Oldalak

2016. július 19., kedd

Egy újabb erdélyi kaland - otthon útközben

Sokáig gondolkodtam a címadáson és lehet nem is sikerült igazán ütős, kifejező címet találni az aktuális blog bejegyzésnek, de valahol el kellett kezdeni az írást. És végülis a cím nem hazudik, hiszen valóban egy már korábban ismert helyszín volt az idei első kiruccanásom helyszíne, mégpedig Erdélyben található úti célokkal. Az Erdély szó hallatán - ami azért valljuk be egy igen tág gyűjtőnév - az emberek többségének felcsillan a szeme. Nagyon sokan jártak már ott, így nekik nem kell magyarázni mi is az az "Erdély-hatás", míg mások igencsak vágynak oda. Nem véletlenül. Remélem, hogy e bejegyzés is csak erősíti az ő szándékukat, mert egyet már az elején leszögezhetek, Erdélybe mindenkinek el kell mennie életében legalább egyszer. 

Kis csapatunk is - ezúttal egy családi-baráti társaság - nagy reményekkel telve vágott neki az igencsak hosszú útnak. Akik voltak már Erdélyben, ők azért, akik pedig még nem, ők meg azért várták különös lelkesedéssel az utat. Érdekes, talán ez is az "erdélyi hatás" része, a varázs, hogy már utazás előtt mindenkit megbabonáz az indulás puszta ténye. Vegyes volt az útitársaságunk, a legkisebb utasunk öt, a legidősebb majdnem 50 éves, fiúk-lányok, férfiak-nők. Az út során aztán kialakult a csapatszellem is, a sok túra, a közös utazás élménye és a nem várt, szinte mindenkin végigsöprő, egynapos vírus (de ezt inkább nem is részletezném), no meg az esti pálinkás-boros beszélgetések szépen lassan, annak rendje és módja szerint összekovácsolták a rögtönzött csapatot.
Első célállomásunk Torockó volt, ahol éppen a 'Double Rise' nevű zenei fesztivál zajlott. A magyar fesztivál fellépőit nagyon sok hazai település megirigyelhetné, a többnapos fesztiválon ugyanis a magyar zenei élet legjelentősebb, ma "divatosnak" számító fellépői voltak jelen. A szállásunkról pedig jól látszott másnapi célunk, a Székelykő vonulata is, a település központjában pedig a fesztiválnak köszönhetően nagy volt az élet és igazi fesztivál hangulat uralkodott.


Az első jelentősebb kihívás a Székelykő megmászása volt. Jelentem a csapat többsége sikerrel vette az akadályokat, dacolva a meleggel és nem kicsi szintkülönbséggel, no és a nem kevésbé megterhelő (sőt) lejtmenettel. Utunk során végig fel-fel bukkant Torockó és a táj látképe...a lenyűgöző táj látképe. Felérve a hegygerincre, körös-körül amerre a szem ellát pazar panoráma. Szóval azt hiszem ez az a kategória, ami a büszkeség faktora mellett másfajta elégedettséggel is eltölti az ember szívét, a természet erejének és szépségének csodálata adta örömmel. Mindazonáltal, hogy a csúcstámadásra már talán mindenkinek sajgott mindene, azért messze volt még a szállásunk, így nem is sokat időztünk a hegytetőn, lejtmenetre váltottunk,  előbb végig a gerincen, majd lefele, ami mint mondottam, legalább annyira, ha nem sokkal, fárasztóbb volt, mint a felfele menet. Vacsora után aztán átvettük a Forrás Borozóban a jól megérdemelt díszoklevelünket Szabolcs bácsitól teljesítményünk elismeréseként, így javaslom, hogy mindenki készítsen "csúcsfotót" magáról, bizonyítékul, különben ugrott az oklevél.


Vasárnap reggel aztán folytattuk tovább utunkat. Rövid megállót iktattunk be Békás-szorosnál és a Gyikos-tónál. Ahol épp egy kisebb eső kapott el minket, de persze ez nem nagyon szegte kedvünket.

