Oldalak

2011. április 10., vasárnap

München

No emberek, akik olvassátok e remeket! Münchent mindenkinek csak ajánlani tudom. Bajorország fővárosa rögtön a szívembe lopta magát. Lehet, hogy én tettem kissé alacsonyra a lécet, de úgy látszik itt nem nagyon tud olyan dolog történni, ami nekem ne tetszene. 

Szóval, az agglomerációjával együtt több, mint 3 millió fős város az egyik legnagyobb olyan város, amelyben megfordultam, sőt nemcsak forgolódtam, közlekedtem is A-ból B-be (csak még mielőtt valaki belekötne előbbi szófordulatba). 
Németországban talán minden ott kezdődik, hogy pályaudvar (kivéve, ha Audi-d, VW-ed vagy BMW-d van). A vonattal való közlekedési forma itt igencsak népszerű, ami nekem külön öröm. Én, aki otthon is töretlenül ragaszkodom a vonatokhoz (nemcsak a kényelem (a gyorsaságot sajnos nem tudom ide sorolni), hanem a gyakori jó társaság és élmények miatt is (kivéve a fennragadós részt, bár ma már ezen is jót tudok nevetni), csak azt tudom mondani, hogy itt még jobb vonatozni, mint otthon. A kocsik tiszták, nemcsak belül, hanem kívül is. Az ülések kényelmesek, az elrendezés praktikus, kétemeletes kocsikkal mégiscsak több ember fér el egy helyen. A vonat nem zötyög, hanem szép halkan siklik és te már csak azt veszed észre, hogy meg is érkeztél. Most épp Münchenbe. 
Innen a pályaudvarról pár lépcső segítségével már a metróban is vagy. Hát azt meg kellett állapítani már az első képről, amely a metróhálozatot volt hivatott bemutatni, hogy ez se nem a pesti hálózat, se nem a négyes metro. Ergo, mindenhova el tudsz jutni vele. Kis csapatunk így rögtön fel is pattant a szintén modern, tiszta, halk metrokocsira, ami egészen a Deutsches Múzeumig vitt minket. Itt a 2,5 órás tárlatvezetés alatt volt szerencsénk megismerni a bányászat (mind a felszíni, mind a mélyműveléses) rejtelmeit, a gőzgépek csodálatos (értsd némi iróniával) világát, no meg az a sok turbina...?! Ezenkívül a hajózás, a repülés és az autózás különféle technikáit is bemutatták. Valamint fizikai törvényszerűségeket is...(utóbbi kapcsolódását, mármint a Deutsches Múzeumhoz, nem értettem, bár végre volt valami interaktív). Két terem volt, ami számunkra is érdekesnek mutatkozott. Az egyik az egy retro terem, ahol régmúlt idők csoda-darabjait (autó, kerékpár, fényképező, konyhai berendezések, plakátok) mutatták be, illetve csak volna, mert mit ad isten, a sok technikai információ miatt erre nem nagyon maradt idő. 
A másik számomra érdekes terem az az energiagazdálkodással kapcsolatos rész volt. Itt (bár szintén nem sok időt töltöttünk) elvileg elmagyarázták a jónépnek mi az a CO2, mennyi energia kell  bizonyos dolgok előállításához és mennyi CO2 keletkezik mindeközben, hogy működik a napkollektor, vagy éppen egy atomerőmű.
 A kissé megerőltető múzeumlátogatás után (valakinek minden múzeumlátogatás az, talán ez nekem sem kerül be a Top 10-be) irány az 'Englischer Garten'. Kárpótlás minden múzeumi gépért. Először is hatalmas, zöld, fás-bokros-füves. Igen, mint egy kert. Csak, hogy épp München közepén? Nah igen, ez a nem mindegy. Mindenütt emberek, nyugágyon, matracon, vagy csak a fűben. Olvasnak, játszanak, beszélgetnek, zenét hallgatnak, vagy csak fekszenek. Hatalmas tágas tér mindenütt, árnyékos és napos helyekkel egyaránt, mint egy strandon, csak medence nincs. Kis patakként csörgedezik itt-ott az Isar. Melletted és körülötted tömegek gyalogolnak, sokan bicikliznek, sőt még lovasoknak kijelölt külön út is van. Jegyzem, München közepén. A 'Chinesischer Turm'-nál meg aztán olyat láttam, meglepő na. (Bár azzal nem vagyok tisztában miért pont Kínai Tornyot kellett Münchenbe alkotni, egy angol kertbe, dehát minden nem lehet tökéletes.) Szóval képzelj el a toronyban egy szimfonikus zenekart, akik folyamatosan játszanak, a torony körül emberek sokaságát, akik sörpadon fogyasztják el szombati ebédjüket, 0,5-1 literes korsókban kimért sörökkel leöblítve (mindezt nem műanyag késsel, kanállal és tányérral, vagy akár műanyag pohárból, de nem ám...). Ezek köré képzelj sok-sok kolbászt és egyéb finomságot (pl. percet, sült krumplit, sült húst) árusító bódét. 



