Ama becses napon, amelyet 2011. július 30-a címen jegyeztek a nagykönyvek – lévén már csak azért is mert szombati nap, éppen kirándulós – a hármas magyar delegáció ismét nekivágott egy újabb város felfedezésének. Eme város neve 'Würzburg' vala.
Fél kilences találkozásunk és 8:44-es indulásunk indukált már eleve némi alapfáradtságot, de gondoltuk majd útközben kipihenjük. Sikerült is, hiszen utunk ezúttal szintén hosszú volt (2,5 óra) és 2 átszállással párosult.
Megérkezvén nem volt nehéz dolgunk, egyrészt fejemben élt még a város térképe, az előző napi nyomozás nagyszerű eredményeként, másrészt a pályaudvarról kilépve rögtön hatalmas várostérképbe botlottunk, ami szintén nagy segítségünkre volt. A biztos elindulás érdekében vetettünk is rá egy röpke pillantást. Aztán nekivágtunk a város felderítésének.
Nem sok kellett hozzá már a Majna partján voltunk, és néztük a várat, ahogy a Majna fölé magasodik. Körülötte szőlőskertek (mint ahogy ez a környéken másutt is jellemző), csodás látvány, főként annak, aki szereti a bort és mindent, ami a borral jár. Vagyis a szőlőt, a pincéket, a szőlőtőkéket és szőlőfürtöket, szóval a szőlő-bor-feelinget. Ha már ott jártunk átsétáltunk az 'Alte Mainbrücke'-n, ami a város egyik legnagyobb nevezetessége. Kissé regensburg-i látogatásunkat idézte fel bennünk, annál is inkább, mert az idő is kezdett egyre rosszabbra fordulni, olyannyira, hogy a fényviszonyok sem voltak éppen kedvezőek a fotózáshoz. Emiatt jó párszor szomorkodtam is. Átérve a Majna túloldalára a várat céloztuk meg. El is indultunk, fel a magasba, de valahogy csak nem jött az a vár közelebb, sőt, egy idő után már a hátunk mögött is leledzett. Miután rájöttünk, hogy még jócskán kéne menni célunk elérése érdekében, az időjárás, a fények pedig még mindig nem voltak kedvezőek, úgy döntöttünk inkább a belvárost célozzuk meg.
A belváros nagyon szép, mint eddig minden német belváros az volt, ahol megfordultam. Villamosok. Sárgák, színesek. Kávézók, egybe persze be is tértünk egy jó kis Latte-ra, cukrászdák, üzletek. És templomok. Nem tudom hány templom is van 'Würzburg'-ban, de sok, az biztos. Első kitérőnk a 'Neumünster'-be vezetett. Hát, amilyen gyorsan betértünk, szinte olyan művészi gyorsasággal fordultunk is sarkon. A templom illat helyett sűrű parfümfelhő fogadott bennünket, de ezzel még nem is lett volna baj. A keresztút állomásai modern, de ez már lehet inkább poszt-modern kategória, képekként voltak felfestve a falakra, miközben az ember szemmagasságban levágott fejű embereket, spriccelő vért és hasonló, nem éppen nyugtató, kivégző jeleneteket látott. Nem nyugodott meg egyikünk se, és egyikünk arcára sem ült rá a tökéletes nyugalom arckifejezés, sőt, mondhatom a döbbenet és az értetlenség megnyilvánulásai váltakoztak tekintetünkön.
Ezután ismét utazásaink egy fontos eleme, a tourist információ és a térképbeszerzés nagyon fontos manővere következett, megjegyzem sikerrel. Gondolom senkinek nem lesz nehéz elképzelni, milyen jó érzés is lehet, ha az ember már térképpel a kezében tud felfedezni egy várost, főként, ha konkrét tervei és helyei vannak, amelyeket szeretne megismerni
Minekutána első templom-látogatásunk meglehetősen rövidre sikeredett, nem adtuk fel templomokba és azok erejébe vetett hitünk, így megnéztük a 'Marienkapelle'-t is. Itt volt templom illat. A padsorok fel voltak díszítve, épp esküvőre készültek. A falak egyszerűek, az ólomüvegek szépek. Semmi hivalkodás, de semmi elriasztás sem. Mindjárt meg is nyugodtunk.
Aztán irány a 'Residenz'. Menet közben útba ejtettük a Régi Egyetem épületét, amin mindhárman csak ámultunk. Egyrészt nagy volt, másrészt inkább hasonlított egy kolostorra (ehhez persze nagyban hozzájárult az épülettel egybeépített 'Michaelskirche' is) az épület, mintsem egyetemre, harmadrészt pedig az 1582-ben épült egyetem meglehetősen tekintélyt parancsoló volt. Az egyetem utcájának végén aztán megpillantottunk egy kaput, amelyről már messziről látszott, hogy a 'Residenz' része.
A kapun áthaladva egy kisebb „erdőbe” botlottunk és ahogy haladtunk befelé egyre inkább kirajzolódott előttünk a 'Residenz' UNESCO-Világörökségnek nyilvánított épülete és az azt övező gyönyörű kert. Itt persze elengedhetetlen volt egy-két (plusz) kép készítése a kertről és persze becses hármasunkról is. Időnk még volt a délutáni programunkig, amire majd később térek ki, így bementünk a Residenzbe. A barokk kastély az 1700-as években épült, és ma Európa egyik legkedveltebb kastélya. A kastélyban aztán felfedeztük 'Balthasar Neumann' barokk-rokokó lépcsősorát, 'Giambattista Tiepolo' mennyezeti freskóit, majd a kastély szobáit és egy tárlatvezetéshez csatlakozva még a korábban is zárt és ritka alkalmakkor mutogatott, használt, szobákat is, amelyek közül talán a leglélegzetelállítóbb az a tükörszoba volt, amelynek falait mind tükör, festmények és aranyozott szegélyek (már erős rokokó stílussal megfűszerezve az amúgy sem szegényes barokkos vonalat) borították. Miután kellően elámultunk a látottakon, no meg persze beleképzeltük magunkat az akkori korba és életstílusba utunkat tovább kellett folytassuk következő és egyben talán fő állomásunk, a 'Juliusspital' felé.
A hely érdekessége, azon kívül persze, hogy szintén barokk palota, hogy minden szombaton, 17 órai kezdettel nyilvános vezetést indítanak, amiben az ember megismerheti a helyet és a pincészetet-borászatot, merthogy itt az is van. A találkozópont a 'Spital' kertjében található, 1706-ban készült 'Auvera-kút' volt. A kert bemutatása után idegenvezetőnk bevezetett minket egy parkolóházba. Hm, gondoltam érdekes helyszín ez egy „bortúrán”, de mint utóbb kiderült csak én nem vagyok elég széles látókörű, ugyanis ott, ahol nemrégiben még ca. 200 autó parkolt, ma egy palackozó- és raktárüzem található, persze telis-tele jobbnál jobb, 2010-es évjáratú borokkal, zömmel fehérekkel, mert e vidéken a fehér a jellemző fajta. Innen egy rövid sétával már a 'Rokokoapotheke' (gyógyszertár) kb. 20 négyzetméteres szobáját mutatták meg nekünk. Eme kisebb kitérők kb. 45 percet vettek el életünkből és nem mondom, hogy nem volt érdekes, de már nagyon kíváncsiak voltunk a pincerészre is. És ekkor, kb. a 46. perc magasságában és miután legomboltak minket a 11 EUR-val megérkeztünk a pincébe. A penészes falak, a 800 literes hordók és persze a finom bor között aztán már úgy éreztük végre elérkezett a nap fénypontja. Joggal. Első kóstolandó tételünk egy 2010-es 'Schreube' volt, amolyan könnyed és gyümölcsös (ribizli, ananász, maracuja és némi virágos visszhang) bevezetésként. Az első megállótól aztán 250 méter és számos, hatalmas hordó mellett vezetett el utunk, egy újabb terembe, ahol egy szintén 2010-es 'Silvaner kabinett' (utóbbi a németországi minősítő rendszerben első osztályú bort jelent) "nyomtak le a torkunkon". Ez kicsit még szárazabb volt, mint elődje, a gyümölcsös jelleget némi zöld alma jelezte, állításuk szerint pedig némi csallán íz érezhető a borban. Utóbbit én nem igazán fedeztem fel, hacsak nem annak csípősségében kellett keresni. Zárásként egy szintén száraz, e vidéken mi más is lehetne (?!?!), késői szüretelésű 'Riesling' került a poharunkba. Ennél őszibarack, sárgabarack, citrusfélék íze és némi gyógynövényes-fűszeres aroma volt érezhető. Mindhárom tétel nagyon finom volt, ízletes és új - az otthon kóstolt borokhoz képest. Mindegyik kissé csípős volt, de a maga nemében mégis gyümölcsös. A villányi borokhoz edzett ízlelőink így végre új ízeket kóstolhattak, ami külön öröm és persze tapasztalat volt számunkra. Nekem főként az első bor, a 'Schreube' ízlett, bár ez "csak" minőségi bor volt és az utolsó, a 'Riesling', amely szintén a kabinett kategóriába soroltak.
Végül a 20:41-kor induló vonattal hagytuk el a várost, amely mindannyiunkat lenyűgözött és még mielőtt a vád szele elérne minket, nemcsak a bor miatt! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése