Július 25-én, egy keddi napon, bízva az időjárás-jelentés helyességében, az ígért 23 foknak és esőmentességnek örömére Ulm városát vettük célba, amely zárójelben megjegyzem már egy másik tartományban, 'Baden-Württemberg'-ben helyezkedik el. Ennek megfelelően, bár a két bundesland határán helyezkedik el, több mint két és fél óra utazás és 3 átszállás után érkeztünk csak meg a városba, amelyet talán mindenki a hatalmas templomával azonosít be, nem véletlenül. Előzetes „kutatásunk” a városról is azt erősítette, hogy a város első számú látnivalója ez. Odaérkezve ez meg is erősödött bennünk, hiszen hatalmas tornya már messziről kivehető volt. Közelebb érkezve még inkább csak kisebbnek éreztük magunkat, ami nem is csoda, hiszen maga a torony része 161,53 méter magas, amely ezzel állítólag a világ legmagasabb keresztény temploma. A templomot a források szerint 513 évig építették és 2000 fő befogadására képes. Nem semmi…
Miután kívül-belül megcsodáltuk a székesegyházat, amiről csak annyit, hogy szép, kívül díszített, belül egyszerűbb, ugyanakkor van benne valami nyugodt, de monumentalitása mégis már-már félelmetes. Az ember elég aprócskának érezte magát, amint felnézett a mennyezetre, amely nem volt túl díszített, egyetlen egy nagyobb freskó ékeskedett a templomban, de az sem volt giccses. Viszont annál több címert láttunk a falakon, itt-ott megbújva, ami bevallom, nekem új volt, legalábbis ekkora mennyiségben, pedig megfordultam már egy-két Isten házában. A templom ólomüveg ablakai szemet gyönyörködtetőek, főként az, amilyen szép fényeket vetettek az amúgy szinte csupasz falakra.
A kettősség, amely a látványból és a nagyságból adódott úgy gondoltuk csak egyféleképpen győzhető le, így úgy döntöttünk megküzdünk a magassággal és a toronyba vezető mintegy 768 lépcsővel. A jó kilátásért mindent! Miután megvettük a 2,5 EUR-os belépőnket nekivágtunk az előttünk álló, pontosabban felénk magasodó 143 méternek, merthogy az a legmagasabb kilátópont a székesegyházon.
Valamivel több, mint 100 lépcső után volt egy kisebb kilátópont, aztán még egy, meg még egy. Az első és az utolsó előtti kilátópont között nagyon ügyesen megoldották a közlekedést, és az amúgy kétirányú forgalmat fel és lemenő részre osztották. Az 539. lépcsőktől azonban ismét kétirányúvá vált a történet, sőt a lehetőségek még inkább be is szűkültek, de hát ennek is meg volt a maga romantikája. A 768. lépcső pedig az utolsó volt, ami ismét madártávlatból engedett betekintést egy város életébe.
Ulm ilyen szempontból nem nagy szám, nem ad sok újat. Persze van itt is mit figyelni, a házakat, a környező hol modern, hol klasszikus épületeket, a tájat, a vasútállomást, de azt hiszem, hogy ez esetben nemcsak a látvány, de a teljesítmény az inkább értékelendő. A szűk körkilátón végigmenve az ember ráeszmél milyen kis gépezet is tulajdonképpen önmaga, még egy olyan esetben is, amelyet saját maga épített fel, s közben hány és hány tényező van, amelyek tőlünk függetlenek. Ilyen magasból már nem csak az emberek látszanak apró hangyáknak, de a házak is játékkockáknak tűnnek. Lefele aztán ismét következett a 768 lépcső, sajnos, vagy szerencsére, nem fogytak el a fent lét alatt.
Leérve teljesítményünkért vártam volna valami érdemrendet, vagy valami üdvrivalgást, de minimum egy tapsot, azonban senki más nem tulajdonított ekkora jelentőséget tettünknek, mint mi magunk.
De nem csüggedtünk, meglátogattuk a 'Stadthaus' épületét, amely a több száz éves katedrális mellett, mint egy modern transzparens hirdeti és reprezentálja az új idők, új szeleit. Fehér, modern, letisztult, egyszerű. Nem nagy, nem magas. Egy újabb épület a sorban, de valahogy mégse illik teljesen a képbe. Jómagam művészettörténeti tanulmányaim miatt jobban el tudtam fogadni ezt a kettősséget pár méteren belül, de Katinkát például zavarta a dolog. A belső tér alsó szintjén a székesegyházról volt egy kiállítás, a felsőbb szinteken pedig egy a repülést és annak történelmét bemutató tárlat volt megtekinthető, ingyen. Érdekes volt.
Miután itt végeztünk tettünk egy sétát a városban. Lépten nyomon hol régi, hol pedig modern épületekbe botlottunk ismét. Például a könyvtár üvegpiramis épülete, a festett falu Városháza mellett. Érdekes látvány volt. Az átlátszó piramis és az erős, feltehetően tégla, városháza épülete, amelyen sárgás-okker színek domináltak. Valahol mindkettő szép volt, csak másként. És talán nincs is ezzel gond. Ilyen világot élünk. És be kell látni, nemcsak az a szép, ami új, de nemcsak az, ami régi. Lehet szép mindkettő, lehet egyszerre is tetsző, ugyanakkor lehetnek zavaróak is. Itt szerencsére jól megfértek egymás mellett.
Aztán a Duna partján sétálva megcsodáltuk a 'Rosengarten'-t, azaz a Rózsa-kertet. Itt készítettünk néhány művészi fotót. A kert nyugodt volt és csendes. Az emberek békésen üldögéltek, beszélgettek, olvastak, mint ahogy azt, az ilyen kertekben itt tenni szokták, miközben a Duna szép lassacskán csörgedezett kis hazánk fele. Nem tudom miért, de valahogy ha olyan városban vagyunk, ahol folyik a Duna, ott valahogy mindig nyugodtabb az ember. Mintha az ember érezne egy darabot a hazájából, s ezáltal nem is tűnne olyan messzinek az ember lányának országa. Szentimentális, tudom, de az érzések már csak ilyenek.
A kert után irány a 'Münster-Platz', ismét. Már korábban kinéztünk egy kedves kis cukrászdát, a székesegyházzal szemben, amelyről közben kiderült, épp ebben az évben ünnepli fennállásának 200. évfordulóját. 'Eisschokolade'-t ittunk-ettünk, tejszínhabbal. Nem tudom mi a helyes meghatározás arra, amikor az ember csoki és vanília fagylaltot eszik tejszínhabbal, miközben folyékony csokoládét szürcsöl szívószállal és rolettit tunkol az előtte álló remekbe?! Ötlet?
17:44-kor induló vonattal azonban el kellett hagynunk a várost, 20 óra után meg is érkeztünk jelenlegi otthonukba, az 'Altmühl' hazájába. A napot ismét a Lászlóéknál zártuk, finom falatokkal és még finomabb italokkal. A sör mellett, most a Campari-koktélt (szigorúan jól lehűtve) próbáltuk ki. A kissé kesernyés itóka mindkettőnknek tetszett és megszavaztuk tipikus, nyáresti italnak.
