Utolsó napok Eichstättben

Németországi élménybeszámolóm 'rothenburg'-i utazásunk leírásával zárta sorait. Azonban itt még tartozom pár nap eseményeivel. 

Először is augusztus 12-vel, amikoris a helyi, azaz 'eichstätt'-i kőfejtőben tettünk egy kisebb látogatást. A fosszíliáiról híres 'Altmühltal' kőfejtői a hallottak alapján számunkra is kecsegtetőnek tűntek, így egy pénteki délután fel is kerestük az egyiket. Az eső kicsit csepergett ugyan mire odaértünk, de lelkesedésünk nem ismert különösebben határokat, ezért nekivágtunk a kőkeresésnek/fejtésnek. A helyszínen béreltünk némi segédeszközt ehhez, amelynek segítségével bele is vetettük magunkat a kőrengetegbe. Azonban amikor már 2 óra is eredménytelenül, ill. a várt eredmény nélkül telt el, kicsit kezdett betelni az a bizonyos pohár. Hogy mi lett volna az eredmény? Ammonitesz! Ehelyett mi lett? Ismeretlen élőlények kőbe „fagyva” és némi, feltehetően növényi lenyomat, maradvány. Szóval kissé csalódottan zártuk a napot, bár a program ennek ellenére kihagyhatatlan kategóriába tartozik, már csak azért is, mert itt minden a véletlenen múlik, lehet másnak nagyobb szerencséje akad a „kincsvadászat” közben.

Szombat délelőtt a közeli 'Weissenburg'-ba látogattunk el. Ezt egyikünk sem bánta meg. Reggel az idő még kissé szomorkás volt ugyan, de mindenkit, főként engem, vigasztalt a tudat, hogy így legalább fényképezéshez jó fények lesznek. A városka nincs messze a mi bázisunktól. Belvárosa, jellegzetes utcái és UNESCO Világörökség részét képező, római kori fürdője miatt mindenképp érdemes egy kis kitérőre. Utóbbi annál is inkább, hiszen a feltárásban a Pécsi Tudományegyetem is közreműködött. Szóval ezáltal kötelező elem is egy, a közelben járó PTE-s diák számára. Jó tudni merre is vannak kapcsolatai, eredményei a mi kis Alma Materünknek, még ha jelesül a történelem/régészet területén nem is vagyunk érdekeltek, azért mégiscsak büszkén néztük a videót, amelynek végén a PTE és annak néhány jeles tanára/professzora is felsorolásra került. A városba persze nemcsak ezért érdemes ellátogatni, külön kiemelném a belvárosi 'Dolomiti' nevű fagyizó felejthetetlen fagylaltkelyheit is, amelyek külön megédesítették a napunkat, ezzel is belopva magát 'Weissenburg'-ot a Katinka öccsének szívébe, aki jóllehet azóta is azt a finom fagylaltot emlegeti. Hazafele tartva a várban és a vár körül tettünk egy rövidke sétát, amelynek érdekessége az ötcsillagú alaprajz és a várfalról elénk táruló pompás kilátás volt. A nap fénypontja azonban mindenképpen az volt, hogy az esti órákban hosszas utazás után megérkeztek Katinkáék szülei is, így teljessé vált a magyar csapat :).

Vasárnap levezetőként egy 'Kelheim-Weltenburg' hajókázás következett. A folyami hajózás Németországban nagyon kedvelt időtöltés, így mi is kivettük részünk az élmények ezen sorából. Lizivel kiegészülve hajóra pattantunk, majd 40 perc csendes hajókázás után már a 'weltenburg'-i kolostornál találtuk magunkat. A kolostor belülről (is) csodálatos, megnyugtató és meghitt hangulatot áraszt. Kellemes templom illat, templomi freskók és a már megszokott ábrázolások sora fogadott minket. Díszített, de nem túl giccses belsővel találkoztunk odabent, amely maradásra is késztetett minket. Az átszellemülés után elsétáltunk a kis kápolnához, majd egy kis lábmosás következett a Dunában. 'Kelheim'-be visszaérve a város hívogatott minket, így tettünk egy rövid sétát a belvárosban, bár, hogy útitársaim szavaival éljek, szép, szép, de 'Weissenburg' szebb volt és a fagylalt is finomabb. Mindenesetre szerintem kár lett volna kihagyni, az amúgy aznap alapítása napját ünneplő várost.

Hétfőn Limes-fest lett volna a fő célunk, 'Kipfenberg'-ben, de sajnos a fő attrakciók már vasárnap lezajlottak, így mire mi odaértünk nekünk csak maradt a búcsú és a bajor lakoma. Kárpótlásként az 'eichstätt'-i vár bűvölt el minket újra, Katinka szüleit pedig először. Mind a vár, mind pedig a kert ismét szép arcát mutatták meg nekünk, újabb virágkülönlegességekkel.

Aztán augusztus 16-án eljött a nap, amelyet fáj kimondani, de nem vártunk, a kiköltözés napja. Hiába a jót könnyű megszokni, mi is így voltunk ezzel. Így aztán fájó szívvel búcsúztunk 4,5 hónapig otthont és szeretet adó városunktól, amely amilyen könnyen befogadott minket, nekünk olyan hamar a szívünkhöz nőtt. Ki tudja talán a hely energiái, a barokkos hangulat, a helyiek, a mentalitása, vagy ezek összessége segítettek minket az elmúlt hónapokban, s most pont ezek hiányának lehetőség keltette fel bennünk azt az érzetet, amely a nap közeledtével egyre csak azt sugallta, hogy rossz lesz elmenni. Rossz is volt. Bár az itthoniak már nagyon hiányoztak, a tudat, hogy valószínűleg nem, vagy legalábbis nem mostanában térünk vissza ide, azért valahol mégis ott motoszkált bennünk. Vasárnap és hétfőn búcsút vettünk magyar barátainktól, Lászlótól és Dezsőtől is, akik meg aztán különösen hiányozni fognak. Nekik innen is még egyszer köszönet a szíves vendéglátásért, a jó ételekért, a finom sörért és a kényeztető amoretto likőrökért.

Emellett minden felmerülő hiányérzetünket tetőzte a tudat, hogy a rengeteg cuccot, amit a kint tartózkodás ideje alatt felhalmoztunk (szuvenírek, ajándékok, ruhák, prospektusok, könyvek) mind haza is kell vinni, ám ehhez előbb még össze is, majd a kocsiba be is, kell pakolni. Nem volt egy egyszerű menet, meg kell jegyezzem, szegény "pözsinkben" egy falatnyi hely nem maradt. Mint a vásárosok, megpakolva hagytuk el a szobaátadás után ideiglenes szállásunk, majd elváltak útjaink. Katinkáék hazafele, mi pedig a Bajor-Alpok felé vettük az irányt.

Viszlát Eichstätt, hiányozni fogsz!