No…ismét eltűntünk. Ok: család. Pontosabban anyukám és Katinka tesójának érkezése. Az események pedig ilyenformán úgy felgyorsultak, hogy annyi minden történt velünk ebben a pár napban, hogy nem is nagyon tudom összeszedni, de azért megpróbálkozom.
Szóval a nagy nap, amit azért mondhatom már mindketten nagyon vártunk, 1-1 családtagunk érkezése volt, mégpedig a nagybecsű augusztus 4-én. Délutáni órákban robogott be a hazai küldöttség, amolyan magyaros módon megpakolva, az autó 2/3-a ehető volt, mármint a tartalmának. Főtt étel, zöldség, gyümölcs és persze sütemény. Hurrá…itt a család. Ennek persze az ember amúgy is örül, így csaknem négy hónap távlatában. Némi pihenés, evés és útibeszámoló után a lelkes utazókban még volt annyi energia, hogy bejárjuk a várost, 'Eichstätt'-et.
Másnapi úticélunk szintén nem volt messze, hiszen a 'Willibaldsburg'-ot céloztuk meg. A kilátás még mindig tökéletes és a kertje még mindig gyönyörű. Lévén már kissé beértünk a nyárba, még ha ez itt nem is mindig tűnt fel nekünk, most más virágok díszítették a kertet. Szóval lehetett ismét vagy 100-at fotózni és persze erre ott voltak újonnan érkezett alanyaink is. Innen megcéloztuk a 'Frauenberg'-et és az ott álló kis kápolnát. Az itt és az innen elénk táruló látvány pedig mondhatom megérte a fáradtságot.
Szombaton, augusztus 6-án, kissé hosszabb kirándulást terveztünk. Újra, immáron negyedszer kerestük fel a nagy Münchent. (És megjegyzem még mindig lenne érdekesség és turistalátványosság.) Szóval, München. Ezúttal a 'Nymphenburg' kastélya volt a kitűzött cél. 7:44-kor induló vonatunk egyúttal a legkorábbi útnak indulásunknak is számít. Megérkezvén villamosra pattantunk, majd némi zötykölődés (nah, jó ennél azért komfortosabb volt) után meg is érkeztünk a kastélyhoz, ami persze minden romantikus lány álma, így persze nekünk is. Kezdésként bejártuk a kastélyparkot, mialatt a kastély tavában és a mesterségesen kialakított csatornájában hattyúk, sirályok és vadludak élvezték a kellemes, nyári napot. Anyukámmal én betértem a botanikus kertbe is. A bejárat után mintha egy erdőbe csöppennénk, fákkal és bokrokkal, de amint ezen a részen átverekszi magát az ember belecsöppen egy színes kertbe, dáliával, rózsákkal, tátikákkal és még ki tudja milyen virágokkal. Némi irányváltoztatással pedig már az üvegházban találjuk magunkat, ahol 11 különböző „ház” mutatja be a világ a szebbnél szebb növényeit, kezdve az orchideákkal, a pálmákon át a kaktuszokig. Persze ennek megfelelően mind a pára, mind pedig a hőmérsékleti viszonyok is alakulnak, hol kedvező, hol igencsak kedvezőtlen, már-már fullasztó irányba. Röpke kitérőnk után, ami igazán kevésnek bizonyult, mert ide még egy nap is kevés lett volna, pláne ha az ember lánya szeret fényképezni, végső célunk a kert végében lévő szökőkút, a 'Grosse Kaskade' lett. Itt aztán Katinka és én nem haboztunk, hátrahagyva rokonainkat visszasétáltunk a kastélyhoz és betértünk annak épületébe. Jó hír, hogy az épületben lehetett fényképezni, szóval dupla öröm is ért. Miután kiválasztottuk kedvenc termeinket és elképzeltük, milyen lett volna, ha abba a korba születünk a belváros irányába vettük utunkat. Itt aztán még minket is meglepett az az embertömeg, amely fogadott minket. Az utca egy teljes széltében emberek hadából állt. Voltunk már itt szombaton, de ez a mostani, hát… Amerre szem ellátott emberek, mindenütt. Utcán, kávézókban, éttermekben és üzletekben. Így mit volt mit tenni, no meg persze eredeti tervünk is ez volt, betévedtünk a híres 'Hofbräuhaus'-ba, ahol jó turista módjára elfogyasztottuk 'Hofbräu' sörünket (ha valakinek így ismerősebb HB). Én barnát, többiek eredeti HB-t ittak. A sörözőben igazi, élőzenével kísért kocsmahangulat (értsd jó értelemben) uralkodott. Az asztaloknál ülő emberek folyamatosan cserélődtek, a sörök és az ételek jó német módra fogytak. Az emberek vidámak voltak, beszélgettek, játszottak, jókat nevettek. Igazi, bajor kocsma-feeling. Szóval bár tömegturista helyszín, mégis megéri betérni, ha másért nem, a sörért biztos. :)
Vasárnap aztán nagy útra vállalkoztunk. Reggel autóval nekivágtunk a nagy délnek, és 'Neuschwanstein' várát vettük irányba. Valamivel kevesebb, mint 3 óra autózás után meg is érkeztünk. Útközben többször esett, reméltük mire odaérünk eláll, hát nem így lett. De ami ennél is rosszabb volt és még inkább szívfájdító, az a parkolóhelyek telítettségének és a kígyózó sornak a látványa volt. Nem baj, ha már itt vagyunk, akkor is nekivágunk, ha a fene, fenét eszik is. Így beálltunk a sorba, esernyővel és esőkabáttal felvértezve. 1 óra után illúzióromboló volt látni a kiírást, miszerint még mindig kb. 40 perc várakozás elé nézünk. Végül csaknem 2 órába tellett, mire jegyet kaptunk. Ekkor viszont kombinált jegyet vettünk, mely a 'Hochenschwangau' várába is jó volt. Mire a jegyvásárláson túl voltunk az eső is elállt, így nagyon szép képek készületek, az eső után, tisztuló tájról. Időrendi sorrendet is figyelembe véve elsőként 'Hochenschwangau'-t néztük meg, majd a 'Neuschwannstein'-t, magyar audio guiddal, merthogy kapaszkodjunk itt ilyen is van. :) Utóbbi megtekintése előtt azonban még tettünk egy kis kitérőt a 'Marienbrücke' felé, így már a kötelező „messziről fotó” is megvan a kastélyról. Mielőtt a sorszámkijelzős rendszer minket indítványozott volna a kastély bejárására az eső ismét eleredt és nem is kívánt megszűnni létében még a vezetés alatt se, így a lefele vezető úton még megázni is sikerült. Ez persze semmit sem vont le a nap pozitív (kastélyok) és negatív (eső, sor, sok ember) élményekkel teli, fényéből.
Az ember sose pihenhet, pláne ha Bajorországban van... Így aztán mi sem tétlenkedtünk, hétfőn az Audi Múzeumot néztük meg. A múzeumba a belépő igencsak kedvező áron volt, a látogatás miatt a parkolás is ingyenes lett végül. Az autók persze nemcsak csapatunk férfi tagját, de minket nőket is lenyűgöztek. Autómúzeum lévén persze volt itt minden, kerékpár, motor, autó, a kezdetektől, napjainkig. A napba még belefért egy templom, a 'Gaimersheim'-i, megtekintése is.
Keddi napunk sem hagyott maga után kivetnivalót, unalom tényállása itt sem forgott fenn. Délelőtt első állomásunk az 'Essing' határában lévő 'Schulerloch Tropftsteinhöhle' (cseppkőbarlang) volt, amely a Duna-Majna csatorna mellett helyezkedik el. A valamivel több, mint fél órás idegenvezetés alatt volt alkalmunk megtekinteni egy fény és hangjátékot is a barlangban, a cseppkő eredendő szépsége mellett. Mindenesetre a barlang alapjában véve kissé szennyezett, sok helyütt fekete, főként köszönhetően a környezetszennyezésnek (CO2). Innen irány 'Riedenburg'. Ebéd egy helyi Pizzériában, salátával és tetszőlegesen választott pizzával, mindösszesen 6 EUR-ért, fejenként. Majd Kristálymúzeum. Gyémántokkal, állatövi jegyeknek megfelelő kövekkel, hegyikristályokkal, közülük egy 7,8 tonnás darabbal, amelyet az USA-ban találtak. Aztán fel a várba, ahol madárbemutató vette kezdetét 15:00-kor. Szebbnél szebb és láthatóan amúgy igen veszélyesnek tűnő, az erdő állat lakóira legalábbis biztos, madarak repkedtek (sas, keselyű, héja stb.) ide-oda, némi kézjelnek és karral történő irányításnak, no meg remélt húsos jutalomfalatnak köszönhetően.
Szerda a 'rothenburg'-i visszatérés napja volt. Egyrészt így a másik irányba is megvonatoztattunk a családtagjainkat, amit ők láthatóan élveztek. Emeletes, tiszta és főként pontos vonatok. ez még nekik is úg volt és ez ellen persze nem lehet ellenvetésük, így már értették négy hónapnyi lelkesedésünk a DB (Deutsche Bahn) iránt. 3 átszállás után Rothenburgban voltunk. Elsőként irány a Karácsony Múzeum, mert ez még hiányzott a mi életünkből is. Ismét karácsonyi hangulatba jöttünk, köszönhetően a múzeumban feldíszített sok fának, dísznek, mikulásnak, képeslapnak és egyéb jónak. A múzeum után a 'Burggarten' lett választott helyszínünk, ahol jó szokásunkhoz híven készítettünk pár művészi fotót. De voltunk Maciországban is, ismét, csak most egy másikban. Majd jött az ötlet, menjünk fel a városháza tornyába. Hát mi lányok (Katinka, Anya, Én) neki is vágtunk a toronynak, de a csúcsra csak én értem fel. A felfele menetelnek ugyanis eljött egyszer csak az a pontja, amikor az út már kissé beszűkült, az emberek pedig igencsak sűrűn álltak. Én nem adtam fel, feljebb mentem, gondoltam ha már eddig eljutottam, nem adhatom fel. Felérve a jegypénztárhoz a helyzet még rosszabb lett, a hely pedig még kisebb. Egyre több ember volt, s most már olyanok is jócskán, akik pediglen már fentről jöttek, a kb. 20cm-re szűkült „lépcsőnek” nevezett, meredek fel-le járón, miközben a kissé unott pénztáros bácsi lámpával vezényelte a forgalmat, a dugó enyhítésének reményében. Én közben arra gondoltam, „jajj itt, hogy jutok fel?!”. Majd mikor már majdnem felértem és az utolsó lépcsőn úgy kellett felkúsznom, egyre inkább az járt a fejemben „jajj, innét, hogy jutok le?!”, lévén még egyedül is vagyok, táskám nálam, segítségem semmi. Egy gyors kör, fényképezés és meglepően könnyed lejutás után aztán büszkén mentem le a többiekhez, ez is egy élmény volt és most már tudom, hogy az ember néha többre képes, mint amennyit saját magából kinéz. Aztán séta a 'Plönlein'-ig, közben 'Schneeball'-evés (most épp amoretto-marcipános), fotózkodás, majd egy kis kolbász-evés, csak amolyan németesen.
És ezzel zárnám is soraim, hiszen röviden így tudnám összefoglalni elmúlt pár napunk eseményeit. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése