Családdal Bajorországolós :)

No…ismét eltűntünk. Ok: család. Pontosabban anyukám és Katinka tesójának érkezése. Az események pedig ilyenformán úgy felgyorsultak, hogy annyi minden történt velünk ebben a pár napban, hogy nem is nagyon tudom összeszedni, de azért megpróbálkozom.

Szóval a nagy nap, amit azért mondhatom már mindketten nagyon vártunk, 1-1 családtagunk érkezése volt, mégpedig a nagybecsű augusztus 4-én. Délutáni órákban robogott be a hazai küldöttség, amolyan magyaros módon megpakolva, az autó 2/3-a ehető volt, mármint a tartalmának. Főtt étel, zöldség, gyümölcs és persze sütemény. Hurrá…itt a család. Ennek persze az ember amúgy is örül, így csaknem négy hónap távlatában. Némi pihenés, evés és útibeszámoló után a lelkes utazókban még volt annyi energia, hogy bejárjuk a várost, 'Eichstätt'-et.

Másnapi úticélunk szintén nem volt messze, hiszen a 'Willibaldsburg'-ot céloztuk meg. A kilátás még mindig tökéletes és a kertje még mindig gyönyörű. Lévén már kissé beértünk a nyárba, még ha ez itt nem is mindig tűnt fel nekünk, most más virágok díszítették a kertet. Szóval lehetett ismét vagy 100-at fotózni és persze erre ott voltak újonnan érkezett alanyaink is. Innen megcéloztuk a 'Frauenberg'-et és az ott álló kis kápolnát. Az itt és az innen elénk táruló látvány pedig mondhatom megérte a fáradtságot.

Szombaton, augusztus 6-án, kissé hosszabb kirándulást terveztünk. Újra, immáron negyedszer kerestük fel a nagy Münchent. (És megjegyzem még mindig lenne érdekesség és turistalátványosság.) Szóval, München. Ezúttal a 'Nymphenburg' kastélya volt a kitűzött cél. 7:44-kor induló vonatunk egyúttal a legkorábbi útnak indulásunknak is számít. Megérkezvén villamosra pattantunk, majd némi zötykölődés (nah, jó ennél azért komfortosabb volt) után meg is érkeztünk a kastélyhoz, ami persze minden romantikus lány álma, így persze nekünk is. Kezdésként bejártuk a kastélyparkot, mialatt a kastély tavában és a mesterségesen kialakított csatornájában hattyúk, sirályok és vadludak élvezték a kellemes, nyári napot. Anyukámmal én betértem a botanikus kertbe is. A bejárat után mintha egy erdőbe csöppennénk, fákkal és bokrokkal, de amint ezen a részen átverekszi magát az ember belecsöppen egy színes kertbe, dáliával, rózsákkal, tátikákkal és még ki tudja milyen virágokkal. Némi irányváltoztatással pedig már az üvegházban találjuk magunkat, ahol 11 különböző „ház” mutatja be a világ a szebbnél szebb növényeit, kezdve az orchideákkal, a pálmákon át a kaktuszokig. Persze ennek megfelelően mind a pára, mind pedig a hőmérsékleti viszonyok is alakulnak, hol kedvező, hol igencsak kedvezőtlen, már-már fullasztó irányba. Röpke kitérőnk után, ami igazán kevésnek bizonyult, mert ide még egy nap is kevés lett volna, pláne ha az ember lánya szeret fényképezni, végső célunk a kert végében lévő szökőkút, a 'Grosse Kaskade' lett. Itt aztán Katinka és én nem haboztunk, hátrahagyva rokonainkat visszasétáltunk a kastélyhoz és betértünk annak épületébe. Jó hír, hogy az épületben lehetett fényképezni, szóval dupla öröm is ért. Miután kiválasztottuk kedvenc termeinket és elképzeltük, milyen lett volna, ha abba a korba születünk a belváros irányába vettük utunkat. Itt aztán még minket is meglepett az az embertömeg, amely fogadott minket. Az utca egy teljes széltében emberek hadából állt. Voltunk már itt szombaton, de ez a mostani, hát… Amerre szem ellátott emberek, mindenütt. Utcán, kávézókban, éttermekben és üzletekben. Így mit volt mit tenni, no meg persze eredeti tervünk is ez volt, betévedtünk a híres 'Hofbräuhaus'-ba, ahol jó turista módjára elfogyasztottuk 'Hofbräu' sörünket (ha valakinek így ismerősebb HB). Én barnát, többiek eredeti HB-t ittak. A sörözőben igazi, élőzenével kísért kocsmahangulat (értsd jó értelemben) uralkodott. Az asztaloknál ülő emberek folyamatosan cserélődtek, a sörök és az ételek jó német módra fogytak. Az emberek vidámak voltak, beszélgettek, játszottak, jókat nevettek. Igazi, bajor kocsma-feeling. Szóval bár tömegturista helyszín, mégis megéri betérni, ha másért nem, a sörért biztos. :)

Vasárnap aztán nagy útra vállalkoztunk. Reggel autóval nekivágtunk a nagy délnek, és 'Neuschwanstein' várát vettük irányba. Valamivel kevesebb, mint 3 óra autózás után meg is érkeztünk. Útközben többször esett, reméltük mire odaérünk eláll, hát nem így lett. De ami ennél is rosszabb volt és még inkább szívfájdító, az a parkolóhelyek telítettségének és a kígyózó sornak a látványa volt. Nem baj, ha már itt vagyunk, akkor is nekivágunk, ha a fene, fenét eszik is. Így beálltunk a sorba, esernyővel és esőkabáttal felvértezve. 1 óra után illúzióromboló volt látni a kiírást, miszerint még mindig kb. 40 perc várakozás elé nézünk. Végül csaknem 2 órába tellett, mire jegyet kaptunk. Ekkor viszont kombinált jegyet vettünk, mely a 'Hochenschwangau' várába is jó volt. Mire a jegyvásárláson túl voltunk az eső is elállt, így nagyon szép képek készületek, az eső után, tisztuló tájról. Időrendi sorrendet is figyelembe véve elsőként 'Hochenschwangau'-t néztük meg, majd a 'Neuschwannstein'-t, magyar audio guiddal, merthogy kapaszkodjunk itt ilyen is van. :) Utóbbi megtekintése előtt azonban még tettünk egy kis kitérőt a 'Marienbrücke' felé, így már a kötelező „messziről fotó” is megvan a kastélyról. Mielőtt a sorszámkijelzős rendszer minket indítványozott volna a kastély bejárására az eső ismét eleredt és nem is kívánt megszűnni létében még a vezetés alatt se, így a lefele vezető úton még megázni is sikerült. Ez persze semmit sem vont le a nap pozitív (kastélyok) és negatív (eső, sor, sok ember) élményekkel teli, fényéből.

Az ember sose pihenhet, pláne ha Bajorországban van... Így aztán mi sem tétlenkedtünk, hétfőn az Audi Múzeumot néztük meg. A múzeumba a belépő igencsak kedvező áron volt, a látogatás miatt a parkolás is ingyenes lett végül. Az autók persze nemcsak csapatunk férfi tagját, de minket nőket is lenyűgöztek. Autómúzeum lévén persze volt itt minden, kerékpár, motor, autó, a kezdetektől, napjainkig. A napba még belefért egy templom, a 'Gaimersheim'-i, megtekintése is.

Keddi napunk sem hagyott maga után kivetnivalót, unalom tényállása itt sem forgott fenn. Délelőtt első állomásunk az 'Essing' határában lévő 'Schulerloch Tropftsteinhöhle' (cseppkőbarlang) volt, amely a Duna-Majna csatorna mellett helyezkedik el. A valamivel több, mint fél órás idegenvezetés alatt volt alkalmunk megtekinteni egy fény és hangjátékot is a barlangban, a cseppkő eredendő szépsége mellett. Mindenesetre a barlang alapjában véve kissé szennyezett, sok helyütt fekete, főként köszönhetően a környezetszennyezésnek (CO2). Innen irány 'Riedenburg'. Ebéd egy helyi Pizzériában, salátával és tetszőlegesen választott pizzával, mindösszesen 6 EUR-ért, fejenként. Majd Kristálymúzeum. Gyémántokkal, állatövi jegyeknek megfelelő kövekkel, hegyikristályokkal, közülük egy 7,8 tonnás darabbal, amelyet az USA-ban találtak. Aztán fel a várba, ahol madárbemutató vette kezdetét 15:00-kor. Szebbnél szebb és láthatóan amúgy igen veszélyesnek tűnő, az erdő állat lakóira legalábbis biztos, madarak repkedtek (sas, keselyű, héja stb.) ide-oda, némi kézjelnek és karral történő irányításnak, no meg remélt húsos jutalomfalatnak köszönhetően.

Szerda a 'rothenburg'-i visszatérés napja volt. Egyrészt így a másik irányba is megvonatoztattunk a családtagjainkat, amit ők láthatóan élveztek. Emeletes, tiszta és főként pontos vonatok. ez még nekik is úg volt és ez ellen persze nem lehet ellenvetésük, így már értették négy hónapnyi lelkesedésünk a DB (Deutsche Bahn) iránt. 3 átszállás után Rothenburgban voltunk. Elsőként irány a Karácsony Múzeum, mert ez még hiányzott a mi életünkből is. Ismét karácsonyi hangulatba jöttünk, köszönhetően a múzeumban feldíszített sok fának, dísznek, mikulásnak, képeslapnak és egyéb jónak. A múzeum után a 'Burggarten' lett választott helyszínünk, ahol jó szokásunkhoz híven készítettünk pár művészi fotót. De voltunk Maciországban is, ismét, csak most egy másikban. Majd jött az ötlet, menjünk fel a városháza tornyába. Hát mi lányok (Katinka, Anya, Én) neki is vágtunk a toronynak, de a csúcsra csak én értem fel. A felfele menetelnek ugyanis eljött egyszer csak az a pontja, amikor az út már kissé beszűkült, az emberek pedig igencsak sűrűn álltak. Én nem adtam fel, feljebb mentem, gondoltam ha már eddig eljutottam, nem adhatom fel. Felérve a jegypénztárhoz a helyzet még rosszabb lett, a hely pedig még kisebb. Egyre több ember volt, s most már olyanok is jócskán, akik pediglen már fentről jöttek, a kb. 20cm-re szűkült „lépcsőnek” nevezett, meredek fel-le járón, miközben a kissé unott pénztáros bácsi lámpával vezényelte a forgalmat, a dugó enyhítésének reményében. Én közben arra gondoltam, „jajj itt, hogy jutok fel?!”. Majd mikor már majdnem felértem és az utolsó lépcsőn úgy kellett felkúsznom, egyre inkább az járt a fejemben „jajj, innét, hogy jutok le?!”, lévén még egyedül is vagyok, táskám nálam, segítségem semmi. Egy gyors kör, fényképezés és meglepően könnyed lejutás után aztán büszkén mentem le a többiekhez, ez is egy élmény volt és most már tudom, hogy az ember néha többre képes, mint amennyit saját magából kinéz. Aztán séta a 'Plönlein'-ig, közben 'Schneeball'-evés (most épp amoretto-marcipános), fotózkodás, majd egy kis kolbász-evés, csak amolyan németesen.

És ezzel zárnám is soraim, hiszen röviden így tudnám összefoglalni elmúlt pár napunk eseményeit. :) 

Képek 1. kör :) (Eichstätt, München, Neuschwanstein, Ingolstadt, Essing, Riedenburg)

Képek 2. kör (ReRothenburg)

Würzburg – Végre egy kis borkóstolósdival

Ama becses napon, amelyet 2011. július 30-a címen jegyeztek a nagykönyvek – lévén már csak azért is mert szombati nap, éppen kirándulós – a hármas magyar delegáció ismét nekivágott egy újabb város felfedezésének. Eme város neve 'Würzburg' vala.

Fél kilences találkozásunk és 8:44-es indulásunk indukált már eleve némi alapfáradtságot, de gondoltuk majd útközben kipihenjük. Sikerült is, hiszen utunk ezúttal szintén hosszú volt (2,5 óra) és 2 átszállással párosult.

Megérkezvén nem volt nehéz dolgunk, egyrészt fejemben élt még a város térképe, az előző napi nyomozás nagyszerű eredményeként, másrészt a pályaudvarról kilépve rögtön hatalmas várostérképbe botlottunk, ami szintén nagy segítségünkre volt. A biztos elindulás érdekében vetettünk is rá egy röpke pillantást. Aztán nekivágtunk a város felderítésének. 

Nem sok kellett hozzá már a Majna partján voltunk, és néztük a várat, ahogy a Majna fölé magasodik. Körülötte szőlőskertek (mint ahogy ez a környéken másutt is jellemző), csodás látvány, főként annak, aki szereti a bort és mindent, ami a borral jár. Vagyis a szőlőt, a pincéket, a szőlőtőkéket és szőlőfürtöket, szóval a szőlő-bor-feelinget. Ha már ott jártunk átsétáltunk az 'Alte Mainbrücke'-n, ami a város egyik legnagyobb nevezetessége. Kissé regensburg-i látogatásunkat idézte fel bennünk, annál is inkább, mert az idő is kezdett egyre rosszabbra fordulni, olyannyira, hogy a fényviszonyok sem voltak éppen kedvezőek a fotózáshoz. Emiatt jó párszor szomorkodtam is. Átérve a Majna túloldalára a várat céloztuk meg. El is indultunk, fel a magasba, de valahogy csak nem jött az a vár közelebb, sőt, egy idő után már a hátunk mögött is leledzett. Miután rájöttünk, hogy még jócskán kéne menni célunk elérése érdekében, az időjárás, a fények pedig még mindig nem voltak kedvezőek, úgy döntöttünk inkább a belvárost célozzuk meg.

A belváros nagyon szép, mint eddig minden német belváros az volt, ahol megfordultam. Villamosok. Sárgák, színesek. Kávézók, egybe persze be is tértünk egy jó kis Latte-ra, cukrászdák, üzletek. És templomok. Nem tudom hány templom is van 'Würzburg'-ban, de sok, az biztos. Első kitérőnk a 'Neumünster'-be vezetett. Hát, amilyen gyorsan betértünk, szinte olyan művészi gyorsasággal fordultunk is sarkon. A templom illat helyett sűrű parfümfelhő fogadott bennünket, de ezzel még nem is lett volna baj. A keresztút állomásai modern, de ez már lehet inkább poszt-modern kategória, képekként voltak felfestve a falakra, miközben az ember szemmagasságban levágott fejű embereket, spriccelő vért és hasonló, nem éppen nyugtató, kivégző jeleneteket látott. Nem nyugodott meg egyikünk se, és egyikünk arcára sem ült rá a tökéletes nyugalom arckifejezés, sőt, mondhatom a döbbenet és az értetlenség megnyilvánulásai váltakoztak tekintetünkön.   

Ezután ismét utazásaink egy fontos eleme, a tourist információ és a térképbeszerzés nagyon fontos manővere következett, megjegyzem sikerrel. Gondolom senkinek nem lesz nehéz elképzelni, milyen jó érzés is lehet, ha az ember már térképpel a kezében tud felfedezni egy várost, főként, ha konkrét tervei és helyei vannak, amelyeket szeretne megismerni

Minekutána első templom-látogatásunk meglehetősen rövidre sikeredett, nem adtuk fel templomokba és azok erejébe vetett hitünk, így megnéztük a 'Marienkapelle'-t is. Itt volt templom illat. A padsorok fel voltak díszítve, épp esküvőre készültek. A falak egyszerűek, az ólomüvegek szépek. Semmi hivalkodás, de semmi elriasztás sem. Mindjárt meg is nyugodtunk.

Aztán irány a 'Residenz'. Menet közben útba ejtettük a Régi Egyetem épületét, amin mindhárman csak ámultunk. Egyrészt nagy volt, másrészt inkább hasonlított egy kolostorra (ehhez persze nagyban hozzájárult az épülettel egybeépített 'Michaelskirche' is) az épület, mintsem egyetemre, harmadrészt pedig az 1582-ben épült egyetem meglehetősen tekintélyt parancsoló volt. Az egyetem utcájának végén aztán megpillantottunk egy kaput, amelyről már messziről látszott, hogy a 'Residenz' része.

A kapun áthaladva egy kisebb „erdőbe” botlottunk és ahogy haladtunk befelé egyre inkább kirajzolódott előttünk a 'Residenz' UNESCO-Világörökségnek nyilvánított épülete és az azt övező gyönyörű kert.  Itt persze elengedhetetlen volt egy-két (plusz) kép készítése a kertről és persze becses hármasunkról is. Időnk még volt a délutáni programunkig, amire majd később térek ki, így bementünk a Residenzbe. A barokk kastély az 1700-as években épült, és ma Európa egyik legkedveltebb kastélya. A kastélyban aztán felfedeztük 'Balthasar Neumann' barokk-rokokó lépcsősorát, 'Giambattista Tiepolo' mennyezeti freskóit, majd a kastély szobáit és egy tárlatvezetéshez csatlakozva még a korábban is zárt és ritka alkalmakkor mutogatott, használt, szobákat is, amelyek közül talán a leglélegzetelállítóbb az a tükörszoba volt, amelynek falait mind tükör, festmények és aranyozott szegélyek (már erős rokokó stílussal megfűszerezve az amúgy sem szegényes barokkos vonalat) borították.  Miután kellően elámultunk a látottakon, no meg persze beleképzeltük magunkat az akkori korba és életstílusba utunkat tovább kellett folytassuk következő és egyben talán fő állomásunk, a 'Juliusspital' felé.

A hely érdekessége, azon kívül persze, hogy szintén barokk palota, hogy minden szombaton, 17 órai kezdettel nyilvános vezetést indítanak, amiben az ember megismerheti a helyet és a pincészetet-borászatot, merthogy itt az is van. A találkozópont a 'Spital' kertjében található, 1706-ban készült 'Auvera-kút' volt. A kert bemutatása után idegenvezetőnk bevezetett minket egy parkolóházba. Hm, gondoltam érdekes helyszín ez egy „bortúrán”, de mint utóbb kiderült csak én nem vagyok elég széles látókörű, ugyanis ott, ahol nemrégiben még ca. 200 autó parkolt, ma egy palackozó- és raktárüzem található, persze telis-tele jobbnál jobb, 2010-es évjáratú borokkal, zömmel fehérekkel, mert e vidéken a fehér a jellemző fajta. Innen egy rövid sétával már a 'Rokokoapotheke' (gyógyszertár) kb. 20 négyzetméteres szobáját mutatták meg nekünk. Eme kisebb kitérők kb. 45 percet vettek el életünkből és nem mondom, hogy nem volt érdekes, de már nagyon kíváncsiak voltunk a pincerészre is. És ekkor, kb. a 46. perc magasságában és miután legomboltak minket a 11 EUR-val megérkeztünk a pincébe. A penészes falak, a 800 literes hordók és persze a finom bor között aztán már úgy éreztük végre elérkezett a nap fénypontja. Joggal. Első kóstolandó tételünk egy 2010-es 'Schreube' volt, amolyan könnyed és gyümölcsös (ribizli, ananász, maracuja és némi virágos visszhang) bevezetésként. Az első megállótól aztán 250 méter és számos, hatalmas hordó mellett vezetett el utunk, egy újabb terembe, ahol egy szintén 2010-es 'Silvaner kabinett' (utóbbi a németországi minősítő rendszerben első osztályú bort jelent) "nyomtak le a torkunkon". Ez kicsit még szárazabb volt, mint elődje, a gyümölcsös jelleget némi zöld alma jelezte, állításuk szerint pedig némi csallán íz érezhető a borban. Utóbbit én nem igazán fedeztem fel, hacsak nem annak csípősségében kellett keresni. Zárásként egy szintén száraz, e vidéken mi más is lehetne (?!?!), késői szüretelésű 'Riesling' került a poharunkba. Ennél őszibarack, sárgabarack, citrusfélék íze és némi gyógynövényes-fűszeres aroma volt érezhető. Mindhárom tétel nagyon finom volt, ízletes és új - az otthon kóstolt borokhoz képest. Mindegyik kissé csípős volt, de a maga nemében mégis gyümölcsös. A villányi borokhoz edzett ízlelőink így végre új ízeket kóstolhattak, ami külön öröm és persze tapasztalat volt számunkra. Nekem főként az első bor, a 'Schreube' ízlett, bár ez "csak" minőségi bor volt és az utolsó, a 'Riesling', amely szintén a kabinett kategóriába soroltak. 

Végül a 20:41-kor induló vonattal hagytuk el a várost, amely mindannyiunkat lenyűgözött és még mielőtt a vád szele elérne minket, nemcsak a bor miatt! :)

Képek... :)