnek, vagy elsők közöttinek kellett volna lennie a blog történetében, és
mégsem így lett. De hiába, ami késik az nem múlik, s annyi biztos, így
mindenképp más tartalma, üzenete, értéke van…
Ha az ember huzamosabb ideig életvitelszerűen tartózkodik egy városban, hajlamos
lesz arra, hogy ott „csak” él, a dolgok, amik mellett elsétál mindennapossá
lesznek, a napi rutin részeként szinte fel sem tűnik azok szépsége, bája, egyedisége.
Ám ilyenkor jön jól, hogy ha az ember kicsit kitekint és újra elkezdi
felfedezni azt a várost, amelyben él, lakik, tanul, dolgozik. Mi sem lehet erre
jobb apropó, mint egy baráti látogatás? A kihívás, hogy vajon át tudja-e adni
az ember a szeretett város miliőjét a vendégeinek? Vajon ismeri-e a várost úgy,
hogy annak szépségét egy rövid látogatás alatt a városhoz hűen adja át? Meg
tudja-e mutatni a város igazi arcát az érkezőknek? Azt az arcát, amit a vendéglátó
a leginkább szeret, amit a város maga a vendéglátónak jelent, és így majd
vendégeinek és azok által akár még tovább is átad. És, ami a legfontosabb,
sikerül-e a várost úgy bemutatni, hogy azzal nemcsak a város, hanem a bemutató
is megismertessék? Hiszen minden város más és más tud lenni, attól függően,
hogy ki, s miként éli meg. Nem volt ez velem sem másként, amikor az egyik
hétvégén két kedves barátomat láttam vendégül. Bevallom először aggódtam, hogy
mi és hogyan fér bele a 3 napba? Vajon sikerül-e jól helytállnom? Megfelelő
mennyiségű és minőségű programot tudok-e kínálni a barátoknak, ami őket is
örömmel tölti el és engem is megelégedettséggel? Meg tudom-e mutatni azt,
szerintem mi Pécs, vagy legalábbis annak egy szűk szelete? Változatossá és mindenki
számára érdekessé tudom-e tenni az együtt töltött időt? Ráadásul úgy tűnt, hogy
az időjárás sem lesz velünk. Ám hamar kiderült, minden aggodalmam felesleges.
Az időjárás kegyes volt, olyannyira, hogy a kissé borús majd napos idő kiváló
fotós fényekkel kísért minket, a város pedig könnyedén adta magát és segítette
dolgomat. Miközben magam is (újra) felfedeztem a várost (és igen, bizony új
arcát is), teljesen átszellemültem én is, turistaszemmel roptam az utcákat,
akárcsak vendégeim, talán csak annyival voltam előbbre útitársaimnál, hogy
tudtam, hogy hol vagyunk és mi lesz a következő lépés. A fejemben volt a (úti)forgatókönyv,
noha a végeredményre én sem számítottam. A város látnivalói lenyűgözőek, még a
mai napig számomra is, akire már nem az újdonság varázsával hatnak az épületek,
terek, parkok, egyebek, de bizton mondhatom, hogy bárkinek büszkeséggel lehet
dicsekedni a múlt korok emlékeivel, legyen az akár török kori emlék, vagy a
Zsolnay örökség része. A klasszikus látnivalók (Dóm tér és környéke, Széchenyi
tér) mellett a Zsolnay negyed megjelenésében és programjaiban egy üde
színfoltja a városnak. Így természetesen egyik pont sem maradhatott ki
rögtönzött pécsi bakancslistánkról. Mint ahogy a környék, ez esetben Villány és
Palkonya, illetve azok gasztronómiai kínálata sem maradhatott kívül figyelmünk
horizontján.
Túránk első állomása a pécsi Bazilika és annak környéke
volt, a Cella Septichorával és a Középkori Egyetemmel. A Bazilika magas falai
előtt mindig is ámulattal sétáltam, ez talán sosem lesz másként, a Bazilika
környéke pedig, a felújításoknak köszönhetően, még kellemesebb sétahelyszínné
vált, hangulatos, nyugodt, már már mediterrán. Az eső nyomai még
itt-ott látszottak egy-egy tócsa formájában, ami persze kis csapatunknak is jó
fotó témaként szolgált.
Innen aztán a „kertek alatt” sétálva a Martyn Múzeum udvarán
kötöttünk ki, ahonnan a Múzeumutcán (anyakönyvi néven Káptalan utca) vezetett
tovább utunk, egészen a Kálváriáig. Itt egy kicsit vicces kedve támadt az
időnek, a rögtönzött zápor után azonban töretlen lelkesedéssel baktattunk fel a
Kálvária melletti lépcsőkön, egészen a "8 boldogság teraszáig", a jó kilátás
reményében. Utóbbit persze az ígéreteknek megfelelően meg is kaptuk, az eső
után tisztulni és felfrissülni látszó város képe fogadott minket.
A látványban gyönyörködés után tovább folytattuk sétánkat, a
várfal mellett, az épp virágzó rózsabokrok, színes (sárga, piros,
fehér) pompájában gyönyörködve egészen a Zsolnay negyedig meg sem álltunk,
leszámítva persze azt a „pár” fotót, amit útközben készítettünk az itt-ott
felbukkanó szépségekről. A Negyedet a Balokányon keresztül közelítettük meg,
mivel elég jól elment az idő, egy ebéddel szakítottuk meg városnézésünk.
A jóleső ebéd után a Zsolnay Negyed felfedezésébe kezdtünk,
ami természetesen szintén kiváló fotótémaként szolgált. A Negyed felújított
épületei, az itt-ott felbukkanó Zsolnay-örökség nyomai, a szobrok, a vázák, az
épületek díszei, csempéi egy letűnt kor emlékét őrzik, egy család hagyatékának
nyomait, a múlt varázsát és a jelenkori patináját. Ugyan figyelmünk most csak a Negyed külső részeire korlátozódott a
kiállítások megtekintésével még szélesebb képet kap a látogató a Zsolnay család
életéről, munkásságáról, amely mára méltó fémjele lett a városnak is
egyben.
A Boltok utcájára „tévedve” aztán elvesztünk, amit ugyan én
előre jósoltam, de ennyire nem sejtettem „vesztünket”. Az utcán sétálva, a
Csokoláda csoki bolt után kénytelenek voltunk, már csak hat évnyi művészeti
tanulmányunkra való tekintettel is, betérni a kerámia festödébe, ahol barátnőm
is és én is kb. két órányi alkotásba kezdtünk, csapatunk egyetlen férfi
tagjának nagy örömére. Igen, hölgyeim és uraim, itt bizony komoly munka folyt.
Orsi barátnőm müzlis tálat, én egy bögrét pingáltam ki gyermeki lelkesedéssel,
megjegyzem (bár nem mi voltunk a rögtönzött, önkéntes pingálók között a
legidősebbek) az átlagos korosztály azért olyan óvodás körüli volt a teremben.
Ettől függetlenül mi töretlen lelkesedéssel rajzoltuk a kerámiákra a virágokat, a házikót, a macskát, a pipacsos és nefelejcses rétet, az erdőt és a hétvége emlékeit: a Dómot, a TV-tornyot, a pincét a szőlőskerttel. Alig bírtuk abbahagyni.
Miután biztonságba helyeztük az elkészült műveket, az égetésre váró edények
sorában, mi folytattuk tovább utunkat.
 |
| Nagyon örülünk... (fotó: Béci) |
 |
| Megy az alkotás gőzerővel... (fotó: Béci) |
A cukorka boltban élőben nézhettük meg, hogyan készül az
igazi selyemcukor. A szemünk láttára készítették el ugyanis a boltban a
fogakat nem kímélő édességet, kifejezetten 18+-os változatban, no nem kell
semmi olyanra gondolni, csak egy kis chili-s ízesítésre, ami be kell vallanom,
még minket felnőtteket is kihívás elé állított. Persze mondanom sem kell, itt
is több volt az érdeklődő gyermek, de azt hiszem ezáltal mi is inkább csak
fiatalodtunk, mintsem kellemetlenül éreztük volna magunkat. Hiába, talán még
nem „öregedtünk ki” a gyermeki csodák világából. No meg hát cukorkakészítést
sem lát mindennap az ember.
A negyed további részeit felfedezve aztán a Király utca fele
vettük az irányt, célunk a belváros felfedezése volt. A Király utca nyüzsgő
forgataga fogadott minket, a jó idő kicsalta az embereket az utcára, a
vendéglátóhelyek mind-mind tele voltak vendégekkel. A Széchenyi-tér sem
maradhatott ki listánkról, és persze a Zsolnay-kút sem. A vacsora után a város
már kivilágított arcát mutatta nekünk, az esti fények varázsoltak el minket, a látvány könnyedén feledtette velünk a mögöttünk álló órák lábunkban érződő nyomait. A Lakatfalak
irányába vettük az irányt, egyrészt a falak miatt, másrészt azért, hogy a nap kellemes fáradalmait a Kézműves
Sörök fesztiváljának egy-egy különleges, házi főzetű söre enyhítse. Itt sem
csalódtunk, bár a Rózsakert tele volt szomjas vendégekkel, így a tökéletes
ülőhely megtalálása némi kihívás elé állított minket, de ezt is sikerrel
megoldottuk.
 |
| Orsi művészkedett |
 |
| Kukucskálunk... (fotó: Orsi) |
 |
| Orsi művészkedett 2. |
Másnap reggel annak rendje és módja szerint nem ért minket
korán a nap. Az előző nap „fáradalmai” és az előttünk álló nap ígérete nem
rugdostak ki minket korán az ágyból. A kései reggeli után irány Villány: séta a
hangulatos, ódon pincék között, a nyugodt, mondhatni alvó kisvárosban. Persze a vonaton alig
találtunk helyet, hiszen Palkonyán, Pünkösd lévén, éppen Nyitott Pince nap
volt, de minket ez nem akadályozott meg egy villányi kitérőben. Itt aztán
betértünk a Blum Pincébe, egy kellemes Cuvée elfogyasztása után a vonatra
sietve (úgy látszik ez a Villány már csak ilyen vonatra sietős) azért még belefért egy
meggyes rétes.
De nem sokat tétlenkedtünk a vonaton, alig 10 percnyi vonatútra
már le is szálltunk, hiszen minket is hívogatott a palkonyai fesztiválhangulat.
Itt aztán a kóstolópohár és a hozzá járó kóstolójegyek megvásárlása után
kezdődhetett is a „buli”. Kezdetnek felfedeztük a Pincesorokat, és a
Pincészeteket: hol, merre, mi a választék? Persze nem volt könnyű dolgunk, a
hömpölygő tömeg még engem is meglepett. Aztán a faluban sétáltunk, be-betértünk
a különböző programokat kínáló udvarokba, miközben persze a poharunkba lötykölődve a hét
pincészet egyikének bora lelkesített bennünket. A forgatag hangulata különleges
volt, a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Mígnem megtaláltuk egy dombon a
nekünk való helyet, ahonnan a kilátás a pincékre, a forgatagra és az
eseményekre is, ideálisnak volt mondható, és alkalmi társaságaink is igazán jó kedvet csaltak az arcunkra (idős, nagy dumás bácsikák, egy
vizsla és fiatal, már nem szomjas, de annál szerelmesebb fiúk). A kapott kóstolójegyek
folyamatosan gondoskodtak a jókedvünk fenntartásáról, mondhatom, hogy a
poharunkba mindig került utánpótlás, még ha annak beszerzése nem is volt
egyszerű dolog a nagy tömegnek köszönhetően. Este fényfestéssel dobták fel a
szervezők a hangulatot, a palkonyai dombokra és pincékre kerültek kivetítésre különböző nonfiguratív formák. A nap zárásaként, a Mokos pincészetben egy-egy
gyümölcsborral koronáztuk meg a napot. Aztán irány az utolsó vonat, ekkor már
szakadó esőben.
 |
| Béci is művészkedett |
 |
| A selfie se maradhatott ki... |
 |
| Orsi elkapta a pillanatot... |
 |
| Mielőtt kiborult volna... ;) |
A vonat késett, ez persze sem minket, sem a körülöttünk lévőket
nem zavarta, akik aktuális mulatós slágerek éneklésével "múlatták" az időt.
Hazafele persze késéssel és tömött vagonokkal érkezett be a vonat az állomásra.
Ennek ellenére még volt kedvünk, erőnk hazagyalogolni, ismét nem volt gondunk
az elalvással.
Harmadnap beköszöntött az ígért rossz idő, amit talán nem is
bántunk. Így a napot ejtőzéssel töltöttük, egészen vendégeim hazafele
távozásáig. Remek hétvége volt.
Ui.: Időközben elkészült pécsi kirándulásunk térképi bemutatásai is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése