Regensburg – avagy ének az esőben

A születésnapomon, május 27-én, elhagytuk Eichstätt-ot, hogy egy másik városban ünnepeljük eme becses napot. A választás most éppen Regensburgra esett. Gondoltuk szép város. Nincs messze. Az alkalomhoz éppen megfelel. És így is lett. Persze, azért ez sem ment simán, itt is akadtak gondok.

Mint oly sok mindennel, amit az ember nagyon akar és régóta tervez, hát ezzel a kirándulással is voltak problémák. Még nem szoktuk meg, hogy ha az itteni időjárás jelentés rosszabb időt jósol egy napra, az akkor és ott nagy valósínűséggel úgy is lesz. Még a magyar előrejelzésekhez vagyunk szokva, amik valljuk be, igencsak messze állnak a valóságtól. No lényeg, a lényeg, hogy itt nem. Itt, ami le vagyon írva, az úgy is lészen.

9:44-kor indultunk. Az időponttal nem is volt gond, ismét a nagyon praktikus Bayern Ticketet vettük igénybe. Ez már bevált recept. Kissé hűvösebb volt, mint a napokban, de nem is bántuk, a frissebb levegőt. Regensburg-ig kiegészült a mi kis társaságunk, a Triungarisch (Katinka, Lizi, Jómagam), egy Erasmusos hallgatótársunkkal. A Németországban használt vonattípusok száma is megemelkedett eggyel, most épp egy Agilis nevezetű remekkel. Két átszállással végül megérkeztünk Regensburg-ba. Kissé borult idő fogadott minket ezért rázendítettem a klasszikus „Süss fel nap, fényes nap” dalra.

Térkép híján torony irányba indultunk el. Nem is telt el sok idő, mire megérkeztünk a Dómhoz. Persze bementünk a templomba és megcsodáltuk annak szépségét és nagyságát. Még a Domschatzmuseum'-ot is megnéztük, ha már ott járunk, igaz itt a jegyárus bácsi nem volt valami kedves. Úgy tűnt kissé unja feladatkörét, a turistákat, főleg azokat, akiknek kénytelen kedvezményes jegyet adni. Mindenesetre az egy eurót megérte.

A Dóm után irány a turisztikai információs iroda. Egyrészt, mert ez már-már olyan kötelező elem utazásaink során. Másrészt kellett egy térkép (Nem mintha nem tudtam volna itthon nyomtani, de az nem ugyanaz. Rájöttem. Gyűjtöm a várostérképeket.) Ezt is hamar megtaláltuk. Megérzésünkre hagyatkozva. A régi 'Rathaus' épületében bújt meg. Ámde menet közben egyszercsak csipp-csöpp. Bizony. Elkezdett az eső cseperegni. Reméltük, bemegyünk az információkért, mire kijövünk már meggondolja magát az idő. Hát nem így tett. Hiába demonstráltam a padon ülve tántoríthatatlanságom. Csak csepergett és egyre jobban.

Lizi esernyőt rántott. Mi pedig Katinkával jó földrajzosként kitartottunk. Nem adtuk fel. Irány a 'Steinerne Brücke'. Útközben gondoltam átverem én majd az időt, rázendítettem a „Süt a nap, nehogy szomorú légy” című klasszikusra. Azért van előnye is annak, ha olyan országban, városban vagy, ahol senki nem érti a nyelvet, amit beszélsz. Ott és akkor nem ciki, még énekelni se. A Brückturm alatt áthaladva máris a hídon voltunk. Innen a Duna és a város is gyönyörű volt. Néhány fotó a híd előtt, a hídon. Ekkor már lehet mondani, hogy esett és tetőzve mindezt a szél is fújt. 

A hídon, hogy, hogy nem (tudjuk mind, szégyen…) a „Partyarc” című, igen kedvelt magyar sláger ugrott be. Már kínomban, s rögtön utána valaki a „Mizu” című társát is feldobta, a már-már  kellemetlenné váló zenelistára. Ez utóbbi két szám nemcsak nekem nem tetszett, de amint egy-egy részt énekeltünk belőle az eső jobban megeredt. Így ezt annyira nem is feszegettük tovább.

Viszont lassacskán megérkeztünk a Duna szigetén lévő 'Dultplatz'-ra. Az eső még mindig nem adta fel. Hát itt aztán volt minden, mint a búcsúban. Sörsátor, mézes-kalácsszív, borozó, halas, pizzás, kolbászos, steak-es és persze sok ringlis, céllövölde, körhinta, óriáskerék. Minden, mint a búcsúban. Kezdetnek meglátogattuk a sörsátrat. Egyrészt fedett volt, másrészt hangulatos, harmadrészt épp itt volt az ideje egyet enni-inni. 

Miután ez megvolt (az eső még mindig esett bár már nem olyan nagy intenzitással, mondjuk akkor már mindegy volt, tény, ami tény el voltunk ázva) gondoltuk, ha már itt vagyunk járjuk be a dultot. Katinka felvetette, ha 3 euró az óriáskerék, akkor célozzuk be. Hát négy euró volt, de arra jutottunk a napunknak kell valami igazán egyedi. Így végül felültünk, így madártávlatból is megcsodálhattuk a várost. Az eső a kabinban nem esett. Szóval dupla haszon volt a történeten. 

Az óriáskerekezés után még tettünk egy kört a forgatagban. Még mindig csöpögött, ekkor, nem tudom miért, de a „Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém” klasszikus ugrott be. Az idő miatti kínunkban már nevettünk, és annyi minden jutott eszünkbe, amivel egymást húzhattuk, hogy már ezért megérte. J Úgy döntöttünk ha már itt vagyunk, és már amúgy is olyan régen voltunk Árkádban, megnézzük a helyi Árkádot, a vasútállomás mellett. Lizinek szandál kellett, szóval arra jutottunk, hogy legyen meg az a szandál, ha már a városnézés nem a tervek szerint sikerült.

A lányok azonban megleptek. És visszaérve a Rathaus elé enyhe hajtűkanyart téve betértek az ott álló, gyönyörű 'Prinzess' nevű cukrászdába. Nagyon aranyosak voltak, megvendégeltek egy általam választott édességre, majd aztán tekintve, hogy kissé át voltunk fagyva egy forró csokoládéra. Édességként persze tortaszeletet választottam. Méghozzá epreset, tejszínhabbal. Mindhárman emellett döntöttünk. Nem bántuk meg, nagyon finom volt. Köszönöm még egyszer a meghívást J. 

Ekkor már jócskán négy óra után jártunk. Kilépve a kávézóból meglepve tapasztaltuk az eső elállt, bár hűvös volt, még mindig. Már egyikünknek se volt kedve várost nézni (jellemző mi, most, hogy végre itt lett volna az eső nélküli alkalom...), úgyhogy úgy döntöttünk maradunk az „eső-tervnél” és irány az Árkád. Szandál kell. Azért persze még tettünk egy kört a városban, én közben „Szép város Kolozsvár” című számmal szórakoztattam kis barátaimat.

Az állomáson aztán biztos, ami biztos vetettünk egy utolsó pillantást az induló vonatokra, nem ám elnéztük mikor megy az utolsó és Regensburgban maradunk. Nah, akkor aztán aludhattunk volna a híd alatt. De szerencsére még volt majdnem két óránk.

Fél nyolckor aztán irány az állomás. 19:45-kor indult a vonatunk Eichstättbe. Ingolstadtban volt az első átszállásunk. Nincs szerencsénk ezzel az állomással. A vonatunk 25 percet késett. Igen, itt is tudnak késni a vonatok. Meglepetés. Vagy legalábbis az a vonat, ami pont nekünk kellene. Addig míg várakoztunk szintén sokat komolytalankodtunk, viccelődtünk, a napon, az eseményeken és egymáson. Utolsó negyed óránkat egy legénybúcsú vidította fel. Nemcsak Münchenben szokás ugyanis, hanem mindenütt ez a legény-leánybúcsú. A fiúk nagyon jól érezték magukat. Egyen pólóban voltak, amin az éppen házasulandó társuk képe volt egy tequilás üvegre rakva. Énekeltek és meglepően vidámak voltak ahhoz képest, hogy egyik társuk nősülni készül.

A vonaton aztán úgy döntöttünk tökéletes napunk nem koronázhatja más jobban, mint egy vers,erről a napról. Az út alatt meg is született a nagy mű. Óda-írás közben annyira elbambultunk, hogy majdnem Nürnbergig folytattuk utunk. Íme a mű:

REGENSBURGI MESE

Egyszer voltunk Regensburgban,

megeredt az eső nyomban.

Ez a városnézés nem volt hosszú,

helyette új szórakozásunk lett a búcsú.

Nem volt jobb a sörsátorban,

ezért óriáskerekeztünk a Dultban.

Bendőnket teletömtük minden földi jóval,

ámde szegényebbek lettünk jó pár euróval.

Verspätung volt Ingolstadtban, 

ejj de jó lett volna abban a legénybúcsúban... 

Szerencsére még időben kapcsoltunk. Így le tudtunk szállni a vonatról. Este aztán egy gyors meleg zuhany és irány az ágy. Szép nap volt, jó nap volt, jobb nem is lehetett volna. 
Köszönöm Nektek lányok, hogy emlékezetessé tettétek a 23. születésnapom!

Bamberg

Május 21-én gyönyörű napra virradtunk. Újabb alkalom, egy újabb kirándulásra. Most éppen csoportosan, más Erasmus hallgatókkal. Reggel nyolc órakor találkozás a pályaudvaron, majd némi adminisztráció, várakozás és térképszerzés után irány Bamberg. Közel két óra buszozást követően meg is érkeztünk a városba. A belvárosban, a Dóm téren találkoztunk idegenvezetőnkkel, aki egy korunkbeli, történész hallgató lány volt. Lelkesen belekezdett a város történetének elbeszélésébe (a katasztrófa szót nagyon sokszor használta), miközben megmutatta nekünk a Bamberg nevezetességeit. Így a híres Residenzet, annak rózsakertjével. Bár a rózsák még nem nyílottak, a kert önmagában szép volt. De nemcsak maga a kert, hanem a kilátás is elbűvölt bennünket. Igaz, rajtunk kívül más turistacsoportok is érdekesnek találták a helyet, ami meglehetősen zavaró volt. 

Alte Hofhaltung

Dóm

Dóm tér

Residenz

Az Alte Hofhaltung reneszánsz épületének udvarán aztán kicsit meglepődtünk. Bevallom megijedtünk. Az épület külső lépcsőjéről, púpos, szerzetes ruhába bújt ember lépdelt lefele, kiabálva. Mindenki hátralépett egyet, majd mikor láttuk idegenvezetőnk mosolyát, rájöttünk, hogy nem a Notre Dame-i toronyőrrel van dolgunk, csak egy színésszel, aki a városi idegenvezetés szerves része. Így már valamivel nyugodtabban hallgattuk végig mondókáját. 

Miután elmondta, amit akart, illetve amit kellett neki, elindultunk az óváros fele. Útközben hosszan álltunk egy eldugott, szűk, ámde annál forgalmasabb utcában, már ami a bicikliforgalmat illeti. Megjegyzem a kerékpárosok nem voltak valami kedvesek, gondolom unták már, hogy turistacsoportok százait kell kerülgetni nap, mint nap. Persze nem is gondoltuk, hogy a Notre Dame jelenet után még új fejezete lesz a történetnek. Pedig lett. Rostoklásunk ugyanis nem volt hiába való. Egyszer csak megjelent az iménti toronyőr, átöltözve, kis fáklyával a kezében. Bár öltözéke hiányosabb volt, mint ezelőtt, hangja erejéből mit sem vesztett, sőt lelkesedése is megmaradt a régi. Így, amikor a fáklyát erélyesen eltaposta, már akkora sokkhatás sem ért bennünket. 

A következő állomás számunkra szintén jelentéktelennek tűnt. Bevallom kissé untuk. Látványosságban sem volt olyan gazdag, a környéken nem volt elegendő fényképezni való, így képelhetitek mennyire kétségbe voltam esve. Szóval, ezen a ponton egy szigorú menyecske várt ránk egy vödör vízzel. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, na itt és most ezzel leszünk nyakon öntve. De ennyire azért nem volt bátor. 

Ellenben városnézésünk folytatásaként már fényképezésre alkalmas terepet találtam. Az utcáról kikanyarodva ugyanis elém tárult a belváros forgataga, a turistacsoportok (újabb) hada és a régi városháza meseszép, impozáns, festett falu épülete, a gyönyörű, barokkos, erkélyes átjáróval. Innen gondoltam már rossz nem történhet. Maximum elfényképezgetek, míg a sok okosság elhangzik. Amikor közelebb értünk a 'Regnitz' folyó fölé magasodó épülethez, a hídról, az 'Obere Brücke'-ről letekintve láttuk, éppen egy izgalmas kenuverseny zajlik. Így Katinka is megtalálta a helyét, végre. Azon már persze különösebben meg sem lepődtünk, hogy egy udvarhölgy ruhába öltözött, abroncsos, zöld szoknyás, napernyős, kesztyűs, fehér parókás (nagyon melege lehetett) nő libbent közénk, magának helyet kérve, természetesen újabb történetet elmesélve. Az 'Untere Brücke'-n persze már vártuk, mikor jön a következő színész. Nem is kellett sokat állnunk, mire megérkezett a hosszú hajú, hajósra emlékeztető figura, kezében (vétek de) üres sörös korsóval, pipával és kalappal, no meg persze egy újabb mesével. A mesedélutánnal egybekötött városnézés azonban itt véget ért (Megjegyzem igencsak  dicséretes, újszerű és ötletgazdag, ez a valószínűleg precíz összehangoltságot igénylő gépezet, amellyel állomásról állomásra kísértek minket eme színészek). 

A következő program hajókázás. Bizony. Hajókázás a 'Regnitz'-en, kilátással a Kis-Velencének nevezett városrészre, valamint a Duna-Majna csatornán át a bambergi kikötőbe és persze onnan vissza, körülbelül 80 percen keresztül. Kis-Velence nevéhez hűen olasz hangulatot idéz. A kis házak egymás mellett sorakoznak a vízparton. Zöld kis udvarral, virágokkal, citromfával és még ki tudja milyen kis apróságokkal, amelyekre az ember ha ránéz rögtön vidámabb lesz. Ellenben a kikötő, a vaslerakattal, az acél tekercsekkel már nem volt annyira biztató. Bár az fordult meg a fejemben, hogy ha a két luxus hajó vendégeinek, akiknek hajója épp ott rostokolt a kikötőben, nincs ellene kifogása, én miért nem hunyok szemet efelett a nem éppen szemnek kellemes látvány felett, mialatt ők éppen gondtalanul ebédelnek, iszogatnak és nevetgélnek. 

A hajókázás után eljött a várva várt pillanat. Szabad program. Így végre saját magunk feje után menve járhattuk be a várost. Irány a piac. Kb. fél három körül járhattunk az időben, de a piac még itt is tele volt árusokkal és vásárlókkal. Friss zöldséggel, gyümölccsel és persze virágokkal. Az utca végéig elsétálva a 'Ketten-Brücke'-be (Lánchíd) botlottunk, persze messze van ez a Lánchíd, a mi, budapesti Lánchidunktól. Az új Városháza terén éppen vásár volt. A Városháza épülete is nyitva volt a szombati nap ellenére. Itt Katinka e szavakkal jellemezte németországi létünk utazós részét:  "Kezdünk igazi turisták lenni. Mindenhol megtaláljuk, amit akarunk és amit a fejünkbe veszünk azt véghez is visszük, mindegy hogyan. Bár legjobb út az egyenes. Eddig még mindig bejött."  Bár megjegyzem, azért az igazi turistáktól messze vagyunk, mi többek vagyunk annál: utazó földrajzosok :) !