Este óramű pontossággal érkeztünk meg Hidegségpatakára, ahol Ági néni várt már minket és persze a finom vacsora. Ági néni már elsőre szimpatikus volt mindannyiunknak, volt, akit már fiaként fogadott. Hétfő reggel aztán szomorú reggelre ébredtünk, esett. De még hogy. Ettől függetlenül elmentünk az "1000 éves határhoz" és Borospatakára, ahol egy skanzent néztünk meg, ami nem mellesleg mellékállásban szálláshely is. Az eső azonban annyira esett, hogy visszavonulót fújtunk reménykedve, hogy azért a délutáni túránk nem marad el a lenyűgöző Gyimesekben. Imáink meghallgattattak. Délután háromra szépen kitisztult és az eső utáni fények igazán kedveztek a fotós szemnek.

Így hát Ági nénivel felvértezve magunkat elindultunk a szerinte 8, szerintünk utólag kb. 16 km-es túrának (nah jó, lehet én egy icipicit túlzok), amely számomra az egész utazás legjobb programja is volt egyben. Ági nénivel egyébként másnap is túráztunk, akkor egy egész napos túrán vettünk részt. Ági néni lelkes túravezető, aki nemcsak vezet, hanem térít és ismertet is. Térít természet szeretetre és tiszteletre, ismertet gyógynövényeket és egyéb bölcsességeket.
A túrák közben éppen ezért ezek a gondolatok fogalmazódtak meg bennem. Erdély fantasztikus. Az ottaniak (magyarok) természetszeretete és természetközelisége lenyűgöző. Mindez persze nagyon kontrasztos, ha azt nézem, hogy ezzel párhuzamosan - főként a román területeken - mennyire igénytelenek és szemetesek. Talán ez az igazi érték, itt megőrizni, nemcsak az identitástudatot, hanem a hagyományokat is és mindemellett még így ismerni és szeretni a természetet, mint azt itt teszik. A rétek megannyi virágban és növényben pompáztak, azon túl, hogy a sok eső miatt minden zöld volt, száz szám nőttek a vad virágok. Mesés. Lenyűgöző. Nincsenek szavak. Ehhez képest még az Alpok növényzete is elbújhat, már ami a fajgazdagságot illeti. Amellett, hogy a túra nagyon fárasztó volt, minden lépést megért. A látvány, a növények - nemcsak a szépségük, hanem a gyógynövények is. A szurokfű, a vad kakukkfű és a cickafarkfű úgy nőtt, mintha csak gomba lenne eső után. Nem mellesleg gombát is szedtünk - vargányát és nyúlgombát, nem is keveset. A szállásadónk az általunk szedett növényekből főzött reggelre teát (hogy az milyen finom volt?! hm...) és persze a gomba is feldolgozásra került.
Két helyi - pásztor - családot is megismertünk. Az egyik helyen volt egy alig kettő és egy 13 éves fiúcska. Utóbbi olyan szépen beszélt, olyan "ízesen", de emellett minden szavában érződött a természetszeretet és a tisztelet, a hely iránt, a munka iránt, minden iránt. Miközben mi, "nyugati" népek rácsodálkoztunk az ő életükre - kb. egy 10 négyzetméternél nem nagyobb helyen laktak négyen, ahol se vezetékes víz se semmi...mégis azt láttam, hogy boldog. Miért is ne lenne az? Hiszen mesés helyen van. Miközben ma a gyerekek (és felnőttek) a számítógépes világban vesznek el nap nap után és Pokémonokat kergetnek meglepő elszántsággal, ő reggel hajnalban kell, friss levegő és mesés látvány fogadja. Beviszi a frissen fejt tejet a faluba, több kilométert gyalogolva. Minden nap, pontosan. Megreggelizik a szállásadónknál - akitől nemcsak ételt, de megannyi szeretet és tudást is kap, pl. ő tanította meg, hogy kell szépen enni, késsel, villával. És bizony olyan szépen eszik, hogy sok felnőtt megirigyelhetné, egy morzsa nem vész kárba. Majd hazamegy, otthon segít, a ház körül. Kaszál és teszi, amit mondanak. Mindemellett iskola időben iskolába is jár, szerencsére. Először bevallom őszintén "sajnáltam", de aztán rájöttem, hogy nincs ebben semmi sajnálni való, noha nekem és a társaságunk ifjainak, talán az idősebbeknek is nehéz lenne az ő élete, mert ettől nagyon távol nőttünk fel. S noha úgy tűnik, hogy az ő élete a "szegényebb" mégis valahol "gazdagabb", "értékesebb" e szavak nemesebb értelmében. Mindez persze rá is döbbentett arra, hogy valami nagyon elcsúszott valahol. Nem azt mondom, hogy minden 13 éves fiúnak tudni kell kaszálni és minden lánynak ennyi idős korára tudni kell sajtot készíteni, de valahol, valami nagyon félremegy, mert ezt az "ősi" tudást és tiszteletet a más életek iránt már csak nyomokban őrizzük és úgy látom egyre nehezebben, foltokban. Mozaikosan. Talán nem is maga a tett a lényeg, hanem ami mögötte van. A szemlélet, a tudás és az együttélés eme harmóniája. És persze az a szabadság, amit ő érezhet, ők érezhetnek nap nap után. Noha nekik is van szabályozójuk a Nap és az évszakok képében, de valahogy másként kötött, kiszolgáltatott, mint a gyári vagy az irodai munka, a városi élet és a folyamatos határidők. Persze tudom, az időjárás maga nagy úr és a maga nemében az is szeszélyes...de ott azért évszázadok alatt kitapasztalta az ember, hogy mikor mit lehet és mit szabad, nekünk meg ott vannak a hajszolt célok... egy jobb (?) élet reményében.
A másik pásztor család ha lehet az előbbieknél még szerényebb körülmények között él, a világtól elzártan, az erdőn túl. Mint a mesében. A szerény körülmények ellenére számomra a legmegkapóbb pillanat az volt, amikor a fából eszkebált kajiba/kaliba ablakában bizony ott díszelgett egy csokor frissen szedett vad szegfű. Akkor értettem meg, hogy a a világ nem az, aminek látszik, a világ az, amivé mi tesszük. Ha kell, akkor egy csokor szegfűvel, otthonossá. Ennek a túrának a végén a Mohos-tetőn szalonnáztunk, kilátással a hegyekre és a Békás-szorosa, a tetőn megpihenve, csendben, nyugalomban a világ minden gondjától távol. Csak mi, a rögtönzött kis csapat és a természet. Nah, az is egy igazán kellemes pillanat volt.











Szerdán reggel aztán összeszedtük sátorfánkat és indultunk tovább. Csernakeresztúr volt az úti cél, utolsó szállásunk. Utunkat még egy-egy rövidebb megállóval, illetve egy Transzfogarasra tett kitérővel megszakítottuk. Itt maga a szerpentines úton való utazás egy igazi élmény és persze a panoráma, no meg a fenti, nyári hógolyózás élménye. A parkolótól nem messze kirakódóvásárba csöppen az ember lánya, meg persze fia is, és találunk itt egy kis tavat is (Balea-tó), amelyhez érdemes elsétálni. Innen még több mint 300 km-re volt a szállásunk, Csernakeresztúron, ahol hasonlóan a két évvel ezelőtti utunkhoz "fejedelmi" fogadtatásban volt részünk.



Csütörtökön aztán Vajdahunyadra látogattunk el, és persze a várat kerestük fel. Majd (sajnos) hazaindultunk.




Összességében ez az út megint bővelkedett szép látnivalókban, tartalmas élményekben és életre szóló tapasztalatokban. A csapatnak hála minden élményt maximálisan meg- és át tudtunk élni, mindenki kihozta magából a maximumot, sőt. Mindenkinek ilyen utazást kívánok...

Ha tetszettek a fotóim kövesd Instagram oldalamat is, ahol rendszeresen frissülő tartalommal várlak! →Pandi88 Instagram Profil