Magas hegyek között…

Magas hegyek között, hol az ég oly kék, hol a fű oly zöld, hol a levegő olyan tiszta, hol a felhőkbe szinte harapni lehet, hol a madár is csak ritkán jár, hol a tehenek kolompjának zenéje töri csak meg a csendet és még sorolhatnám az Alpok hegyeinek előnyeit.

Ezeket az előnyöket ismerve, remélve vágtam neki szombaton túrámnak,. Végre hét ágra sütött a nap, nem is lehettek kedvezőbb feltételei az újabb kiruccanásnak. Így aztán reggel túraszandált ragadtam (most az igazi túrázók persze a fejüket fogják, mert hát a szandál…az mégis CSAK szandál, de szerintem kényelmes viselet és azért mégsem sziklamászásra készültem), és neki indultam utamnak.

Elő a 'Kärnten Card'-al, és irány a 'Kaiserburgbahn'. Már maga a felvonózás is ca. 25 percet vett igénybe, sorban állás nélkül. A hegyre érkezve aztán következett a szokásos csoda: gyönyörű panoráma, padok, pihenőhelyek extra kilátással, tó ('Kaiserburg See' – hm, itt sem nagyon kreatívak mindig), csúcsok sora (ebből kettő is, kereszttel – az egyik a 'Kaiserburg Gipfel' (2055 m), szóval a nagy csúcstámadás is megvolt), kövek, szebbnél szebb virágok, növények, túrautak erre-arra,  amelyeket mountain bike-osok és túrázók élveztek ki. Igen, fiatalok, idősek, gyerekek, párok, kutyák egyaránt. 

Vasárnap, többek között, de legfőképp és nem utolsósorban, megtaláltam a kedvenc helyemet itt, BKK-ban. :) Azt hiszem a kép láttán mindenki, vagy talán a legtöbben megértenek, hogy miért is?! Kár, hogy a rossz időjárás miatt eddig csak keveset tudtam itt időzni, de az mindenképp nyugtató és pihentető volt. :)

Hétfőn pedig a 'Bad Kleinkirchheim Card' előnyeit használtam ki. Este fél kilenctől 3D-s vetítés volt a turizmus irodának az emeletén, ahol a 'Nockberge Bioszféra Park'-ot mutatták be egy rövid előadás, majd egy 28 perces, nagyon szép, 3D-s videó segítségével. A videóban helyi gazdák, helyi lakosok szerepeltek. A nézőközönség többsége nyugdíjas volt, de élvezet volt nézni és hallgatni, ahogy megörültek egy-egy 3D-s effektnek, egyesek még a képernyőből kibújó tehenet, vagy a kirepülő pillangót is meg akarták fogni. Egyébként nemcsak nekik, magamnak is igazi élmény volt a videó és az előadás is. És igen, ezt nevezem én környezeti nevelésnek. Négy évszakot végigvonultatva (ebből is látszik, hogy nem két nap alatt készült a kiváló technikát igénylő produkció), a helyiekkel akik büszkén mutatják be lakókörnyezetük és a természethez szorosan kapcsolódó munkájukat. A videó a helyi értékeket felvonultatva hívja fel a figyelmet bioszféra park lakóinak, élőhelyére, annak egyediségére, fontosságára, kincseire, hagyományaira, természetességére, természetközeliségére, a helyi életmód sajátosságaira. Így tudnak megmaradni talán a helyi, paraszti életmód olyan sajátosságai, amelyek ritkának számítanak egy modern rohanó világban. Itt egy olyan világ van, amelyben nem meglepő, ha a négycsillagos szálloda mellett istálló van az ötcsillagos mellett pedig fűszeres kert, élő és nem lila tehenekkel; amelyben nem meglepő, hogy mire szolgál egy malom; hogy a friss kenyér mellett friss sajt is van; amelyben a traktor a limuzin, az extra szolgáltatás; amelyben a kertben vagy akár a teraszon egy egész fűszeres kert rejlik csak, hogy mindig legyen friss fűszer a salátába, amelyben minden élet érték (és ezt lépten-nyomon érzed), minden kis élőlény a természet értékes kincse. Itt az életnek megvan a maga rendje, a maga körforgása, amely minden a rendszerben élőnek ismert és saját érdekében szem előtt tartott, vagy, mert évszázados hagyomány, amely generációról generációra öröklődik, vagy, mert az ösztönökben benne van. Az előadás keretén belül ezen túl még bemutatják a parkot, a park tevékenységét (a mindennapokban és a környezeti nevelésben betöltött szerepüket egészen kisgyerekkortól (mert hát hol is érdemes ezt elkezdeni, ha nem ebben a korban?!), a látogatóközpontot, de a nemzetközi kapcsolatokra (olasz, szlovén, német) is kitérnek. Fontos szerepet kapnak a helyi vonzerők, attrakciók és így a turizmus is. Egy másik videóval pedig azt mesélik el, hogy mi is tulajdonképpen a bioszféra park, mi a különbség e között és más természetvédelmi területek között, miért jó egy bioszféra park? Egyszerűen, érthetően. Sok munka van mögötte, de a turista kap egy élmény (és amúgy is telik az ideje, mert végülis mit csinálna mást hétfőn este egy ilyen csendes, nyugodt helyen?!), értéket kap és visz haza, amelyet talán közvetít is jártában-keltében, saját maga és felfogása is változik, formálódik, mindeközben egyedi, összetett tudást szerez, s talán világlátása is változik valamelyest. Az elégedetten távozó arcokról legalábbis ezt olvastam le. Úgyhogy talán nem túlzás azt mondani, hogy a sok munka és a mögötte rejlő technika így vagy úgy, de kifizetődik, hosszútávon.

Künstlerstadt Gmünd - ékszerdoboz Karintiában

PopArt, James Rizzi

Igazi gyöngyszemre akadtam a napokban itt, Karintiában. Szerdán volt szerencsém egyik kolléganőmmel Gmündbe látogatni. Utazásunk apropója az ottani PopArt kiállítás volt, nevezetesen a James Rizzi, amerikai pop art művész alkotásainak tárlata. Várakozásokkal telve indultam neki ennek az útnak. Egyrészt már régen nem hagytam el Bad Kleinkirchheimet, másrészt régen voltam kiállításon is, pláne kortárson.  A munkát aznapra egy kicsit előbb felfüggesztve, délután négy órakor indultunk neki a "nagy útnak", amely mondhatom igazán szép vidéken vezetett el úti célunkig. Elhaladtunk a csodás millstatt-i tó mellett és annak két meseszerű városkája, Millstatt és Seeboden városokon keresztül, majd mint egy háromnegyed óra múlva megérkeztünk úti célunkhoz, Gmündbe. A város jellegzetessége, hogy önmagát "Künstlerstadtként", azaz a művészek városaként hirdeti, nyilván nem véletlenül. Számos kiállítás van, volt és lesz is itt, nagyobbnál nagyobb művészektől. Ennek köszönhetően aztán a város meg is találta a maga profilját (ami valljuk be nem árt ha van egy városnak?!) és igyekszik is ennek a profilnak méltón megfelelni. A kommunikációban is természetesen ez kapja a kiemelt szerepet, a város logójában is emblematikusan megjelenik. A várost átlengi valami művészi hangulat, nekem a francia Saint Paul de Vence-re emlékeztetett némely valójában. Az egész város nem nagy ugyan, de lépten-nyomon felsejlik egy-egy művészi elem, és ahol nem ez a hangulat uralkodik, ott egy kellemes, középkori miliő veszi át a főszerepet. 

A parkolótól nem messze meg is találtuk a kiállítást, ami a városi toronyban kapott helyet és annak mintegy 3 emeletén mutatta be James Rizzi alkotásainak egy részét, miközben azért még a kortársak közül egy-két Andy Warhol, Keith Haring alkotásba is sikerült belebotlanunk. A kiállítás fantasztikus volt, Rizzi egy igazi művész, a szó jó, de nem klasszikus értelmében. A képeinek többsége 3D-s alkotás volt, amely a művészetének egyedi jellegzetessége is egyben. Sokak számára talán gyerekesek az alkotásai, de engem pont ez a játékosság, színesség, aprólékosság volt az, ami lenyűgözött. A jellegzetes figurák, a madarak, az apró részletek. Legtöbb képén persze a nagy Amerikát, azon belül is a "Nagy Almát" ábrázolta, annak minden jegyét, ismert jellemzőit egy képre rásűrítve, szerintem sikerrel. A kissé gyerekrajznak tűnő alkotások mögött a 3D-s technika miatt tagadhatatlanul igen sok munka van. A választott színek, a képek dinamikája és mégis egyszerűsége egyedülálló. Számomra ez művészet, mert hát mi is ez valójában? Ez egy nagyon jó önkifejezés és egy nagyon jó példája annak, hogy a világot hányféle szemüvegen keresztül - és mégis valósághűen, még ha a valóságot kicsit kiszínezve és leegyszerűsítve is -  lehet bemutatni. Üdítő - főként 3D alkotásainak - aprólékosságát figyelni, a képek részleteit felfedezni és történeteit saját magunk kedvére formálni. Mint egy modern mese. Nem hiába kérte fel a művészt élete során repülőtársaság, autógyártó cég és még ki tudja ki nem, hogy alkotásaival egy-egy termékét díszítse. A város tornyánál pedig talán nem is lehetett volna jobb helyszínen bemutatni a művész munkásságát. 

A kiállítás után a városban sétáltunk még egyet, annak is a belvárosában (mondjuk nagyjából az egész város egy utca). Ettünk egy-egy isteni finom levest a város tornyától nem messze, majd továbbálltunk. A Millstätter See partján aztán elfogyasztottunk egy finom fagylaltot, Millstatt városában sétálva, gyönyörködtünk a tóban, a naplementében. Igazán szép volt, csendes, nyugodt, amolyan eső utáni csend uralkodott. 

Aztán spontán elhatározásunkban végül az éjszakát a kedves kolléganőmnél töltöttem egy a wörthi tó partján fekvő településen, ahonnan még a Pyramidenkogelt is látni. Itt aztán éjszakába nyúlóan beszélgettünk, egy remek saláta társaságában, melyet erkélyének fűszerei tettek igazán kellemessé, no meg a finom, hazai irsai olivér. Utunk során Veldenen keresztül is elhaladtunk, aminek jellegzetessége, hogy ez az osztrák Monaco, egy igazi kaszinóváros. Ennek megfelelően a város esti élete is más képet mutatott, mint itt BKK-ban, az utcákon emberek sokasága, mindenütt bárok, lokálok, nyüzsgő forgatag. 

Egy laza szombat, egy még lazább vasárnappal - avagy a geográfus nem adja fel

Annak rendje és módja szerint a hétvégére is megvolt a jól eltervezett program. Szombaton Bad Kleinkirchheim „felső” részébe látogattam el, ahol a templom, a 'Thermal Römerbad' és jó pár üzlet helyezkedik el. Először a templomot ('Pfarrkirche heiliger Ulrich') néztem meg, ami a délutáni esküvőre volt feldíszítve, legalábbis a jelek arra utaltak: virágos padok, minden helyen kis papír szívecskék, egy kis zöld szalaggal átkötött „misefüzet”, amely leírta a mise menetét és köszöntötte a pár nevében a meghívottakat, és persze mindenről gondoskodva papír zsebkendő, mindenkinek bekészítve. A háttérben persze előkészítve az ünneplő italok, a búzaszál, a rózsaszirmok, a kosár a finom pogácsának és a buborékfújó. A templom ettől függetlenül is templomszerű volt, a maga nemében szép, díszes, a németországi bejegyzésekben sokat emlegetett templomillattal és valami hihetetlen nagy nyugodtsággal, meghittséggel, romantikus bájjal.

Innen aztán utamat az üzletek sora felé vettem, egy kis "tabak", egy parfüméria, egy ruhaüzlet és egy ruhaüzletnek álcázott fodrászat volt az első etap helyszíne. Utóbbinál én lepődtem meg legjobban, mikor az általam szimplán csak ruhaüzletnek titulált üzletbe betérve egy fodrászfiú sietett felém fésűvel és hajszárítóval a kezében az üzlet hátuljából, hogy készségesen álljon rendelkezésemre.

A termálfürdővel szemben szintén üzletek sorakoznak. Itt is tettem egy rövid kitérőt, a kedvencem mondanom sem kell az az üzlet lett, amely telis-tele volt szebbnél, szebb féldrága és drága kövekkel, illetve ezekből készült figurákkal, ékszerekkel.

A szállásomtól pár méterre állomásozó, a korábbi bejegyzésben emlegetett traktor taxi már napokkal ezelőtt hirdette az Unterwirt hütténél megrendezésre kerülő „Kirchtag”-ot, Rotwein trióval (ez egy zenekar), finomságokkal és jó hangulattal. Annak ellenére, hogy vasárnap reggelre az idő nem mutatta éppen szép arcát, elég hűvös volt, mégis nekivágtam a programnak. A közeli hotel mellől indult is a traktor taxi, utastársaim persze ismét nyugdíjasok és fiatal családok voltak. Voltak, akik helyi népviseletbe öltöztek, a fiúkon/férfiakon bőr, kantáros rövidnadrág, ing, a lányokon/asszonyokon szoknya (dirndl). A mintegy negyed órás traktoros utazásunk alatt jártunk erdőn, mezőn, kanyargós utakon is. Megérkezve pontosan az fogadott, amit vártam: „színpadon” játszó zenekar, jó hangulat, és amit nem vártam: eső (bár sejteni lehetett). Kint, két idős ember társaságában ültem le, vártam a csodát, hogy elálljon az eső. A helyi zenekar az idő ellenére is lelkesen játszott még pár klasszikus osztrák melódiát, majd az eső csak még jobban esett, így kénytelenek voltak feladni és átadták a terepet a Rotwein triónak fedett körülmények között. A három zenész vidáman húzta a nótát, asztalról asztalra haladva. Én viszont kénytelen voltam belátni, hogy az idő nem lesz jobb, egy kicsit betértem a hüttébe, hátha találok szabad asztalt, de bent tele volt a helyiség mulató emberekkel, jó hangulattal, hangos kacajjal. Mivel sikerült kellően átfázni, ezt gondolom az otthoni kánikulában elég nehéz elhinni, ezért aztán egy következő traktor taxival a völgymenetet választottam és hazatértem. A hangulatért, a traktor taxizásért, az eső és a felhők ellenére is szép kilátásért, az útért, azonban azt mondom megérte, még ha csak ilyen felületesen is. 

BAD KLEINKIRCHHEIMI BARANGOLÁSOK

Újra jelentkezem. No nem mintha eddig elvesztem volna…sőt, ha az ember egyedül van, talán egy kicsit kénytelen is több időt tölteni önmagával…és jobban megismerni önnön valóját. Viszont a héten sajnos igencsak rossz idő volt Bad Kleinkirchheimben, de amikor éppen nem esett, akkor is a gyakorlati időmet töltöttem az irodában. Ebből a szempontból végülis teljesen jó hír a rossz idő, legalább nem fáj a szívem, amiért nem tudok kint lenni a szabadban. Szóval hét közben sem az időjárás, sem a munka nem engedett nekem különösebb kellemes szabadidő eltöltést. Továbbra is az angol és az olasz honlappal foglalkozom, napi 8 órában, hihetetlen, hogy egy-egy honlap végső elkészülte mögött mennyi munkaóra van. De talán alakul a dolog. Legalábbis remélem, hogy nem hiába dolgozom.

Viszont jó hír, hogy a héten péntektől szabad voltam. Bár rossz hír, hogy a hét második felében sem volt sokkal jobb az idő, mint előtte. Ennek ellenére semmi sem tántoríthatott el abban az elhatározásomban, hogy pénteken nekivágjak a nagy hegyeknek. Az eredeti terv az volt, hogy lévén kaptam 'Bad Kleinkirchheim Card'-ot az irodától, busszal elmegyek 'St. Oswald'-ba, ott teszek egy „Kulturwanderungot” egy helyi idegenvezetővel, majd lévén Karintia Kártyát ('Kärnten Card') is kaptam, irány a felvonó és a hegy. 

No gyakorlatilag ebből az lett, hogy fel is szálltam a helyi 'SKI-WANDERN-THERMEN' buszra, amelyen rajtam kívül még vagy öt nyugdíjas is utazott. 'St. Oswald'-ban, a felvonó megállójánál aztán elhagytam az utastársakat és elsétáltam a templomig, amely a kultur-túra kiindulópontja lett volna. Mivel azonban csak én voltam az egyedüli, aki a kultur-programot igénybe vette volna, így erről lemondtam (a hetven év körüli túravezető bácsi nagy örömére) és egyedül barangoltam 'St. Oswald'-ban.

Rövid templomi látogatásom után így aztán visszatértem a felvonóhoz, a 'Nationalparkbahn Brunnach'-hoz, amelynek kis kabinjai mintegy 1329 m-ről indulnak neki a magasnak és köröznek fel-és alá naphosszat.

Így aztán mit volt mit tenni, itt én is behuppantam egy kabinba. Az út hosszú percekig tartott, és közben gyönyörködtem az elém táruló kilátásban. Szerencsére semmi sem akadályozta az utat, sem szél, sem különleges kényszerszünet nem volt utam során, csak én és az egyre növekvő magasság.

Fent aztán már érezhetően hűvösebb volt az idő, miután tettem egy kört a hegyi állomás körül, be is tértem a 'Nock IN' nevű, hegyi étterembe, ahol egy finom májgombóc leves társaságában sikerült egy kicsit átmelegedni, miközben egy helyi idős úr harmonikáján játszott. Nem mondom, volt egy hangulata az egésznek. Miután kipihentem magam, még el sem fáradt valómban, irány az egyik túraútvonal.

Persze, hogy hogy nem, sikerült ismét a legkönnyebb útvonalat kiválasztani, amelynek hossza, mintegy 2,6 km-re van kiírva a térkép szerint. No én azért itt-ott kitértem és átkukucskáltam másik útvonalakra is, de az idő bizonytalansága és az egyedüllét miatt, azért csak csínján kalandoztam. Útközben elhaladtam a 'brunnach'-i tó mellett, amely mintegy 1890 m-en fekszik és amelynek látványa, a fölé magasodó hegyekkel, pazar volt. Itt-ott megpihentem egy padon, egy nyugágyon.

Fotóztam is természetesen a szép tájat, a virágokat, oh de még mennyit, pillangókat. Mindezt a saját kis nyugodt, inkább megfigyelő, mintsem a minél nagyobb teljesítményre hajtó tempómban.

A túrát tovább folytatva aztán a Nockberg Nemzeti Park csodás természeti kincseiben és még fantasztikusabb panorámájában gyönyörködtem.

Érdekes volt látni útközben a hóágyúkat, és egyéb síelőknek szóló kitáblázásokat, amelyek jelezték, hogy télen itt bizony egy másik rekreációs tevékenység kap kiemelkedő szerepet. A táj nagyon csendes volt, de milyen is lett volna?! Útközben nem sok emberrel találkoztam, egy-két család, és néhány nyugdíjas pár, valamint néhány biciklis keresztezte mindössze utamat.

A majd három órás barangolás alatt találtam „Blogger” hüttét, kicsit nem messze az általam eredetileg kiválasztott túraútvonalról letérve, amelynek érdekessége, hogy bár most épp nem működött a jeladó, de WIFI jeladóján keresztül, mintegy 2000 méter magasságban is lehet „becsekkolni”, vagy akár blogot írni. Sajnos mivel nem működött nem volt szerencsém megírni a történelmi magasságú blogbejegyzést, de talán majd máskor, máshol.

Lassan aztán körtúrám végéhez értem, ismét elém tárult a tó és a fölötte levő felvonóház látványa.

Hazajutásomhoz újból igénybe vettem a helyi turistabuszt, tettem egy rövid buszos kirándulást a faluban (már csak azért is mert kénytelen voltam, hiszen a busz menetrend szerint így kanyargott) majd "hazavándoroltam". Útközben itt-ott még elidőztem a faluban, fényképezgetve, így esett, hogy a patakparton két legelésző lovat is találtam és egy igen érdekes pihenőhelyet. Utóbbi mellett már többször elhaladtam, hiszen ez éppen útba esik a nagy szupermarket fele, de minden alkalommal az újdonság erejével hatnak az ott látottak, így itt is újfent elidőztem. Íme a fotók, beszéljenek azok helyettem.