A várost felderítve, számtalan kis utcában bolyongva megállapítottuk, hogy Bamberg is egy nagyon jó hely. Bár az utcahálózat kissé kusza, kárpótlásként szinte mindenhol egy sörkertbe, 'brauerei'-be vagy csak szimplán egy étterembe botlik az ember. 

Nem tudnám pontosan megmondani, de Bambergnek kb. 9 hídján biztos átkeltünk (volt amelyiken többször is) a nap során. Persze ebből 4-en csak azért, hogy el tudjam készíteni a jól megszerkesztett, régi városházát ábrázoló képemet. 

Mi sem természetesebb, autentikusabb, minthogy kitűnő munka megkoronázásaként célba vettük a 'Dominikaner Strasse'-t. Erről azt kell tudni, hogy tele van üzletekkel, sörkertekkel, sörözőkkel, 'brauerei'-okkal. Éppen egy utóbbi neves hely felkeresése volt a célunk. Választásunk az 'Ambräusianum' nevű 'brauerei'-ra esett, ahol mennyei, de szó szerint, füstölt sört ittunk (ez helyi specialitás, bár erre gondolom mindenki rájött, tekintve, hogy nem gyakran hall ilyenről az ember otthon), hozzá pedig megtartottuk 'Brotzeit'-unkat és perecet (Brezelt) ettünk, fehér kolbásszal és édes mustárral. :) Mindenkinek csak ajánlani tudom, igazi gasztronómiai csoda. 

Lassan azonban a napnak vége lett, legalábbis a bambergi részének. A kikötőben volt a találkozónk, ötkor, és mint tudjuk egy földrajzos sosem késik. Persze az öt órai találkozó másoknak nem ment zökkenőmentesen. Látszik, hogy nem mindenki földrajzos. Sokan késtek és a számolással meggyűlt a baja a szervezőknek. Így végül két francia srác áldozta fel magát, kaput képezett a kezével, ami alatt mindenkinek átt kellett bújnia, persze csak egyszer ;). Újszerű módja a csoport megszámlálásának. Nem kell aggódni, körülöttünk sem értette egészen pontosan senki, mi is történik. Feltételezem egy idegenvezető és utazásszervező iskolában sem tanítják ezt a módszert. Dehát mindig tanul valamit az ember. 

Hét óra után már Eichstättben voltunk. Kevéssel azután, hogy felértem a szobámba megeredt az eső, szóval a történelem majdnem megismételte magát. De most megúsztuk, elázás nélkül. Ellenben az élmény legalább olyan jó marad, mint eddigi utazásaink. 

Nürnberg

Május 14-én újra nekivágtunk a mi kis Bajorországunkank és egy újabb várost fedeztünk fel. Ez volt Nürnberg. Nürnberg varázslatos, így megérdemel egy saját bejegyzést - gondoltam én, és remélem mire ennek a végére értek ti is megértitek majd miért. A hasznos Bayern Ticketnek köszönhetően csak kilenc után tudtunk útnak indulni. Két átszállást követően negyed tizenkettőkor már meg is érkeztünk Nürnbergbe. 

A pályaudvarról toronyirányt indulva hamar a belváros forgatagába csöppentünk, éppen 'Heimattag' volt, így sokan voltak népviseletben, táncosok és zenészek szórakoztatták a tömeget. Szó szerint. Annyian voltak, hogy azt elmondani nem lehet, de azért leírni megpróbálom. Utcaszélességben csak emberek és emberek, meg persze kutyák :) Pont a bolhapiac napját fogtuk ki, így ez tovább tetőzte az emberek számát, plusz szombat lévén piac is volt.

A város egyik legszebb temploma (St. Lorenz) előtt egyenesen elhaladva máris a Piac térre értünk. Innét, délben megnéztük/meghallgattuk a Frauenkirche harangjátékát. Hát mit ne mondjak nem volt egy nagy eresztés, de ezzel már két harangjátékot tudhatunk magunkénak. Elhaladva Nürnberg leghíresebb, és talán leggiccsesebb szökőkútja (Schöner Brunnen) mellett máris a városháza előtt találtuk magunkat. Ezzel szemben, a 'Sebalduskirche' előtt egy kisebb zenekar ünnepelte a város napját és szórakoztatta az arra járókat, köztük minket is, eredeti bajor dallamokat játszva. A 'Stadtsmuseum' mellett, a 'Burgstrasse'-n felkapaszkodva máris a Várnál voltunk, illetve a vár egy részénél. Először a vár külső részeit jártuk körbe, majd gyönyörködtünk annak kertjében. Megkerülve a várat a belső udvarban és a várból nyíló kilátásban leltük örömünket. A várból ugyanis az egész történelmi belváros a lábunk előtt hevert (azért nem alatt, mert azért olyan magasan nem voltunk). Szombati napnak köszönhetően sok pár készíttette a vár valamely pontján esküvői fotóját. Így nemcsak a hely varázsának és történelmiségének, hanem a szép és kevésbé szép ifjú pároknak is örülhettünk. 

Schöner Brunnen

Sebalduskirche

Frauenkirche

St. Lorenz

A vár alatt futó szűk utcán, az 'Am Ölberg'-en végigsétálva, keskeny lépcsőn át máris az Albrecht Dürer ház előtt találtuk magunkat. Maga a ház, és a környéken lévő házak többsége eredeti, német, favázas ház. Én persze nem tudtam ellen állni és betértem, ezalatt Katinka a parkban ebédelt. A ház három szintes volt és a 3 eurós árban benne foglaltatott az audioguide és egy bón is, amelynek felmutatásával egy képeslapot kaptam az ajándékboltban. Az épület felső szintjén egy grafikákból álló kiállítást láthattunk, láthattam. A művész aprólékossága és kifejező technikája minden pénzt megért. 

Innen ismét a város, a város szíve felé indultunk. Délután három óra körül járunk. Még mindig tart a piac. Bár az áru már fogyatkozóban, némely árus már pakol. De a vásárlók lelkesedése még töretlen, aki nem a gyümölcsös standokat, az a "bolhakupacokat" bújja. Itt aztán tényleg van minden, mint a búcsúban. Ismerkedtünk a hellyel, a hangulattal, jártuk az utcákat. Hidakon át-vissza, át-vissza figyeltük a város házait, embereit, folyóját, ritmusát és világát. Sok "szoborember" (festett, mozdulatlan, de a csörrenő pénz hallatára megmozduló és általában valamit produkáló pl. adományozóval fényképezkedő, vagy mozgás közben dudáló-fütyülő hangot kiadó ember) lepte el az utcákat. Egy fagylalt társaságában (rövid idejű társaság volt csak, de nagyon kellemes) útba ejtettük a 'Handwerkerhof'-ot, azaz a Kézműves-udvart. Talán Kapolcshoz tudnám hasonlítani. Jó sok kézművesbolt (keramikus, üvegfújó stb.) és mellette még több kisvendéglő. Hangulatos kis üzletek, szűk utcák. 

Röpke várakozás után villamossal (színes, állatos, zöld) utunkat a 'Doku-Zentrum' irányába folytattuk. A világtörténelem egyik legszomorúbb fejezetének meghatározó részei íródtak ugyanis Nürnbergben. A nácik, a hajdani birodalmi székvárosban nem éppen kicsinek nevezhető stadiont építettek, hogy onnan kedvükre alakíthassák a világot. A 'Reichsparteitagsgelande' volt a gyűlés központja, ma állandó kiállításnak ad otthont, "Csábítás és erőszak" címmel. Fényképek, videók és egyéb eszközök segítségével hatásosan mutatja be a korszak eseményeit az ötlet megszületésétől egészen a háborús bűnösök bíróság elé állításáig. Nem éppen szívmelengető, ugyanakkor mindenképpen elgondolkodtató tárlat.