Ezt követően ismét irány a metró, majd a belváros. Marienplatz. Oh. Tömeg. Minden irányból emberek sokasága. És az a gyönyörű 'Új Városháza'. Neogótikus épülete minden tekintetet magára szegez. De jól látni innen a Régi Városházát, a St. Péter templomot és a Dómot is. Innen indulva néztük meg a belváros legjelentősebb nevezetességeit (Residenz, Nemzeti Színház, Theatlinerkirche, Feldhernhalle, Bayerischer Hof - München legpimpozánsabb szállodája, politikusok és felső vezetők kedvelt szállóhelye, valamint innen mutatta meg a nagy világnak anno Michael Jackson gyermekét, jelenleg egy emlékhely áll a szálloda előtt - és persze München legdrágább bevásárlóközpontjai, üzletei sem maradtak ki).

Új vároháza

Új városháza és a Szent Szűz szobra

Dóm
Nemzeti Színház


Régi Városháza


Érdekesség, hogy a városban, főként a Hofbräuhaus környékén és a Marienplatzon, több kisebb csoporttal találkoztunk. Utóbb róluk kiderült, hogy vagy legény-, vagy leánybúcsújukat tartják éppen. Ennek volt betudható a fura öltözet (férfi maga után kötve húz egy fa deszkát, hátsó fertályán lyukas nadrággal, körülötte egyen pólóban röhögő "barátok", vagy éppen nők, fehér ruhában, fátyollal, körülöttük rózsaszín parókás szintén "barátokkal".) Mind a menyasszonynak, mind a vőlegénynek különböző feladatokat adtak, pl. éneklés,  vagy valamit el kellett adni a járókelőknek stb. Érdekes. Jó szokás. Szintén jegyzem, München közepén. Ma nálunk már a falvakban sem nagyon tartják a szokásokat. Itt még megy nekik, a nagyvárosban is.  Mindenképp szórakoztató. :)

Tekintve, hogy már így is a tervezettnél egy órával tovább maradtunk kénytelenek voltunk hazamenni. Ez félsikerrel zárult, ugyanis a csapatból néhányan lekésték a vonatot, amivel már valószínű későn szembesültünk.  A jegyek nálunk voltak, így akik ott maradtak, jegy nélkül maradtak. De hosszas szervezés után minden megoldódott... mindenki hazaérkezett. Bár volt, aki kissé kalandosan. Mondjuk szerintem ők sem bánják...jó volt!

2011. április 8., péntek

Első napok Eichstättben 2.

Hétfőn arra ébredtünk, hogy ez a hely sem tökéletes. Esett. Ez kisebb fennakadást okozott az életünkben, mivel Katinkának nem volt esernyője, az enyém meg nemigen bírta a helyi kiképzést. Miután kissé eláztunk, buszra szálltunk és így mentünk tesztet írni. 
Jelentem, nagyon jók vagyunk. Sok évi kihagyás után, a B1-es csoportba kerültünk. Ahogy itt mondanák: „Es ist sehr gut!”. 
Ezután Line-ék megmutatták nekünk az egyetemet, majd ebédeltünk a menzán. 
(Utóbbi megér egy zárójeles megjegyzést. Az étkeztetés kártyás rendszerben működik. Röviden: Csináltatsz egy kártyát, feltöltesz rá némi pénzt, kiválasztod a napi menüből, amelyik neked tetszik, vagy ha épp nincs ilyen, akkor alkotsz magadnak egy fenséges salátát, választasz megfelelő köretet, savanyút és persze desszertet, ezt leöblíted egy kis gyümölcslével, majd a kasszánál gyorsan levonják mindennek az árát a kis plasztikról, ami kb. 1,5-3 EUR között van. Kedden és csütörtökön pedig vegetáriánus és bio ételek egészítik ki a választékot. Az étkezőben tudsz persze még italt venni, visszaváltható (0,5l) üvegben, amit fél centért vesznek vissza. A tányéradat pedig futószalagra helyezve, a szalvétát szigorúan a papírszalvéta gyűjtésére külön kihelyezett kukába gyűjtve, küldheted el a mosogatóba. Az ebéd végeztével, vagy csak úgy pedig kávézó várja a diákokat, ahol tea, kávé, sütemény, kakaó, sőt Fair Trade tea, kávé várja a betérőket.) 
Az első német óránk jól sikerül. A tanár nő nagyon kedves és az óra is gyorsan telik. 
Délután, a bürokratikus teendők elintézése után, a napot Welcome Partyval (beszélgetős, ismerkedős, Gutmann sörivós este) zártuk. 
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felsoroljak néhány országot, ahonnan ebbe a kisvárosba jöttek. Sokan érkeztek Brazíliából, Amerikából, Lengyelországból. De vannak itt Olaszországból, Szlovákiából, Romániából, Japánból és Magyarországról is (mármint rajtunk kívül persze). 
Kedden reggel újabb, rövidebb, praktikusabb egyetemhez vezető utat fedeztünk fel. Már dupla dózisban kaptuk a német órákat, de így is élvezhető volt. Sokat nevetünk, kicsit olyan, mint egy csapatépítő tréning. Chris és Andy körbevezetett minket a városban és megosztotta velünk a szükséges információkat, ami be kell vallani nem sokkal volt több, mint amit amúgy is láttunk, az első, szombat délutáni kiruccanásunk alatt, így gondolhatjátok, hogy mennyire nem bonyolult ez a város?! 
Esti program: Irish Pub. Ez azt hiszem már önmagában mindent elmond arról, hogy milyen hangulat volt ott. Az este jól sikerült és örömmel jelentem, megittuk életünk első Guiness-ét (Bár sajnálom, hogy mindezt nem Írországban tettük, no de majd egyszer! Kicsit eretnekség is volt talán tőlünk, a német sörök hazájában, pláne egy olyan városban amelyik saját sörfőzővel rendelkezik, de nem lehetett kihagyni.) 
Mivel itt szokás a sörrel koccintani, és prosztot mondani, nem hagyhattuk ki gyönyörű szavunk, az „egészségedre” népszerűsítését. (Emellett megtanítottuk az érdeklődőknek a „jó napot”, „kérlek”, „köszönöm”, „szeretlek”, „szia”, „jó estét”, „hogy vagy”, „szívesen” szavakat is! De a legnagyobb népszerűségnek a "pálinka", az "unicum" és a "kolbász" szavak örvendtek, főleg azok körében, akiknek valamelyikhez már volt szerencséjük.) 
A szerdai napon eleget tettünk további bürokratikus teendőinknek, a napi rutin zárásaként pedig a Theke-be mentünk. Ez egy amolyan egyetemi közösségi hely, otthon úgy mondanánk, hogy kocsma. Bár ide csak diákok járnak, a sör olcsó, az asztalok pedig nagy társasági beszélgetéseknek és játékoknak vannak kialakítva. Életemben először asztali fociztam és úgy mentem haza (eddig itt minden este) egy vendéglátóipari egységből (na most mindenki azt várja, hogy azt írom, hogy a Katinkának kellett hazavezetnie, de nem…), hogy nem bűzlöttem a cigarettától. Persze nem azért, mert nem cigiznek, oh dehogynem. Pik-pak meggyúrják maguknak helyben. De ugyanakkor azt is tudják, hogy ennek hol a helye és tekintettel vannak a nem dohányzókra. Mivel már fáradunk, csütörtökön, azaz ma, tartottunk egy pihenőnapot. A ma esti program filmezés lenne, de tartottunk tőle, hogy ott aludnánk el, így inkább hazajöttünk. Végre kipróbáltuk milyen a konyhám és egy jó magyaros (kolbász, hagyma, szalonna) rántottát csináltunk. És persze megírtam Nektek eme blogbejegyzést. Már ezért megérte itthon maradni, nem?

U.i.: Miki! Minden olyan tervünket, hogy itt biciklizzünk, feladtuk. No nem azért, mert nincs kerékpárút, sőt. Néhány magyar település megirigyelné, de Eichstätt dombos, megérünk naponta gyalog is felmenni a hegyre, nemhogy kerékpárral. Egyelőre azt tudom mondani, hogy ennek ellenére sokan bringáznak EichstAttben, és ahogy láttuk, Ingolstadtban is. Ott némileg könnyebb dolguk van az embereknek, így ez nem is csoda, kicsit egyenesebb a terep.

Első napok Eichstättben

Az első bejegyzések németországi ERASMUS ösztöndíjas tartózkodásom kapcsán születnek e blogon, afféle számadásként, naplóként, úti naplóként, így ennek szellemiségében íródtak ezek a sorok. 
Megérkeztünk! Már egy pár napja, de mivel internet-beállítási gondjaink vannak eddig nem tudtam írni. Viszont nem húzhatom tovább a bejegyzés megírását, hiszen annyi minden történt már így is velünk. Hol is kezdjem? Először is kb. 7 óra alatt ideértünk. Ez szerintem nagyon jó teljesítmény, az út zökkenőmentes volt, szerencsére. A GPS folyamatosan csacsogott, és persze állandóan rendre utasított minket: „… túl gyorsan mész…”. Ez kissé félelmetes is számomra, mert rögtön a táblák után már rajta volt az „agya”, hogy hékás, vagy, hogy újratervezés. De a mai világban már minden mozdulatunk nyílt titok. 
A kollégium elé érve már vártak ránk. Line és Chris volt a szerencsés áldozat, akit a fogadásunkra rendeltek ki. A kollégium szép, de nagyon magasan van, egy hegyen és ezt értsd szó szerint. Egyelőre szinte teljesen üres az épület, hiszen itt még mindenki jól megérdemelt szabadságát tölti. Bánatunkra, Katinka és az én szobám között ca. 1,5 emeletnyi, hosszú folyosónyi és sok lépcsőnyi különbség van. Miután bepakoltunk, anya és a nagybátyám (akiknek szíves közbenjárásával eljutottunk ide) hazamentek. Mi pedig itt maradtunk…(végülis ez volt a cél ). 
De nem sokat tétlenkedtünk, hamarosan bementünk a városba. Az egész város nem nagy, rendkívül tiszta, a barokkos hangulat szinte mindenhol érezhető, az épületek a régmúlt idők emlékét őrzik. Ez a hatás néhol keveredik a modern építészet legújabb épületeivel és az ezekből áradó dinamizmussal.  Az emberek kedvesek, (a buszsofőr még integetett is nekünk…ergo messziről 'lerí' rólunk, hogy még csak közünk sincs Németországhoz) mosolyognak, köszönnek. Az embernek a nap minden szakaszában hatalmas biztonságérzete van. Nincsenek kétes alakok az utcán. Nem kell félni attól ki, mikor támad ránk. Bárhol, bármikor sétálhatsz, anélkül, hogy valami atrocitás érne. Már ez önmagában pozitívan hat az emberre. 
A város felépítése egyszerű, nem nagyon lehet eltévedni, legalábbis egy földrajzosnak biztos nem. Gyorsan fel lehet térképezni mi, hol, merre. Nem sok üzlet van a városban, így attól nem kell tartani, hogy a pénzünket mindenféle kacatra költjük el. Valami kis kerthelyiség, vendéglő, kávézó szinte minden utcában van (legalábbis a belvárosban), no meg persze pékségből is akad néhány (Ahogy Marc mondta, hiszen ez itt Németország…). Élelmiszerbolt nem sok van. Tudomásunk szerint csak kettő. Egy a város szélén, amolyan hipermarket szerűség, meg egy valahol a dombon, ez utóbbi valamivel kisebb. De itt tartózkodásunk alatt még nem volt időnk meglátogatni ezeket. Ez annak is köszönhető, hogy itt az élet teljesen más, mint nálunk. A nyugodt szó alatt azt is értettem, hogy városi buszközlekedés naponta csak 6-tól, este 7-ig van. Vasárnap pedig nincs is. Sőt vasárnap még távolsági buszok sem járnak. A boltok hamar bezárnak, van olyan, amelyik csak 1 órakor nyit, de 5-kor már zárva is van. A szerepek kissé felcserélődtek. A hivatalokban sok a férfi, azt viszont sokszor látni, hogy nő vezeti a buszt. Az egyetemet is hamar megtaláltuk. Nem nagy épület, viszont sok részből áll, ezek viszonylag távol vannak egymástól, így sok a zöld terület körülötte. Mellette van egy csodaszép kert (Hofgarten). Még szombat délután megpihentünk itt egyet a nagy felderítésben és magunkba szívtuk a város energiát. Nem nehéz megszokni ezt a helyet, na.
(Külön megjegyezném, azok kedvéért, akik érdeklődnek az alternatív energia iránt, hogy abból itt van bőven. Már idefele is, amikor átjöttünk a német határon szembeötlött, hogy nincs szinte olyan település, amelynek a házain, pajtáin ne lenne napelem, vagy napkollektor. Ez itt is megfigyelhető. A kollégium körül nagyon sok ház tetejét borítja be az előbb említett berendezés valamelyike.)
Vasárnap délelőtt kipihentük az út fáradalmait, kártyáztunk és a nap zárásaként találkoztunk a többi ERASMUS hallgatóval, a Dóm téren (ami szintén gyönyörű, de már biztos unjátok, hogy itt minden tökéletes) és beültünk egy 'Krone' nevű étterembe. Katinkával megkóstoltuk a helyi sörgyár specialitását, egy 'Hofmühl Helles'-t. Nagyon finom volt. (Egyébként meg kell jegyezzem, hogy mióta itt vagyunk igencsak megugrott a sörfogyasztásunk. Minden este lecsúszik egy jó kis folyékony kenyér, szóval minden erőnkkel azon vagyunk, hogy jócskán hozzájáruljunk a helyi sörfogyasztáshoz és teljesen asszimilálódjunk a helyi közösségbe.).

Azt hiszem egyelőre elég lesz ennyi. Hamarosan folytatom, milyen volt az első Arbeitstag (munkanap), Eichstättben.