2016. augusztus 10., szerda

Osztrák turisztikai termékfejlesztés - azaz így lesz a "semmiből" attrakció?!

Már a bejegyzés elején leszögezem, hogy természetesen nem a semmiről fog szólni az írásom, de valahogy a tipikus "sz.rból várat" effektus egy-egy aktuális példája szúrt szemet a nyaralás során, amelyet úgy gondolom, hogy az érdeklődőkkel is meg kell osszak. Úgy élményileg, mint szakmailag egyaránt. 

Persze nem vitatom, hogy van pár dolog ami a sikeres turisztikai termékfejlesztéshez elengedhetetlen. Ilyen például az adottság (természeti, történelmi, kulturális stb.), ami tulajdonképpen az alapja egy-egy turisztikailag fontos attrakciónak, desztinációnak. Ez voltaképpen egy felismert lehetőség, legyen az bármilyen formában értett változata a szónak. Fontos persze az anyagi forrás is, amiből a meglévő adottság turisztikai attrakcióvá fejleszthető, mivel ez esetben nem kevés pénzről beszélünk úgy általában, gyakorta ez szokott lenni a nagy ötletek megvalósításának gátja. De ami a legfontosabb talán az tulajdonképpen az ÖTLET. Persze tudom, most sokan felsóhajtottak, hogy mit ér az ötlet az adottságok és a forrás nélkül. Ezzel nem is vitatkozom. De ausztriai tartózkodásom apropóján újfent bizonyossá vált, hogy sokszor egy "egyszerű" ötlet is lehet önmagában eredményes, nemcsak élményt, de kényelmet nyújthat a látogatónak és egy ötlet sokszor nem pénz kérdése. A nagyon nagy ötletek pedig előbb utóbb meghozzák a befektetőket, vagy valamilyen formában kivitelezőre találnak. Kreatív ötlettel bármely adottságot szinte tökéletesre lehet fejleszteni, sőt egy kis kreativitással "adottság" is fejleszthető bárhol, gondoljunk csak a tematikus parkokra.
Már az utazás első napján megmutatkozott az emberi kreativitás magas foka. Adott ugyanis egy csokoládé gyár, nevezetesen a Zotter, amely Josef Zotter munkásságának ékes bizonyítéka. A gyár évek óta látogatható, s mintegy manufaktúraként, gasztronómiai élménnyel ötvözve mutatja be a csokoládé készítés lépéseit, persze annak rendje és módja szerint kóstolóval. Ez már önmagában egy kuriózum ha a turisztikai kínálatot nézem, a maga nemében egy jól fejlesztett tematikus kínálat, amely az évek során hihetetlen volumenű komplexummá nőtte ki magát. Ma már csak előzetes bejelentkezéssel látogatható, fél óránként indulnak a terminusok, reggel kilenctől, délután fél hatig, főszezonban mindegyik megtelve, maximum 50 fős csoportok várják, hogy megismerjék a csokoládé készítés fortélyait. De ennek részleteiről egy korábbi bejegyzésben írtam. Szóval mindez úgy tűnik nem volt elég és lehet ezt még hova fokozni, ugyanis a várakozási idő kitöltésére, az élmény kiteljesítésére, vagy csak hobbiból jött az újabb ötlet, amely akár önmagában is lehetne attrakció: nevezetesen egy "ehető" állatpark. Házi állatokkal és kevésbé háziakkal, bár ki tudja, Ausztráliában lehet a kenguru olyan, mint nekünk a kutya. A különleges állatpark azon túl, hogy elsősorban a gyerekeknek nyújt élményt, a felnőttek számára is hasznos időtöltés. A parkban nemcsak az állatok, de az egyes növények, gyümölcsfák jellemzői is megismerhetők, akár több nyelven is. A park egy része tele van napkollektorokkal, ami az energia 60%-át fedezi is. A riegersburg-i várra néző sarokban "photoshooting" pont van kialakítva, ez jó reklám a várnak és az állatparknak is egy "check in" során, a közösségi média valamelyik felületén megosztva. A kacsáknak szárnyas wellness, a tyúkoknak mobil tojóállomás van kialakítva, az állatoknak gyógynövénykert, afféle gyógyszertárként. A megéhezett turistáknak zömmel helyben termelt és tenyésztett "alapanyagokból" készített ételeket kínáló étterem, modern design-al és magas minőséggel. "Kert" mozi, szalmabála székekkel. Zöldséges-kert mindenféle földi jóval, ami amellett, hogy természetesen saját felhasználásra kerül, még bemutatásra is szolgál, amolyan jó példaként. Tó. Szökőkút, amelyet az ember maga indíthat be vagy éppen apaszthat el egy kerékpár és persze némi saját energiabefektetés segítségével. Játszótér. Ötlet temető, a régmúlt csokoládé kreálmányairól megemlékezve. Mondjuk ez talán kicsit morbid, de ugyanakkor egy kicsit közelebb is hozza a csokigyárat az emberhez, hiszen még teljesebb megismerést tesz lehetővé. A gyár egy bizonyos pontján, ahonnan a legjobb a kilátás "skywalk" kilátópontról tekinthetjük meg az általunk korábban bejárt több hektáros állatpark területét, vagy éppen fordítva, innen nézhetjük meg, hogy merre is vezessen utunk az állatparki séta során. Egy szó mint száz, a park jó 2-3 órás programot jelent még a nem éppen kis gyerekkel érkezőknek is. Minden jól átgondolt, a látogató kényelme és legteljesebb élményszerzése érdekében kialakított. A tulajdonos pedig ha éppen úgy adódik, és mellettünk sétál el az állatpark egy szegletén, messziről, hatalmas mosollyal köszönti a sétálókat. Szóval nemcsak adottság, pénz, és ötlet, de vendégszeretet is társul az attrakcióhoz.

Mindennek a jól működő "gépezetnek" mi is az alapja tulajdonképpen? Adott egy csokoládé gyár, amely mára márkává nőtte ki magát, mindezt köszönheti a minőségi alapanyagokból készített, különleges csokoládéinak. Adott egy a világra nyitott, kreatív, vállalkozó szellemű tulajdonos, aki nemcsak a csokoládéért és a csokoládé gyártásért rajong, hanem ezt élményként tálcán is kínálja a vendégeknek. Immáron tényleg egyedi és azonosítható márkává fejlesztve "önmagát" és kínálatát. És ha mindez még nem lenne elég tovább fokozzák mindezt még inkább kiteljesítve a kínálatot, az élményt magát, az ott tartózkodási idő hasznosságát és ezzel együtt a tartózkodási idő tartamát és tartalmát is, és még mindezt megfejelik egy állatparkkal. Immáron turisztikai márkává (is) fejlesztve magukat, hiszen a parkoló és a meghirdetett terminusok "telt házasak", a forgalom és az érdeklődés növekvő, a gyár és az állatpark pedig fél, vagy akár egy egész napos tartózkodási lehetőséget is nyújt az ide érkezőknek.
Termékfejlesztés folyamata (saját szerkesztés) 

Persze mint az elején mondottam, mindennek alapja természetesen nem a semmi volt, de turisztikai szempontból lényegében tulajdonképpen mondhatjuk, hogy az volt a kiindulópont, hiszen a csokoládé gyártásnak eredendően nincs köze a turizmushoz, mások is gyártanak csokoládét, de nem minden csokoládé gyárból lesz turisztikailag meghatározó attrakció. És bizony az elmondható, hogy Stájerország egyik turisztikailag fontos attrakciója mára a Zotter csokigyár lett. 
Érdemes vizsgálni a hely megjelenését is. A gyár fogadóterében és a gyárlátogatás során, de már a gyár udvarában is szembe találkozunk a tulajdonos ízlését kifejező művészeti alkotásokkal, figurákkal, szobrokkal, festményekkel. De nemcsak ezek művészi, modern ábrázolása figyelemre méltó, hanem a használt színek is, amelyekben elég erős a piros dominancia. 

Emellett az új "attrakció", az "ehető" állatkert is új logót kapott, amely játékos, kifejező és egyben ötletes is. Ez a szimbólum persze több helyütt is feltűnik a látogatás során, ilyen-olyan, pl. fába égetett formában, de a kóstoló tányérokra és a szalvétákra is jutott belőle. Maga a Zotter csokoládé gyár logója pedig egyszerű, egyértelmű, és letisztult, mint a csokoládék is, ízükben egyértelműen beazonosíthatók és minőségiek, így az üzenet, a tartalom és a csomagolás abszolút összhangban van. 

Ugyanez a letisztultság és a művészi, játékos hajlam keveredik a csokoládé shopban is, ahol a gyárlátogatás során megismert csokoládék mindegyike megvásárolható, szintén igényes környezetben tálalva és csomagolva. 

Egy szó mint száz ez a hely tipikus példája a tudatos, jól átgondolt termékfejlesztésnek, amelyben fontos szerepet kap a minőség. A minőségi vendégfogadás és a minőségi kínálat, mind a termék, mind a turisztikai termék szintjén. Az egyes "elemek" olyan szépen épülnek egymásra, hogy azok önmagukban is megállnák a helyüket a saját piacukon, de így együtt, egységben egy különleges "attrakciót" eredményeznek, amelyre napjaink élmény-éhes társadalmának legalább annyira szüksége van, mint a megfáradt embernek egy falat csokoládéra egy nehéz nap után. 



2016. augusztus 3., szerda

Stàjer utazások, élmények karnyújtásnyira

Alig vagyunk túl a nyaralás első hivatalos program napján, de máris annyi az élmény, hogy kénytelen vagyok kiírni magamból. Valójában tegnap érkeztünk meg szállásunkra, Stájerországba, de a tegnapi nap esős is volt és az utazás mellett félig hivatalos is, hiszen egy szakmai interjún voltam, egy itteni térségi turisztikai szervezetnél. Erről majd egyszer máskor, ha máshol nem akkor majd reméljük a disszertáciòmban. Szóval élmények...

Lazán kezdtük a napot, elvégre mégiscsak nyaralunk. Auffenben van egy kilátó, onnan csodáltuk meg a táj szépségét. 181 lépcső (nem, kivételesen nem én számoltam meg, hanem ki volt írva fokról fokra...) vezetett a szép kilátásig, de persze minden egyes fok megérte. A torony egyébként egy "Kneipp" park része.

Következő állomásunk Lödersdorf volt, amelynek nevezetessége egy bonsai kert, apró ám annál korosabb fákkal, kerttel, tóval, és nyugalmat árasztó energiákkal. A kis fák illedelmesen sorakoznak egymás mellett, s mintegy titkos minivilág őrzői "magasodnak" cserépedényeik fölé. A tóban óriás halak úszkálnak, a vízen megannyi tavi rózsa lebeg, nagy nyugalomban.

Utunkat Riegersburgig folytattuk. Itt fogaskerekűvel felmentünk a várba, majd ott sétáltunk a vár körül, kiélvezve  a csodás látványt, gyönyörködve a hegy oldalakon felfutó szőlőskertekben és gyümölcsösökben.


 A rövidke séta után irány Feldbach, ebéd. Isteni finom pizza. De csak módjával, mini, mert tudtuk, hogy a következő attrakció megköveteli tőlünk a visszafogottságot.
Irány a Zotter csokimanufaktura  és a hozzá tartozó különleges állatkert, ami az "essbar" azaz ehető nevet viseli. A gyár modern épülete és a körülötte parkoló temérdek autó messziről feltűnik. Ennek ellenére könnyen találtunk parkoló helyet. A manufaktúra előzetese bejelentkezéssel látogatható. A Genuss Card nevű kártya birtokában, amelyhez szálláshelyeken lehet hozzájutni, ingyenesen. Persze nem ingyenesen, de a kártya titkaiba most inkább nem mennék bele. A bejelentkezés után - ami zökkenőmentesen ment, az állatkertet néztük meg először. A több hektáros állatkert valójában egy jól megkomponált élmény park. Persze vannak itt állatok is, elsősorban házi, de emellett számos növény és gyümölcs is bemutatásra kerül. Minden bío, szinte minden ehető. Így van itt egy étterem is, ahol minőségi a kinálat. Emellett a parkban van egy tó és egy mozi, utóbbi szalma bála székekkel, de van szárnyas wellness és mobil tojóhàz is. Számos apró játék szórakoztatja a kicsiket és a nagyobbakat egyaránt. Közben pedig akár magyar nyelvű tájékoztatást is kaphatunk az egyes állomásokon. Az egész "komplexum" jól átgondolt és jól felépített. Minden GONDOSAN tervezett, a látogató kényelme érdekében. Az energia 60%-át a saját napkollektorok termelik, amiknek tövében lámák köpködik egymást vehemensen, a rigersburgi várra néző kis szegleten pedig egy "photoshooting" megálló van kijelölve. A szárnyas wellness mellett van az állatoknak gyógyszertár, mégpedig egy gyógynövénykert képében. A mozi mellett pedig hagyma, paradicsom és rebarbara nő. Egyébként, mint azt a manufaktúra látogatás elején levetített kis filmből megtudtuk a cég filozófiája az is, hogy az alkalmazottak étkezését a cég biztosítja, mégpedig minőségi alapanyagokból. A gyár látogatást bevezető filmben még megismertük a kissé hóbortos Josef Zottert és családját, illetve a kakaóbab származási helyét, Belizet is. Aztán kezdődött a tényleges menet, előbb természetesen a 9(!) féle kakaóbabot kóstolhattuk,  majd egy csoki szökőkút csábításában a még ízesítetlen csoki masszát. Hát ez nem volt valami kellemes, sőt. A látogatás során minden érzékszervre hatottak, a csokoládé ilyen-olyan formában tálalt mesés látványa és a csokiszökőkutak adta csokoládé mellett a szaglószerveinket is megtornáztatták dekantálòba zàrt illatokkal, miközben a design elemek lépten nyomon tükrözték a tulajdonos művészet iránti elkötelezettségét és talán "művészi" hajlamát is. 



Aztán szép lassan jöttek a jobbnál jobb csokoládék is, persze. Vegan, 100% ét, tej, fehér...immáron nem folyós állapotban. Levendulás, rózsás, mogyorós, karamellás, mangòs, epres, áfonyás, banános és még sorolhatnám. Majd jött a forròcsoki ideje is, szintén nagy választékból: chilis, tökmagos (nem írtam el, tényleg), kesudiós, kávés és még itt is hosszan tartana a lista.



Ízesített popcorn, csoki nyalóka...a végén pedig csoki golyókkal  zártuk a sort, nekem ez volt a hab a tortán, személy szerint a mandula rózsás csokikéreggel volt a kedvencem, de a pisztácia mandula masszába forgatva sem volt éppen ellenemre.

 Mindezekhez persze nemcsak a tálalás, hanem a gondos és művészi csomagolás is csak még többet hozzáad. S persze az sem utolsó, hogy minden bio és fair trade.


Hamarosan folytatás....

2016. július 19., kedd

Egy újabb erdélyi kaland - otthon útközben

Sokáig gondolkodtam a címadáson és lehet nem is sikerült igazán ütős, kifejező címet találni az aktuális blog bejegyzésnek, de valahol el kellett kezdeni az írást. És végülis a cím nem hazudik, hiszen valóban egy már korábban ismert helyszín volt az idei első kiruccanásom helyszíne, mégpedig Erdélyben található úti célokkal. Az Erdély szó hallatán - ami azért valljuk be egy igen tág gyűjtőnév - az emberek többségének felcsillan a szeme. Nagyon sokan jártak már ott, így nekik nem kell magyarázni mi is az az "Erdély-hatás", míg mások igencsak vágynak oda. Nem véletlenül. Remélem, hogy e bejegyzés is csak erősíti az ő szándékukat, mert egyet már az elején leszögezhetek, Erdélybe mindenkinek el kell mennie életében legalább egyszer. 

Kis csapatunk is - ezúttal egy családi-baráti társaság - nagy reményekkel telve vágott neki az igencsak hosszú útnak. Akik voltak már Erdélyben, ők azért, akik pedig még nem, ők meg azért várták különös lelkesedéssel az utat. Érdekes, talán ez is az "erdélyi varázs" része, hogy már utazás előtt mindenkit megbabonáz az indulás puszta ténye. Vegyes volt az útitársaságunk, a legkisebb utasunk öt, a legidősebb majdnem 50 éves, fiúk-lányok, férfiak-nők. Az út során aztán kialakult a csapatszellem is, a sok túra, a közös utazás élménye és a nem várt, szinte mindenkin végigsöprő, egynapos vírus (de ezt inkább nem is részletezném), no meg az esti pálinkás-boros beszélgetések szépen lassan, annak rendje és módja szerint összekovácsolták a rögtönzött csapatot.
Első célállomásunk Torockó volt, ahol éppen a 'Double Rise' nevű zenei fesztivál zajlott. A magyar fesztivál fellépőit nagyon sok hazai település megirigyelhetné, a többnapos fesztiválon ugyanis a magyar zenei élet legjelentősebb, ma "divatosnak" számító fellépői voltak jelen. A szállásunkról pedig jól látszott másnapi célunk, a Székelykő vonulata is, a település központjában pedig a fesztiválnak köszönhetően nagy volt az élet és igazi fesztivál hangulat uralkodott.


Az első jelentősebb kihívás a Székelykő megmászása volt. Jelentem a csapat többsége sikerrel vette az akadályokat, dacolva a meleggel és nem kicsi szintkülönbséggel, no és a nem kevésbé megterhelő (sőt) lejtmenettel. Utunk során végig fel-fel bukkant Torockó és a táj látképe...a lenyűgöző táj látképe. Felérve a hegygerincre, körös-körül amerre a szem ellát pazar panoráma. Szóval azt hiszem ez az a kategória, ami a büszkeség faktora mellett másfajta elégedettséggel is eltölti az ember szívét, a természet erejének és szépségének csodálata adta örömmel. Mindazonáltal, hogy a csúcstámadásra már talán mindenkinek sajgott mindene, azért messze volt még a szállásunk, így nem is sokat időztünk a hegytetőn, lejtmenetre váltottunk,  előbb végig a gerincen, majd lefele, ami mint mondottam, legalább annyira, ha nem sokkal, fárasztóbb volt, mint a felfele menet. Vacsora után aztán átvettük a Forrás Borozóban a jól megérdemelt díszoklevelünket Szabolcs bácsitól teljesítményünk elismeréseként, így javaslom, hogy mindenki készítsen "csúcsfotót" magáról, bizonyítékul, különben ugrott az oklevél.


Vasárnap reggel aztán folytattuk tovább utunkat. Rövid megállót iktattunk be Békás-szorosnál és a Gyikos-tónál. Ahol épp egy kisebb eső kapott el minket, de persze ez nem nagyon szegte kedvünket.

Este óramű pontossággal érkeztünk meg Hidegségpatakára, ahol Ági néni várt már minket és persze a finom vacsora. Ági néni már elsőre szimpatikus volt mindannyiunknak, volt, akit már fiaként fogadott. Hétfő reggel aztán szomorú reggelre ébredtünk, esett. De még hogy. Ettől függetlenül elmentünk az "1000 éves határhoz" és Borospatakára, ahol egy skanzent néztünk meg, ami nem mellesleg mellékállásban szálláshely is. Az eső azonban annyira esett, hogy visszavonulót fújtunk reménykedve, hogy azért a délutáni túránk nem marad el a lenyűgöző Gyimesekben. Imáink meghallgattattak. Délután háromra szépen kitisztult és az eső utáni fények igazán kedveztek a fotós szemnek.

Így hát Ági nénivel felvértezve magunkat elindultunk a szerinte 8, szerintünk utólag kb. 16 km-es túrának (nah jó, lehet én egy icipicit túlzok), amely számomra az egész utazás legjobb programja is volt egyben. Ági nénivel egyébként másnap is túráztunk, akkor egy egész napos túrán vettünk részt. Ági néni lelkes túravezető, aki nemcsak vezet, hanem térít és ismertet is. Térít természet szeretetre és tiszteletre, ismertet gyógynövényeket és egyéb bölcsességeket.
A túrák közben éppen ezért ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Erdély fantasztikus. Az ottaniak (magyarok) természetszeretete és természetközelisége lenyűgöző. Mindez persze nagyon kontrasztos, ha azt nézem, hogy ezzel párhuzamosan - főként a román területeken - mennyire igénytelenek és szemetesek. Talán ez az igazi érték, itt megőrizni, nemcsak az identitástudatot, hanem a hagyományokat is és mindemellett még így ismerni és szeretni a természetet, mint azt itt teszik. A rétek megannyi virágban és növényben pompáztak, azon túl, hogy a sok eső miatt minden zöld volt, száz szám nőttek a vad virágok. Mesés. Lenyűgöző. Nincsenek szavak. Ehhez képest még az Alpok növényzete is elbújhat, már ami a fajgazdagságot illeti. Amellett, hogy a túra nagyon fárasztó volt, minden lépést megért. A látvány, a növények - nemcsak a szépségük, hanem a gyógynövények is. A szurokfű, a vad kakukkfű és a cickafarkfű úgy nőtt, mintha csak gomba lenne eső után. Nem mellesleg gombát is szedtünk - vargányát és nyúlgombát, nem is keveset. A szállásadónk az általunk szedett növényekből főzött reggelre teát (hogy az milyen finom volt?! hm...) és persze a gomba is feldolgozásra került.
Két helyi - pásztor - családot is megismertünk. Az egyik helyen volt egy alig kettő és egy 13 éves fiúcska. Utóbbi olyan szépen beszélt, olyan "ízesen", de emellett minden szavában érződött a természetszeretet és a tisztelet, a hely iránt, a munka iránt, minden iránt. Miközben mi, "nyugati" népek rácsodálkoztunk az ő életükre - kb. egy 10 négyzetméternél nem nagyobb helyen laktak négyen, ahol se vezetékes víz se semmi...mégis azt láttam, hogy boldog. Miért is ne lenne az? Hiszen mesés helyen van. Miközben ma a gyerekek (és felnőttek) a számítógépes világban vesznek el nap nap után és Pokémonokat kergetnek meglepő elszántsággal, ő reggel hajnalban kell, friss levegő és mesés látvány fogadja. Beviszi a frissen fejt tejet a faluba, több kilométert gyalogolva. Minden nap, pontosan. Megreggelizik a szállásadónknál - akitől nemcsak ételt, de megannyi szeretet és tudást is kap, pl. ő tanította meg, hogy kell szépen enni, késsel, villával. És bizony olyan szépen eszik, hogy sok felnőtt megirigyelhetné, egy morzsa nem vész kárba. Majd hazamegy, otthon segít, a ház körül. Kaszál és teszi, amit mondanak. Mindemellett iskola időben iskolába is jár, szerencsére. Először bevallom őszintén "sajnáltam", de aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi sajnálni való, noha nekem és a társaságunk ifjainak, talán az idősebbeknek is nehéz lenne az ő élete, mert ettől nagyon távol nőttünk fel. S noha úgy tűnik, hogy az ő élete a "szegényebb" mégis valahol "gazdagabb", "értékesebb" e szavak nemesebb értelmében. Mindez persze rá is döbbentett arra, hogy valami nagyon elcsúszott valahol. Nem azt mondom, hogy minden 13 éves fiúnak tudni kell kaszálni és minden lánynak ennyi idős korára tudni kell sajtot készíteni, de valahol, valami nagyon félremegy, mert ezt az "ősi" tudást és tiszteletet a más életek iránt már csak nyomokban őrizzük és úgy látom egyre nehezebben, foltokban. Mozaikosan. Talán nem is maga a tett a lényeg, hanem ami mögötte van. A szemlélet, a tudás és az együttélés eme harmóniája. És persze az a szabadság, amit ő érezhet, ők érezhetnek nap nap után. Noha nekik is van szabályozójuk a Nap és az évszakok képében, de valahogy másként kötött, kiszolgáltatott, mint a gyári vagy az irodai munka, a városi élet és a folyamatos határidők. Persze tudom, az időjárás maga nagy úr és a maga nemében az is szeszélyes...de ott azért évszázadok alatt kitapasztalta az ember, hogy mikor mit lehet és mit szabad, nekünk meg ott vannak a hajszolt célok... egy jobb (?) élet reményében.
A másik pásztor család ha lehet az előbbieknél még szerényebb körülmények között él, a világtól elzártan, az erdőn túl. Mint a mesében. A szerény körülmények ellenére számomra a legmegkapóbb pillanat az volt, amikor a fából eszkebált kajiba/kaliba ablakában bizony ott díszelgett egy csokor frissen szedett vad szegfű. Akkor értettem meg, hogy a a világ nem az, aminek látszik, a világ az, amivé mi tesszük. Ha kell, akkor egy csokor szegfűvel, otthonossá. Ennek a túrának a végén a Mohos-tetőn szalonnáztunk, kilátással a hegyekre és a Békás-szorosa, a tetőn megpihenve, csendben, nyugalomban a világ minden gondjától távol. Csak mi, a rögtönzött kis csapat és a természet. Nah, az is egy igazán kellemes pillanat volt.











Szerdán reggel aztán összeszedtük sátorfánkat és indultunk tovább. Csernakeresztúr volt az úti cél, utolsó szállásunk. Utunkat még egy-egy rövidebb megállóval, illetve egy Transzfogarasra tett kitérővel megszakítottuk. Itt maga a szerpentines úton való utazás egy igazi élmény és persze a panoráma, no meg a fenti, nyári hógolyózás élménye. A parkolótól nem messze kirakódóvásárba csöppen az ember lánya, meg persze fia is, és találunk itt egy kis tavat is (Balea-tó), amelyhez érdemes elsétálni. Innen még több mint 300 km-re volt a szállásunk, Csernakeresztúron, ahol hasonlóan a két évvel ezelőtti utunkhoz "fejedelmi" fogadtatásban volt részünk.



Csütörtökön aztán Vajdahunyadra látogattunk el, és persze a várat kerestük fel. Majd (sajnos) hazaindultunk.




Összességében ez az út megint bővelkedett szép látnivalókban, tartalmas élményekben és életre szóló tapasztalatokban. A csapatnak hála minden élményt maximálisan meg- és át tudtunk élni, mindenki kihozta magából a maximumot, sőt. Mindenkinek ilyen utazást kívánok...

2015. szeptember 1., kedd

Közép-Dalmácia kincsei

2015 nyarán volt szerencsém egy hetet a horvát tengerparton elidőzni, megtapasztalni a mediterrán életérzést, amelyre turisták ezrei vágynak évről évre a nyári csúcsszezonban. Az úti cél ezúttal a Trogir mellett található Vranjica üdülőfalu volt. Az üdülőházakból álló falu már messziről kitűnik a kis dombon magasodó templomának tornyával, amely felkiáltójelként ékelődik a kopár táj és a hívogatóan kék tenger látványába. Az egész település szinte csak nyaralókból áll, apartmanok és villák sűrű erdeje. A kikötőben hajók, jet ski-k sorakoznak utasaikra várva, a parton egy-két étterem várja az éhes vendégeket. A tengerpart teljes hosszában "szabad strand", mindenki megtalálja a magának tetsző, fürdőzésre alkalmas partszakaszt. A jó helyek korán elfogynak, amolyan "ki korán kel aranyat lel" alapon. A szűk - mindössze alig egy sávos - utcákon megközelíthető nyaralók egymás hegyén, hátán sorakoznak, a tágas terek fogalma itt kevéssé ismert, a parkolásra alig marad hely. Csupán csak a távolban látszanak összefüggő területek, kopár, lakatlan, halovány színű, kiégett füvű, üres hegyoldalak, amelyeket a szárazságban csodával határos módon egy-egy szárazságtűrő bokor, netalán olivafák és fügefák töltenek meg élettel.
És persze ott van a végtelen, csodás, kéklő tenger. A horizontot itt-ott egy-egy sziget, félsziget látványa töri csak meg, a tájképet a tenger és az ég kékének megannyi árnyalata uralja. Az önmagában nyugalmat árasztó látványt a tenger habjait ráérősen szelő vízi járművek és azok követhetetlen nyomának hálója szövi át.


A mediterrán hangulat lépten-nyomon érződik a levegőben, de természetesen fizikai valójában is tetten érhető. Az egész dalmát "világot" áthatja a kettősség, amelyet tenger és a tengerpart nyüzsgő dinamikája és a háttérben húzódó dombok magányos, kietlen látványa nyújt. A belvárosokban mintha megállt volna az idő, nyugodt, mediterrán tempójú, "hejj, ráérünk arra még" mentalitású emberek, akik ráérősen kávéznak, iszogatnak a vendéglátóhelyek teraszain, míg sorstársaik az elővárosokban őrültek módjára közlekednek, már ha éppen nem dugóban ülnek. A helyi lakosok nyugalmas, lassú mindennapjait a szűk utcákon hömpölygő, vagy a tenger adottságait így vagy úgy kihasználó hajózni, vízi sportolni vágyó turisták tömege zavarja meg, valami újra, a kéklő, ismeretlen megismerésére és a nyaralás ideje alatt minél több élményre vágyó "idegenek".


A nagyobb városok (pl. Trogir, Split) gyönyörű, ékszerdoboz szerű belvárossal várják a kíváncsi turistákat, akik több-kevesebb időt áldoznak egy-egy városnak a felfedezésére. Mindkét város belvárosa az UNESCO Világörökség listáján szerepel, így természetesen jó sok turista megfordul itt. A nagyobb városok mellett a tengerparton kiépült kisebb-nagyobb üdülőfalvak, halászfalvak nyújtanak lenyűgöző látványt a kíváncsi turistaszemeknek. Itt autózva csak ámul és bámul az ember a gyönyörű öblökre és a körülöttük kiépült kikötőkre, az azokban pihenő hajókra, és persze az üdülőházakra.


A városok klasszikus felépítésűek, amely a mediterrán éghajlat hozadékaként, amolyan "önvédelemből" alakultak mai formájukká. A belvárosokat jellemzően szűk utcák kusza hálója szövi keresztül, amelyben a turisták a naptól védve sétálhatnak vagy üldögélhetnek a különböző vendéglátóhelyek teraszain.
Az utcákon sétálgatva figyelmesek lehetünk a körülöttünk lévő épületek zárt ablakaira, spalettáira, nem is csoda a nagy melegben az efféle védekezési mód, hiszen a zárt spaletták  titkot rejtő, antik bájjal védik a házak lakóit. Persze a modern légkondicionáló berendezések is sok helyütt felszerelésre kerültek már, betolakodva a karakteres utcaképbe. 



A szűk utcákról könnyen megközelíthetők az aprócska terek és a tornyaikkal a város fölé magasodó templomok, amelyek a belvárosok egyetlen magaslati pontjai. A tornyok természetesen jó irányadók is, hiszen az utcákon elbóklászva segítik a turistákat a biztos pont megtalálásában.

A belvárosok mellett a legtöbb turista a tengerparton, tengerparti sétányokon fellelhető. A pálmafákkal övezett sétányok önmagukban szép látványt nyújtanak a mediterrán hangulat szerelmeseinek, emellett sok vendéglátóhely, étterem, cukrászda található itt. A látványhoz hozzátartoznak a kisebb-nagyobb hajóutakat, hajókirándulásokat kínáló "ügynökök", akik a tengert felfedezni vágyóknak kínálják jobbnál-jobb ajánlataikat.

A tengerpart különös színfoltjai, érdekes látnivalói az öblökben található kisebb-nagyobb kikötők, amelyekben rendre sorakoznak a csónakok, nagyobb yachtok, hajók, vitorlások. A vízen csendesen ringatózó vízi járművek egy más világ feltérképezésének ígéretével kecsegtetve várják a szárazföldről kimerészkedőket, a tenger habjait és a megannyi kis szigetet felfedezni vágyókat.


Egy-egy hajókirándulás kiváló időtöltést nyújt az ide érkezőknek, megtörve a monoton strandolást, legyen szór akár csak pár órás, vagy egy egész napot felölelő programról. Mi egy "Fishpicnic" nevű hajókirándulást választottunk, amelynek keretein belül reggel kihajóztunk a tengerre, útközben a hajón jól behűtött gyümölcslé és rakija (szilvapárlat) volt a frissítőnk, vagy utóbbi a nagy melegben inkább bódítónk. A párlat útitársainknál megtette a hatását, a nyugdíjas csoport hamar dalra fakadt és horvát népdalokkal dobta fel a kirándulás hangulatát. A hajóutat hosszabb-rövidebb megállókkal, tengerparti sétákkal és fürdőzéssel színesíthettük. Ebédre természetesen a program részeként frissen sült halat ettünk, salátával, desszertnek dinnyével csillapítottuk édesség utáni vágyunk.



És persze nem szabad megfeledkeznünk a csodás mediterrán növényekről sem, amelyek a szárazsággal és a párás levegővel dacolva színes foltként jelennek meg a tájképben, hol zölden, hol élénk színű virágaikkal pompázva és még inkább tökéletesítve a mediterrán életérzést.


Egy szó mint száz a horvát tengerpart megannyi szépséget, élményt és emléket kínál az arrafelé utazóknak, így nem érdemes kihagyni a bakancslistánkról.