Laxenburg, Hinterbrühl, Baden

Új napra virradtunk, immár a nyaralás 3. napjára. Az úti cél ezúttal 'Laxenburg' volt. Az eredetileg vadászlakként, majd később a császári család és az arisztokrácia pihenőhelyeként funkcionáló palotát jelentős, 280 ha nagyságú park övezi. A belépő mindössze 1,8 EUR. A park II. József idején a legszebbek között volt számon tartva, rekreációs funkciója és szépsége még ma is tagadhatatlan. Elszórtan, a park területén a természeti kincsek mellett 1-1 épület is található. Parkban tett sétánkat a főbejáratnál kezdtük. Innen hol hídon, hol erdős, hol mezős, de kitáblázott és aszfaltos úton vezetett utunk a tóig, ahol persze még akár csónakot is kölcsönözhettünk volna. A park egyik legnagyobb nevezetessége kétségtelenül a 'Franzensburg', amely egy szigeten áll, és amelynek épülete a 19. század elején épült, neogótikus stílusban. A szigetet csónakkal, gyalogosan és egy kis „komppal” is meg lehet közelíteni. Utóbbi érdekessége, hogy az utazási szándékot csengetéssel kell jelezni. Ekkor a túloldalon állomásozó kompszerű szerkezetet a kezelője átvezeti a kijelölt „pályán” a várakozó utasokért. A beszállás után pedig meg is történik az alig pár perces átutazás, amelynek ára mindössze 0,50 cent, fejenként, ennek ellenére igen szórakoztató. A 'Franzensburg' kiállítását mi nem néztük meg, így tovább folytattuk sétánkat. Az egykori lovagló pályán át, amely nyilván szebb napokat is megélt már, aztán egy kis vízeséshez, majd onnan a régi kastélyhoz jutottunk. A parkban tett séta után a bíróság épülete előtti, tágas téren is tettünk egy sétát.

'Laxenburg' után 'Hinterbrühl' következett. Itt található, a prospektus szerint, Európa legnagyobb földalatti tava. A tóbarlang évente több mint 150 000 látogatót vonz. Az egykori, háromszintes gipszbányát 1912-ben 20 millió liter víz árasztotta el. A bánya 1932-ben, bányakiállításként, később repülőgyárként, ma ismét turistalátványosságként funkcionál. A föld alatt találunk még bányakápolnát is és egy rövid csónakázásra is lehetőség nyílik a látogatás alkalmával.

A 'hinterbrühl'-i kitérő után Badenbe látogattunk. A város gyógyvizét már a rómaiak is ismerték. A kénes víz ma is kedvelt gyógyüdülőhellyé teszi a települést. Belvárosi sétánk során a sétáló utcákban kalandozva zömmel neoklasszicista és biedermeier stílusú villák mellett haladtunk el, amelyek ma üzletként, hivatalként, irodaként és lakóházként funkcionálnak. A Főterén élénk, fehér és aranyszínű szobor magasodik és természetesen itt található a Városháza is. Innen a Piac felé vettük az irányt. A Piactól nem messze található a termálfürdő bejárata és a turisztikai információs iroda is. Sétánkat folytatva a 'Guntenbrunner park' mellett, a 'Schlossergasse' szűk kis utcáján áthaladva a város egyik legnagyobb nevezetességéhez (a kaszinó és a termálfürdő mellett) a 'Doblhoffparkba' és az ott található 'Rosariumba' jutottunk. Itt több mint 860 különböző fajtájú, közel 30 000 tő rózsát találunk, mintegy 90 000 négyzetkilométernyi területen. A parkban sétálva mesés látványt nyújtanak a színes, formás, szebbnél szebb rózsák és persze az őket körüllengő illatfelhő sem semmi. A park kedvelt rekreációs hely, idősek, fiatalok, családok, párok körében egyaránt. Természetesen a gyönyörű virágok a fotósoknak is bőven adnak témát, mondanom sem kell jómagam is "pár" rózsa-fotóval gazdagabb lettem.

Baden utcáin, már hazafele ballagva aztán egy magyar boltba is botlottunk. A kirakaton hatalmas Magyarország térkép volt látható Badacsonyt, Tokajt, Egert, Kecskemétet, Kalocsát, Mezőkövesdet ábrázolva. A bolt ablakain bekukucskálva pedig népi motívumos ruhákat, asztalterítőket és fonott kosarakat láttunk az üzlet kínálataként. Hiába is, nem gondoltam volna, hogy pont Baden-ben botlok ilyenbe, de azért jó látni, hogy van ilyen is. 

Eisenstadt és környéke

Következő napi úti célunk 'Eisenstadt' volt. A reggel kissé hűvös és borongós volt, ennek ellenére jól esett a séta az Esterházy kastély parkjában. Az idő ellenére a park melletti uszoda és a játszótér is gyereknevetéstől volt hangos. A helyi lakosok közül is sokan gondolták, hogy a kutyasétáltatást, a friss hírek elolvasását vagy akár csak egy könnyed beszélgetős, esetleg magányos sétát ejtenek meg a parkban, amely gondozott, egészségesen és élénken zöldellő, itt-ott, főként a Pálmaház előtt, virágos. Ki ne akarná így kezdeni a reggelt?! A parkban tett sétánk után a 'Franziskanerkirche' elé érkeztünk meg. Innen a 'Josef-Haydn' utcán, Haydn egykori lakóháza mellett vezetett utunk a kastély főbejáratáig. Itt aztán egy kombinált jegyet váltottunk, amelynek értéke 13 EUR volt. Ez két kiállítás megtekintésére jogosított fel minket. Elsőként a kastély 330 éves pincéjében berendezett és Ausztria legnagyobb bormúzeumaként számon tartott kiállítást tekintettük meg. A kiállításon 700 kiállítási tárgy kalauzolt minket a burgenlandi borászati kultúrába. Az ilyenkor megszokott és elvárt kiállítási tárgyak – szőlőprés, régi palackok, bortartók, hordók, szőlőművelés és borkészítés eszközei – mellett kiemelendők azok a hatalmas hordók (több, mint 16 000 liter) és hordót díszítő címerek, faragott motívumok, amelyek szintén a pincerendszerben kerültek kiállításra. A kiállítás megtekintése után a Múzeum Shopba is betértünk. Innen vegyes érzelmekkel távoztunk, hiszen az Esterházyakat bemutató könyvek és a kultuszukra épült szebbnél szebb, és kevésbé szép ajándéktárgyak mellett kissé talán oda nem illő, műanyag és egyéb kevésbé jól kivitelezett ajándéktárgyakba is botlottunk, így pl. matrjoska baba végű körömreszelőbe. (Miért???) A bolt kiemelendő része azonban az a részleg, ahol az Esterházy borászat termékeit, így borokat, likőröket, borpárlatokat, különleges lekvárokat, befőtteket és eceteket vásárolhatunk, persze a márkához mért áron. Itt persze különböző borokhoz és borozáshoz passzoló kiegészítőket is vásárolhatunk, mintha csak egy kisebb lakberendezési és kiegészítőket áruló üzletláncban lennénk. Szóval ezért a vegyes érzelmek, hiszen így még kontrasztosabb volt a shop kínálata.

Ezután a 'Cafe Maskaron' kávézóban fogyasztottunk el egy finom kávét egy még annál is finomabb meggyes piskótával. A kávézó a kastély egyik termében és annak udvarán lett kialakítva. Kívül, a kastélyt díszítő "mascaronok" olaszos-barokkos hangulata, belül pedig a modern dizájn teszi hangulatossá a kávéházat.

11:30-kor aztán kezdetét vette a múzeumlátogatás "második fordulója". Az új kiállítás az Esterházy-udvar úrnőit, őket ábrázoló festményeket, lakosztályaikat és berendezési tárgyaikat, valamint a magyar nyelvű idegenvezetésnek köszönhetően történeteiket és pikáns storykat mutat be a kastély egykori úrnőiről és azok kapcsolatairól. A „Hercegnői lakosztályok” nevű kiállítás megtekintése mintegy másfél órát vesz igénybe. A kiállítás alatt hercegnői lakosztályokon, dolgozó szobákon, főkomorna és szolgáló szobákon és a kastély kápolnáján keresztül vezet utunk.

A kastélyban, két helyen is, a Maskaron kávéház mögötti teremben és a kastély 2. emeletén is egy időszaki kiállítást is megtekinthettünk „Herend az Esterházyaknál” címmel. A kiállítás bemutatja az Esterházyak által kedvelt Herendi Porcelán legszebb darabjait, a kedvelt motívumokat (pl. Rotschild-minta) és a hozzájuk fűződő történeteket. A különleges darabok nemcsak az időszakos kiállításon, de a hercegnői lakosztályokat járva is felfedezhetők, emelve ezzel a palota eredendő pompáját.

A kastély-látogatás után a 'Trausdorf'-nál található Esterházy borászatot vettük célba. Az Esterházyak már több mint 250 éve foglalkoznak borászattal. Bortermő területeik a Fertőmelléki-dombságon, a Lajta-hegység és a Ruszti-dombság déli lankáin helyezkednek el. A kiváló mikroklímának, a jó talajoknak és az Esterházyak jó hírének, valamint borászaik tapasztalatának köszönhetően maradt fenn és vált elismert márkává az 'Esterházy borászat'. A 'trausdorf'-i szőlőbirtokon, a mai trendeknek megfelelően modern épületben, modern bemutatóterem kapott helyet. Itt lehetőség nyílik a termelési folyamat, a borászati titkok és a borok mélyebb megismerésére. Ott jártunkkor sajnos a látogatás szünetelt, de a borkóstolóra így is sor került, amelynek során a borászat klasszikus borait kóstoltam meg (a komolyabb borokhoz azt hiszem még fejlődni kell).  

A borászat, "Der Prinz" nevű, kissé bohókás címkéjű minőségi bora volt az első, amelyet volt szerencsém kóstolni. A könnyű, friss, gyümölcsös, enyhén buborékos bor igazán jó választás a nyári melegben. Ezután egy szintén 2011-es évjáratú 'Pinot Noir' következett, amelynek erdei gyümölcs jegyei voltak igazán kiérezhetők. Végül egy burgenlandi klasszikus, egy kékfrankos zárta a sort. A 2010-es évjáratban a szeder és cseresznye mellett, gyógynövényes íz figyelhető meg. A borászatban természetesen a fenti borok mellett, a már említett párlatok, likőrök és lekvárok is megkóstolhatók és megvásárolhatók, valamint egy csodaszép Esterházy szakácskönyv is, amelyben természetesen a finom ételek a megfelelő Esterházy borokkal kerülnek párosításra. Néhány recept, a borok és a borok  kóstoló feljegyzései az alábbi linken érhetők el: http://www.esterhazywein.at/kochbuch.  

Innen tovább autózva megálltunk a 'Szentmargitbánya'-i kőfejtőnél. Ez Európa egyik legrégebbi kőfejtője, az itt kitermelt homokkövet használták a bécsi 'Stephansdom' és a 'Ringstrasse' jelentős épületeinek megépítéséhez. A kőfejtő 2001 óta az Unesco Világörökség része. Különlegessége, hogy nyaranta Európa egyik legszebb és legimpozánsabb szabadtéri színpadának, így különleges előadásoknak és operáknak ad helyszínt a terület, amelyeknek évente több mint 220 000 látogatója van. Ha a bánya bejáratánál letekintünk hatalmas nézőtér és színpad tárul elénk, az egykori kőfejtőben. Innen egy kicsit arrébb sétálva pedig a Fertő-tó panorámájában gyönyörködhetünk.

Kőszeg – Nagycenk – Sopron, avagy a nyári barangolások folytatódnak

Augusztus 7-én ismét anyukámmal, ismét nekiindultunk az országútnak. A nap végső úti célja Sopron volt, már csak azért is, mert itt volt a szállásunk, ahonnan aztán a következő napok "csillagtúráit" ejtettük meg. De előtte még útközben is betértünk egy-egy említésre méltó, szép helyre. 

Kezdjük is meg az utazást! Kőszeg nincs is olyan messze Zalaegerszegtől, alig több mint 1,5 óra, autóval. A belvároshoz közel parkoltunk le a mi kis autónkkal. Innen gyalog közelítettük meg a belvárost, amelynek sétáló utcájába és Fő terére értünk a rövid séta után. Innen a Hősök kapuja alatt máris a 'Jurisics tér'-en találtuk magunkat. Az aprócska tér közepén egy Mária-szobrot, míg a mögött egy városi kutat és a 'Szt. Imre templom'-ot láthattuk. A téren állva csodálhatjuk meg a Városháza épületét és festett homlokzatát, valamint a 'Sgraffitos-ház' homlokzatát is. Ha folytatjuk sétánkat a Schneller úton kisvártatva Kőszeg városmakettjére találunk. Utunk során mindenütt műemlék védelem alatt álló házakba, kisebb-nagyobb múzeumokba botlunk a kis utcákon haladva. A város hangulata egyedi, csendes, nyugodt, barátságos. A belváros mintha a nyugalom szigete lenne, egy kis ékszerdoboz, amelynek utcáin haladva itt-ott a múltba botlik az ember. 

Kőszeg legnagyobb temploma és egyik legjelentősebb nevezetessége a 'Jézus Szíve-plébániatemplom', amely előtt egy Szentháromság-szobor is áll. A templom festése gyönyörű, egyszerű, mégis díszes és pazar, 'Otto Kott' bécsi festőművész tervei alapján készült. Számomra a város hangulata és a régi, műemlék házak mellett az itt-ott fellelhető cégérek voltak még érdekesek. 

Mindezek mellett kiemelendő még, hogy a belváros, annak jelentős terei és épületei a Széchenyi terv támogatásának köszönhetően megújultak és megújulóban vannak. Emellett a városban kapott tájékoztató kiadvány szerint 2007-2013 között "Alpannonia" néven határon átnyúló turisztikai összefogás vette kezdetét, amelynek lényege egy prémium turistaút (150 km) előkészítése és kialakítása Kőszegtől a 'Semmering', valamint tovább a 'Joglland Waldheimat' régióba.

A városközponttól nem messze találhatjuk a 'Chernel-kert Arborétum'-ot és a 'Bechtold István Természetvédelmi Látogatóközpont'-ot, amely az 'Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság' kezelése alatt áll. Bár nem tartózkodtunk itt sokáig, és túrát sem tettünk az arborétum területén, ez a hely is bizonyítja, hogy a városi forgatag és a természet jól összhangba hozható. Ezek az arborétumok és látogatóközpontok jó kiindulópontjai lehetnek a természet megismerésének és megszeretésének.

Következő állomásunk Nagycenk volt. Itt a 'Széchenyi-kastély' parkjában tettünk egy rövid sétát. A kastéllyal szemben található a 2,6 km hosszú Hársfasor, amelyet még 1754-ben Széchenyi Antal gróf és felesége, Barkóczy Zsuzsanna ültetett. 2003-ban a kastély és a Hársfasor is a Világörökség része lett.  Nagycenk az egyik állomása a Széchenyi Múzeumvasútnak, amely a települést és Fertőbozt köti össze. A kisvasúton ugyan mi nem utaztunk, de az állomás mellett kiállított mozdonyokat mi is megtekintettük.

Innen aztán végső úti célunk, Sopron felé, vettük az irányt. Miután elfoglaltuk szállásunkat elindultunk a belváros felé. Szállásunktól a 'Füredi sétány'-on, majd a Várkerületen át a Széchenyi térre értünk. Tovább haladva a 'Petőfi tér'-en lévő szökőkút zenés „táncjátékát” csodáltuk meg, a Színház épülete előtt. Az Evangélikus templom udvarán átvágva aztán a 'Templom utcá'-ba értünk. Ez már valóban a történelmi belváros  magja volt, itt elhaladtunk a 'Bezerédj-palota' épülete, az 'Erdészeti és Faipari kiállítás', valamint a 'Bányászati Múzeum', avagy az 'Eszterházy' hercegek egykori palotáinak épületei mellett, majd a Fő térre érkeztünk. Itt található a gótikus 'Kecske-templom', valamint innen lehet látni a 'Tűztornyot' is, amely látogatásunkkor, legnagyobb sajnálatomra, épp felújítás alatt állt. Ennek ellenére a téren sok ember volt, köztük turisták, de zömmel helyi idősek, akik kora esti beszélgetéseiket folytatták a tér hangulatát élvezve. A 'Patikamúzeum' mellett, majd az 'Új utcán' haladva, az 'Ózsinagógát' érintve az 'Orsolya tér'-re értünk, amely fölé a 'Szt. Orsolya templom' magasodik. Mellette az Orsolya-rendi apácák barokk lakóházát és a 'Szt. Orsolya Iskolát' láthatjuk. Szállásunk felé visszatérve aztán betértünk a 'Harrer cukrászdá'-ba, ahol - még korábban szállásadónk javaslatára - a Lidó szelet enyhén kávés, csokikrémes, cukormázas csodájára esett a választásunk, nem bántuk meg. 

Balaton-felvidék

Egy hét nem sok, de nem is kevés, arra meg pláne nem, hogy az ember jobban megismerje kis hazáját. Ezen az elven szervezi talán az egyetem is terepgyakorlatait, így a Balaton-felvidék terepgyakorlatot is, amelyre idén 2012. május 14-18. között került sor. Íme röviden a program:

1. A hét elején elég szomorkás időnk volt, esős, kissé szeles, de a hét végére egészen jó, kiránduló időnk lett. Jártunk Nagykónyiban, ahol egyszer volt egy villámárvíz; Siófokon, ahol a szél nagyon nem volt velünk, de azért jól megnéztük magunknak a kikötőt és környékét; Székesfehérváron, ahol a belvárossal ismerkedtünk; Sukorón, ahol megmásztuk az Ördög-hegyet, hiszen innen nagyon szépen látszik a Velencei-tó; majd innen a Csákváron, ahol a Báracházi- barlangot vettük célba; végül Szápáron, ahol elég közelről láttunk szélerőműveket, majd végül Csopakon foglaltuk el a szállásunkat, kissé átfagyva. 
2. A második napon Balatonarácson láthattuk a perm-triász határt; Pulán egy alginit bányát; Úrkúton a Csárdahegyi-őskarsztot; Veszprémben a belvárost; Balácapusztán egy római kori villagazdaság maradványait; Tihanyban az apátságot, kicsit túrázva, gyönyörű panorámát, a Balatont és a Belső-tavat, majd közelről a Barát-lakásokat. 
3. A harmadik napon Ajka felé vettük az irányt, innen megmásztuk a Somlót, végül jártunk az tihanyi Aranyháznál, majd a Nyereg-hegyen, a Csúcs-hegyen, fent és a Kiserdő-tetőn. 
4. A negyedik napon Balatonfüreden kezdtünk, majd irány a Hegyestű, onnan Kékkút, Tapolca, Szt. György-hegy, végül Szigliget, este bográcsozás. 
5. Az ötödik napon jártunk a Kovács-hegyi Bazaltutcában, Hévízen, Keszthelyen és Zalaváron.

Tanulságos és kissé fárasztó terepgyakorlat volt ez, de mindenképpen örök emlék marad.

Ormánsági barangolások...

Októberi őrségi barangolásunkat megfejeltük egy kis ormánsági barangolással. Hiába, egy földrajzos, főleg ha az turizmusos is, soha sem pihen. 

Így esett, hogy november 10-én, egy csütörtöki napon ismét útnak indultunk. Most busszal közelítettük meg úti célunkat, Vajszlót, ahol a további napokban bázisunk, szállásunk volt. Katinka szülei voltak vendéglátóink, így nem csoda, hogy az asztalon már a vacsora várt bennünket, amikor késve ugyan, de betoppantunk. 

Másnap délután Sellyét fedeztük fel. Megnéztük a kastélyt, amit csak kívülről tehettünk ugyan, viszont arborétuma szabadon látogatható. Így el is töltöttünk itt egy kicsit hosszabb időt, gyönyörködve a hely varázsában és az őszi színekben. 

Miután szégyen, nem szégyen, de elég nehezen találtuk meg a következő helyszínünk és a kezdeti nehézségeket áthidaltuk egy mindenképpen eredményes interjút tudhattunk magunk mögött. Aztán egy kis kitérővel a Fodor Kúriát tekintettük meg, ezt is csak kívülről. Mit ne mondjak a ház ért már meg szebb napokat is. Az estét Monopoly Party zárta és persze sok móka, kacagás. 

Szombaton első megállónk Csányoszró volt. Hát itt aztán mindenre kiterjedő és mindent átfogó interjút készítettünk a helyi falusi vendéglátó-egység tulajdonosával. Mindenképpen figyelemreméltó a tevékenysége, hozzáállása, amellyel minket is egy kicsit megnyugtatott, hogy nincs minden veszve ezen a vidéken sem. A jó 3 órás interjú alatt nagyon sok információval lettünk gazdagabbak, nemcsak konkrétan a tevékenységét illetően, hanem bepillanthattunk egy kicsit az itteni vendéglátók helyzetébe, kapcsolatukba a felsőbb szervezetekkel, szerveződésekkel. 

Ezután megpróbáltunk bejutni a drávaiványi templomba. Kulcs hiányában azonban nem jártunk sikerrel. Ezzel saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy milyen egy ide tévedt turista sorsa, hiszen a mozaikos elhelyezkedésű látnivalók megközelítése és látogatása néha akadályokba ütközik. Sebaj, a Dráva mindig ott van, és szerencsére könnyen megközelíthető, így aztán a Dráva partján töltöttünk el egy kis időt gyönyörködéssel és őszi piknikezéssel. A napnak még nem volt vége, Drávasztárán még hátra volt egy interjú. A helyi vendégház tulajdonosai fogadtak minket nagy szeretettel. Csipkebogyó tea várt minket. Katinka feltette kérdéseit, ők pedig lelkesen válaszoltak neki, nekünk, olyannyira, hogy kb. 4 órát töltöttünk el náluk, terepbejárással, libavacsorával, kolbászkóstolóval és jó sok információval gazdagodva. Nagyon nagy élmény volt mindannyiunk számára és ami ennél még fontosabb, azért az ott eltöltött négy óra elég informatív is volt. A vendéglátók gondolkodása irigylésre méltó, tényleg megérdemlik az "Öko-porta" minősítést, hiszen felfogásuk és vezetési szellemiségük tökéletesen illik a kritériumoknak. Ezzel nemcsak nekik jobb és nyugodtabb az életük, de talán hatásuk a környezetre, és főképp az ide érkező emberekre, valami új irányba tereli a vidékről alkotott képet. 

Őrségi barangolások...

Nem mehetek el szó nélkül az elmúlt napok esemenyéi mellett. Ha már ősz, akkor már bizony őszi hangulat is jár e mellé. Hol másutt élhetné át ezt jobban az ember, mint az Őrségben? Ezért is, no meg azért, mert egyik csoporttársunkat szakmai "előmenetele" is köti a tájhoz és persze nekünk is régi vágyunk volt már egy őrségi túra, október 20-án nekivágtunk a tájegységnek. Óráink után némi szünetet tartva késő délután indultunk négyen, a "turizmusosok": Julcsi, Katinka, Miki és Én. 

Fő célunk pénteken néhány vendéglátó meginterjúzása, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, no és közben pedig egy kis kikapcsolódás és ismerkedés a tájjal. 

Pénteken első megállónk már meglepetéseket tartogatott. Az étterem tulajdonosa olyan profizmussal és szakértelemmel volt megáldva, amelyre szerintem egyikünk sem számított. Mivel nem az én dolgozatom és nekem egyébként sem kenyerem a részletes beszámolás a témából, így csak a nem szakmai pontokat érintem. Szóval az úr, aki fogadott minket, igen nagy tudású volt és emellett határozott. Látszott rajta, hogy szívvel lélekkel csinálja, amit csinál, határozott tervei elképzelései vannak. Valljuk be a sikeres turizmusnak ez az egyik alapja. 

Később fazekasokat kerestünk fel. Hiába ez a mesterség egy csoda és itt több ízben is van szerencséje az embernek ezt felfedezni, elmélyülni annak rejtelmeiben. Minden fazekas munka egy igazi érték. Szinte minden faluban van egy, vagy esetleg több fazekas, aki portékáját árulja az arra járóknak, sok helyütt bejelentkezéssel még bemutatóra is sor kerül, szerencsés esetben némi tanulási folyamat is megindítható a kirándulás alkalmával. 

Miután kigyönyörködtük magunkat a remekekben jöhetett az újabb megálló, az őriszentpéteri Árpád-kori templom. Délutánra még volt egy időpontunk egy vendégfogadóba, ahol szintén nem csalódtunk. A tulajdonosok kedvesen fogadtak minket, szívélyesen válaszoltak a kérdéseinkre, körbe vezettek a vendéglátóhelyen és persze egy nagyon jó beszélgetéssel bizonyították vendégszeretetük. Látszott rajtuk, hogy nagyon dolgos emberek és szintén szívvel-lélekkel dolgoznak. Úgy tűnt szeretik, amit csinálnak és ezt jó volt látni. Kedvencünk a háziak szamara, Sanyi, lett. A tervezett interjúból hosszas beszélgetés lett, így megcsúszva értünk utolsó vendéglátóhelyünkre. Már jócskán ránk sötétedett, így itt épp csak a kérdőív kitöltésére volt lehetőségünk. Ismét késő este értünk a szállásra. 

Másnap reggelre igazi késő őszi hangulat telepedett szállásunkra, fehér dér borította a tájat. Első úti célunk a Ferencz-porta volt. A mintagazdaság annak rendje és módja szerint jól el van látva állatok hadával, kezdve a macskán át, a kismalacokig. Az igazi falusi élményszerzés színhelye ez, főleg a kisgyerekeknek, akik a városban lakva ma már jócskán lemaradnak az állatok megismerésében és egyáltalán felismerésében.  

Innen irány Pityerszer, a skanzen, ahol régi házakat figyelhettünk meg, zömmel eredeti helyükön. Itt jól megmutatkozik az Őrség építészete és a régi korok emberének életmódja is. Értékét azt hiszem nem kell hangsúlyozni ebben a rohanó világban. 

Visszafelé betértünk a Batha-portára. A porta arról híres, hogy hasonlóan más portákhoz errefele, olajokkal foglalkoznak a háziak. A "hagyományos" tökmagolaj mellett itt találunk dió-, mák-, mogyoró-, szőlőmagolajat. Némi kóstolás után nem meglepő ha azt mondom mind a négyen vásároltunk az amúgy nemcsak ízletes, hanem egészséges és aranyárban mért olajokból. Mindenképp kihagyhatatlan. 

Innen szállásunkra tettünk egy rövid kitérőt. A nap már jócskán kisütött, az időjárás kezdte szebbik arcát mutatni. Ekkor döbbentünk rá, hiszen most már végre világosban láttuk a szállást, ami egyébként Szalafőn volt, hogy milyen szép helyen is lakunk valójában. Hatalmas udvar, tó, kerti pihenő és csend, nyugalom. Mivel azonban nem pihenni jöttünk, indultunk is tovább, Velemérre. Útközben megálltunk Magyarszombatfán, ami aztán tényleg egy fazekas paradicsom. 

Veleméren megismerkedtünk a fazekas mesterség egyik gyöngyszemével a Habán kerámiával, illetve a reneszánsz majolikával. Utóbbi, azt hiszem a lányok nevében is mondhatom, igazán lenyűgözött bennünket. A forma és a színvilág egyaránt megtetszett nekünk. Reméljük lesz valaha alkalmunk egy ilyennek birtokába jutni. Külön megjegyzem, hogy a műhelyben nagyon kedves és informatív tájékoztatásban volt részünk, annak ellenére, hogy már a belépésünkkor látszott nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy megengedhessük magunknak ezeket a remekeket. 

A kitérő után a veleméri templom varázsolt el minket. Azt hiszem ide mindenkinek el kellene mennie egyszer, hogy érezze miről beszélek. A templom freskói és azoknak története egyedülálló, amelyet ha szerencsénk van egy igazán lelkes hölgy tolmácsolásában tekinthetünk meg. A templom nemcsak ezekről a képekről, hanem a különböző "fényjátékairól" is híres, amely újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a korai idők építészete is csodákat tudott létrehozni, főként ha a mögöttes tartalmat nézzük. Itt az év minden szakában, az ablakon beszűrődő fények más-más jeleneteket világítanak meg, teljes 360 fokos kört leírva, kivéve az ördögöt a sarokban, akire még a fény sem vetül. Miközben nyugalom és meghittség sugárzódik felénk a templom minden pontjából.

Mivel még nem láttunk elég állatot és nem kóstoltunk helyi sajtot sem, Felsőszenterzsébet volt a következő állomásunk. Itt aztán volt minden. Malac, liba, nyúl, kutya, macska, tehén, borjú, kecske, birka és még ki tudja mi nem. Az állatok szabadon éltek, volt is nekik bőven szabad tér, amelyet ők annak rendje és módja szerint birtokba is vettek. Végül a farm háziasszonyának tolmácsolásában kóstoltunk tehén- illetve kecskesajtokat, különböző érettségi állapotban és ízesítésben. Teljesen más világ, mint amit megszokhattunk manapság. És milyen jó, hogy ma még ilyen is van...sőt szerencsére talán egyre több ilyen van, ahogy itt utunk során felfedezzük.
Hiába ennek a napnak is hamar vége lett. Kivételesen emberi időben a szállásunkra értünk, ahol aztán az esti órákban vendéglátónkkal sikerült egy jót elbeszélgetni, egy finom "mézes" mellett, a helyi turizmusról, annak jelenről és jövőről. 

Utolsó nap fájó szívvel szedelőzködtünk és indultunk útnak. Reggel még megnéztük a szalafői jégvermet, és a falu határában lévő 27 méter magas, 558 cm kerületű, 400 éves tölgyfát. Négyen körbe is értük, már csak egy Ludas Matyi hiányzott. 

Őriszentpéteren megálltunk a Csörgőalma Gyümölcsöskertnél, amit három napig kerestünk, de végül csak megleltük, noha igaz többször is elhaladtunk mellette. Bár az ültetvény még fiatal, reméljük járunk még itt akkor is, ha már terem. 

Majd közelebbről megszemléltük a nagyrákosi völgyhíd egy részét, illetve Pankaszon a műemlékké nyilvánított haranglábat. 

Még ezen a napon jártunk Szőcén is, ahol szemügyre vettük a tőzegmohás láprétet. 

Napunk fénypontjaként és a kirándulásnak tökéletes záró-kereteként pedig ellátogattunk az Appaloosa Ranch-ra, ahol szeretett tanárnőnk volt osztálytársával volt alkalmunk beszélgetni a világ nagy dolgairól, állatokról, lovakról, emberekről és kapcsolatokról. 

Kétség nem fér hozzá, az Őrség a szívünkbe lopta magát ezalatt a rövid idő alatt, szóval úgy tűnik járunk még arra, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kicsit is el akar vonulni a világ zajos és zűrös oldalából, egy kicsit megnyugodni, feltöltődni, vagy csak önmagát megismerni. Egy próbát megér!
Képek...

Hazautazás Bajor-Alpok-kitérővel megspékelve

Mint már említettem, augusztus 16-án visszaszámlálásunk a végéhez érkezett, hiszen reggel elhagytuk a szállásunk. Nemcsak 'Eichstätt'-től, de egymástól is elváltunk Katinkával, már csak azért is mert anyukám és én a Bajor-Alpok felé vettük az irányt. A kis "pözsinket" sikerült úgy megpakolni, hogy még egy vásáros is tanulhatott volna belőle, vagy, hogy a Katinkát idézzem "a dánoknak (lego) van mit megirigyelnie tőlünk". Kb. 10 óra magasságában hagytuk el a várost.

Első utunk a 'Chiemsee'-nek nevezett, igencsak népszerű, tengerpótló bajor gyöngyszemhez vezetett. A tó már önmagában is szép, de különlegességét két szigete – a 'Fraueninsel' és a 'Herreninsel' – adja. Leginkább a 'Herreninsel' miatt látogatják, hiszen itt található Ludwig király (II.) egyik (a sok közül) híres kastélya. Így a megfelelő parkolóhely kiválasztása után 'Gstadt' nevű városkából kb. 15 percnyi hajókázással el is értük a szigetet, ahol kombinált jegyünk a kastélyba 15:40-re nyújtotta nekünk a német nyelvű vezetés lehetőségét. Mivel még jócskán volt időnk, így kihasználva jegyet, megnéztük az időszaki kiállítást, egy helyi festő remekeiből. Innen nem messze, kb. 15 percnyi gyalogútra pedig elénk tárult a kastély épülete (annak parkjával), ami ha hihetünk az állításuknak a 'Versailles'-i kastély mása. Időnk még éppen engedett egy sétára kertben, a kutak között, erről természetesen egy pár fotót is készítve. 15:40-kor aztán menetrendszerűen sorra is kerültünk. A kastély termei, a pompa, a ragyogás, a színek, a berendezés és az a sok arany önmagában is lenyűgöztek minket. Az anyaghasználat – üveg, porcelán, vászon stb. – igazán figyelemreméltó. És a termekben (s némiképp az időben is haladva) a rokokó elhatalmasodása már-már olyan giccses volt, hogy az már szépnek tetszett. 'Summa summarum' arra jutottam, hogy kár lett volna kihagyni az extra élménnyel, vagyis a hajózással gazdagított kastélylátogatást. Már csak azért is, mert a kastély egyik szárnyában időszaki kiállítás volt, amelynek egyik része a királyt, II. Ludwigot és annak családját, életét és építkezéseit volt hívatott bemutatni, igencsak érdekes és interaktív módon.

Hazafele sikerült olyan hajóra szállnunk, amely a 'Fraueninsel'-t is útba ejtette, így egy átszállást eszközölve a szigeten lévő templomot is megnéztük. Majd ismét egy hajóra szállás után folytattuk utunk hűséges útitársunkkal, a mi kis "pözsinkkel". Ezúttal a 'Königsee'-t céloztuk meg. Körülbelül 20:30 magasságában el is értük kívánt kempingünket. A baj csak az, hogy lévén délelőtt még azt se tudtuk konkrétan hova is megyünk, és mikor is érünk oda, ahova megyünk nem volt még foglalásunk se. Mindenesetre elővettem szebbik mosolyomat, aminek köszönhetően (no meg egy kedves német, szintén kemping-vendég bácsinak, aki még volt kedves felajánlani saját lakóautójának igénybevételét is) kaptunk is egy szép nagy placcot, amely éppen ideális volt mind az autónknak, mind pedig a kis sátrunknak. Másnap vettem észre, hogy a bejelentkezési időszak amúgy 12:30 és 14:30 között lenne hivatalosan. Ekkor még inkább hálás voltam, hogy előző nap este nem hajtottak el bennünket. Olyannyira, hogy a sötétedésre való tekintettel maximális bizalommal előbb engedtek sátrat állítani, majd beregisztrálni. Szóval köszönet a vendégszeretetért és a placcért. :) A kemping amúgy a szokásos német-osztrák-svájci mintát követte. Lakóautók (oh, de még milyenek), sátrak, kulturált fürdő és WC, rendezett környezet, barátságos emberek. Minden, amolyan katonás rendben, de mégis szabadon.

Másnap reggel a 'Jenner' 1874 méter magas csúcsát vettük célba. 1800 méterig felvonóval mentünk. kombinált jegyet vettünk, amelynek segítségével még a híres 'St. Bartholoma'-t is meg tudtuk nézni, egy hajózással egybekötve. No, de vissza a felvonózásra, aminek nagy előnye, hogy kényelmes és közben az ember még a tájban is tud gyönyörködni, mindemellett pedig időt is lehet vele nyerni. Meg persze nem utolsó szempont, hogy az ember nem fárad el annyira közben, mint ha mondjuk gyalog szeli a szintkülönbségeket. Külön érdekessége a történetnek, hogy anyukámnak tériszonya van. Ennek ellenére büszkén jelenthetem, hogy helytállt a kiképzésen és sikeresen vette a hegy adta akadályokat. Miután a kis kapszulákkal feljutottunk 1800 méterre, onnan gyönyörködtünk a kilátásban a maradék 74 métert gyalogosan kellett megtennünk, szóval azért a csúcsra jutáshoz nekünk is volt némi közünk és volt abban némi erőfeszítés. A nagy hegyi kaland után irány a hajóállomás. Hajónk azonban csak 15:30-kor indult, így egyet bolyongtunk 'Schönau am Königsee' városkában, majd kihajóztunk 'St. Bartholoma'-ra. A hajózás szintén egy jó élmény volt, az általuk Németország legtisztább tavának tartott tó, ugyanis legszebb arcát mutatta nekünk. A tó vize zöld színben pompázott, miközben hegyek sora magasodott fölénk, s ezalatt hajók sokasága szelte a habokat. Kiszállás után megnéztük 'St. Bartholoma' kis kápolnáját, majd sorba álltunk, ugyanis rajtunk kívül még voltak egy páran, akik szerettek volna visszajutni a tó partjára. Hosszas várakozás után a visszafele út is hasonlóan gyönyörű volt. Olyan hat óra körül járt az idő, így még úgy gondoltuk van bennünk annyi erő, hogy átautózzunk a kb. 7 km-re levő 'Berchtesgaden'-be. Ott aztán sétáltunk egyet a belvárosban, isteni pizzát ettünk egy olasz pizzériában, majd ismét sétáltunk a belvárosban. Ezután a kis kitérő után aztán sátorhelyünkre mentünk. Az idő hasonlóan kedvezett nekünk, így hála istennek semmi eső, vagy vihar nem zavarta meg nyugalmas sátorozásunkat.

Másnap, 18-án eljött a kijelentkezés ideje, természetesen mindenféle gond nélkül. És ezzel egy időben elérkezett a tényleges hazaindulás is. Utunkat nem igen szakítottuk meg megállásokkal. Egyetlen célunk azonban volt, 'Linz'-ben, az 'Ars Electronica Center' megtekintése. A projekt a 2009-es Európa Kulturális Fővárosa év keretében készült el. A nagyon innovatív kiállítás a 3D-s mozitól elkezdve, a robottechnológia és az emberi test bemutatásán át, a CERN-ben található nukleáris kutatásokig minden modern újítást, kutatást és technikát bemutat.

Délután öt óra magasságában aztán átléptük a magyar határt és immáron hosszú idő után először újra ismét magyar földön jártunk. Némi, pár napos, bakonyi kitérővel megkezdtük a családlátogatást és meglátogattuk ott élő nagynénémet és keresztfiamat, aki természetesen a négy hónap távollétem alatt nagyot nőtt és a sokat fejlődött. Öröm volt látni a kis csöppséget és végre jól megölelgetni. Már ezért érdemes volt hazajönni.

20-án Zalaegerszegre is megérkeztünk. Újabb családtagok és a szomszédok felkeresésével zárva a napot nyugtázom, hogy jó újra itthon!!!! :)

Utolsó napok Eichstättben

Németországi élménybeszámolóm 'rothenburg'-i utazásunk leírásával zárta sorait. Azonban itt még tartozom pár nap eseményeivel. 

Először is augusztus 12-vel, amikoris a helyi, azaz 'eichstätt'-i kőfejtőben tettünk egy kisebb látogatást. A fosszíliáiról híres 'Altmühltal' kőfejtői a hallottak alapján számunkra is kecsegtetőnek tűntek, így egy pénteki délután fel is kerestük az egyiket. Az eső kicsit csepergett ugyan mire odaértünk, de lelkesedésünk nem ismert különösebben határokat, ezért nekivágtunk a kőkeresésnek/fejtésnek. A helyszínen béreltünk némi segédeszközt ehhez, amelynek segítségével bele is vetettük magunkat a kőrengetegbe. Azonban amikor már 2 óra is eredménytelenül, ill. a várt eredmény nélkül telt el, kicsit kezdett betelni az a bizonyos pohár. Hogy mi lett volna az eredmény? Ammonitesz! Ehelyett mi lett? Ismeretlen élőlények kőbe „fagyva” és némi, feltehetően növényi lenyomat, maradvány. Szóval kissé csalódottan zártuk a napot, bár a program ennek ellenére kihagyhatatlan kategóriába tartozik, már csak azért is, mert itt minden a véletlenen múlik, lehet másnak nagyobb szerencséje akad a „kincsvadászat” közben.

Szombat délelőtt a közeli 'Weissenburg'-ba látogattunk el. Ezt egyikünk sem bánta meg. Reggel az idő még kissé szomorkás volt ugyan, de mindenkit, főként engem, vigasztalt a tudat, hogy így legalább fényképezéshez jó fények lesznek. A városka nincs messze a mi bázisunktól. Belvárosa, jellegzetes utcái és UNESCO Világörökség részét képező, római kori fürdője miatt mindenképp érdemes egy kis kitérőre. Utóbbi annál is inkább, hiszen a feltárásban a Pécsi Tudományegyetem is közreműködött. Szóval ezáltal kötelező elem is egy, a közelben járó PTE-s diák számára. Jó tudni merre is vannak kapcsolatai, eredményei a mi kis Alma Materünknek, még ha jelesül a történelem/régészet területén nem is vagyunk érdekeltek, azért mégiscsak büszkén néztük a videót, amelynek végén a PTE és annak néhány jeles tanára/professzora is felsorolásra került. A városba persze nemcsak ezért érdemes ellátogatni, külön kiemelném a belvárosi 'Dolomiti' nevű fagyizó felejthetetlen fagylaltkelyheit is, amelyek külön megédesítették a napunkat, ezzel is belopva magát 'Weissenburg'-ot a Katinka öccsének szívébe, aki jóllehet azóta is azt a finom fagylaltot emlegeti. Hazafele tartva a várban és a vár körül tettünk egy rövidke sétát, amelynek érdekessége az ötcsillagú alaprajz és a várfalról elénk táruló pompás kilátás volt. A nap fénypontja azonban mindenképpen az volt, hogy az esti órákban hosszas utazás után megérkeztek Katinkáék szülei is, így teljessé vált a magyar csapat :).

Vasárnap levezetőként egy 'Kelheim-Weltenburg' hajókázás következett. A folyami hajózás Németországban nagyon kedvelt időtöltés, így mi is kivettük részünk az élmények ezen sorából. Lizivel kiegészülve hajóra pattantunk, majd 40 perc csendes hajókázás után már a 'weltenburg'-i kolostornál találtuk magunkat. A kolostor belülről (is) csodálatos, megnyugtató és meghitt hangulatot áraszt. Kellemes templom illat, templomi freskók és a már megszokott ábrázolások sora fogadott minket. Díszített, de nem túl giccses belsővel találkoztunk odabent, amely maradásra is késztetett minket. Az átszellemülés után elsétáltunk a kis kápolnához, majd egy kis lábmosás következett a Dunában. 'Kelheim'-be visszaérve a város hívogatott minket, így tettünk egy rövid sétát a belvárosban, bár, hogy útitársaim szavaival éljek, szép, szép, de 'Weissenburg' szebb volt és a fagylalt is finomabb. Mindenesetre szerintem kár lett volna kihagyni, az amúgy aznap alapítása napját ünneplő várost.

Hétfőn Limes-fest lett volna a fő célunk, 'Kipfenberg'-ben, de sajnos a fő attrakciók már vasárnap lezajlottak, így mire mi odaértünk nekünk csak maradt a búcsú és a bajor lakoma. Kárpótlásként az 'eichstätt'-i vár bűvölt el minket újra, Katinka szüleit pedig először. Mind a vár, mind pedig a kert ismét szép arcát mutatták meg nekünk, újabb virágkülönlegességekkel.

Aztán augusztus 16-án eljött a nap, amelyet fáj kimondani, de nem vártunk, a kiköltözés napja. Hiába a jót könnyű megszokni, mi is így voltunk ezzel. Így aztán fájó szívvel búcsúztunk 4,5 hónapig otthont és szeretet adó városunktól, amely amilyen könnyen befogadott minket, nekünk olyan hamar a szívünkhöz nőtt. Ki tudja talán a hely energiái, a barokkos hangulat, a helyiek, a mentalitása, vagy ezek összessége segítettek minket az elmúlt hónapokban, s most pont ezek hiányának lehetőség keltette fel bennünk azt az érzetet, amely a nap közeledtével egyre csak azt sugallta, hogy rossz lesz elmenni. Rossz is volt. Bár az itthoniak már nagyon hiányoztak, a tudat, hogy valószínűleg nem, vagy legalábbis nem mostanában térünk vissza ide, azért valahol mégis ott motoszkált bennünk. Vasárnap és hétfőn búcsút vettünk magyar barátainktól, Lászlótól és Dezsőtől is, akik meg aztán különösen hiányozni fognak. Nekik innen is még egyszer köszönet a szíves vendéglátásért, a jó ételekért, a finom sörért és a kényeztető amoretto likőrökért.

Emellett minden felmerülő hiányérzetünket tetőzte a tudat, hogy a rengeteg cuccot, amit a kint tartózkodás ideje alatt felhalmoztunk (szuvenírek, ajándékok, ruhák, prospektusok, könyvek) mind haza is kell vinni, ám ehhez előbb még össze is, majd a kocsiba be is, kell pakolni. Nem volt egy egyszerű menet, meg kell jegyezzem, szegény "pözsinkben" egy falatnyi hely nem maradt. Mint a vásárosok, megpakolva hagytuk el a szobaátadás után ideiglenes szállásunk, majd elváltak útjaink. Katinkáék hazafele, mi pedig a Bajor-Alpok felé vettük az irányt.

Viszlát Eichstätt, hiányozni fogsz!

Családdal Bajorországolós :)

No…ismét eltűntünk. Ok: család. Pontosabban anyukám és Katinka tesójának érkezése. Az események pedig ilyenformán úgy felgyorsultak, hogy annyi minden történt velünk ebben a pár napban, hogy nem is nagyon tudom összeszedni, de azért megpróbálkozom.

Szóval a nagy nap, amit azért mondhatom már mindketten nagyon vártunk, 1-1 családtagunk érkezése volt, mégpedig a nagybecsű augusztus 4-én. Délutáni órákban robogott be a hazai küldöttség, amolyan magyaros módon megpakolva, az autó 2/3-a ehető volt, mármint a tartalmának. Főtt étel, zöldség, gyümölcs és persze sütemény. Hurrá…itt a család. Ennek persze az ember amúgy is örül, így csaknem négy hónap távlatában. Némi pihenés, evés és útibeszámoló után a lelkes utazókban még volt annyi energia, hogy bejárjuk a várost, 'Eichstätt'-et.

Másnapi úticélunk szintén nem volt messze, hiszen a 'Willibaldsburg'-ot céloztuk meg. A kilátás még mindig tökéletes és a kertje még mindig gyönyörű. Lévén már kissé beértünk a nyárba, még ha ez itt nem is mindig tűnt fel nekünk, most más virágok díszítették a kertet. Szóval lehetett ismét vagy 100-at fotózni és persze erre ott voltak újonnan érkezett alanyaink is. Innen megcéloztuk a 'Frauenberg'-et és az ott álló kis kápolnát. Az itt és az innen elénk táruló látvány pedig mondhatom megérte a fáradtságot.

Szombaton, augusztus 6-án, kissé hosszabb kirándulást terveztünk. Újra, immáron negyedszer kerestük fel a nagy Münchent. (És megjegyzem még mindig lenne érdekesség és turistalátványosság.) Szóval, München. Ezúttal a 'Nymphenburg' kastélya volt a kitűzött cél. 7:44-kor induló vonatunk egyúttal a legkorábbi útnak indulásunknak is számít. Megérkezvén villamosra pattantunk, majd némi zötykölődés (nah, jó ennél azért komfortosabb volt) után meg is érkeztünk a kastélyhoz, ami persze minden romantikus lány álma, így persze nekünk is. Kezdésként bejártuk a kastélyparkot, mialatt a kastély tavában és a mesterségesen kialakított csatornájában hattyúk, sirályok és vadludak élvezték a kellemes, nyári napot. Anyukámmal én betértem a botanikus kertbe is. A bejárat után mintha egy erdőbe csöppennénk, fákkal és bokrokkal, de amint ezen a részen átverekszi magát az ember belecsöppen egy színes kertbe, dáliával, rózsákkal, tátikákkal és még ki tudja milyen virágokkal. Némi irányváltoztatással pedig már az üvegházban találjuk magunkat, ahol 11 különböző „ház” mutatja be a világ a szebbnél szebb növényeit, kezdve az orchideákkal, a pálmákon át a kaktuszokig. Persze ennek megfelelően mind a pára, mind pedig a hőmérsékleti viszonyok is alakulnak, hol kedvező, hol igencsak kedvezőtlen, már-már fullasztó irányba. Röpke kitérőnk után, ami igazán kevésnek bizonyult, mert ide még egy nap is kevés lett volna, pláne ha az ember lánya szeret fényképezni, végső célunk a kert végében lévő szökőkút, a 'Grosse Kaskade' lett. Itt aztán Katinka és én nem haboztunk, hátrahagyva rokonainkat visszasétáltunk a kastélyhoz és betértünk annak épületébe. Jó hír, hogy az épületben lehetett fényképezni, szóval dupla öröm is ért. Miután kiválasztottuk kedvenc termeinket és elképzeltük, milyen lett volna, ha abba a korba születünk a belváros irányába vettük utunkat. Itt aztán még minket is meglepett az az embertömeg, amely fogadott minket. Az utca egy teljes széltében emberek hadából állt. Voltunk már itt szombaton, de ez a mostani, hát… Amerre szem ellátott emberek, mindenütt. Utcán, kávézókban, éttermekben és üzletekben. Így mit volt mit tenni, no meg persze eredeti tervünk is ez volt, betévedtünk a híres 'Hofbräuhaus'-ba, ahol jó turista módjára elfogyasztottuk 'Hofbräu' sörünket (ha valakinek így ismerősebb HB). Én barnát, többiek eredeti HB-t ittak. A sörözőben igazi, élőzenével kísért kocsmahangulat (értsd jó értelemben) uralkodott. Az asztaloknál ülő emberek folyamatosan cserélődtek, a sörök és az ételek jó német módra fogytak. Az emberek vidámak voltak, beszélgettek, játszottak, jókat nevettek. Igazi, bajor kocsma-feeling. Szóval bár tömegturista helyszín, mégis megéri betérni, ha másért nem, a sörért biztos. :)

Vasárnap aztán nagy útra vállalkoztunk. Reggel autóval nekivágtunk a nagy délnek, és 'Neuschwanstein' várát vettük irányba. Valamivel kevesebb, mint 3 óra autózás után meg is érkeztünk. Útközben többször esett, reméltük mire odaérünk eláll, hát nem így lett. De ami ennél is rosszabb volt és még inkább szívfájdító, az a parkolóhelyek telítettségének és a kígyózó sornak a látványa volt. Nem baj, ha már itt vagyunk, akkor is nekivágunk, ha a fene, fenét eszik is. Így beálltunk a sorba, esernyővel és esőkabáttal felvértezve. 1 óra után illúzióromboló volt látni a kiírást, miszerint még mindig kb. 40 perc várakozás elé nézünk. Végül csaknem 2 órába tellett, mire jegyet kaptunk. Ekkor viszont kombinált jegyet vettünk, mely a 'Hochenschwangau' várába is jó volt. Mire a jegyvásárláson túl voltunk az eső is elállt, így nagyon szép képek készületek, az eső után, tisztuló tájról. Időrendi sorrendet is figyelembe véve elsőként 'Hochenschwangau'-t néztük meg, majd a 'Neuschwannstein'-t, magyar audio guiddal, merthogy kapaszkodjunk itt ilyen is van. :) Utóbbi megtekintése előtt azonban még tettünk egy kis kitérőt a 'Marienbrücke' felé, így már a kötelező „messziről fotó” is megvan a kastélyról. Mielőtt a sorszámkijelzős rendszer minket indítványozott volna a kastély bejárására az eső ismét eleredt és nem is kívánt megszűnni létében még a vezetés alatt se, így a lefele vezető úton még megázni is sikerült. Ez persze semmit sem vont le a nap pozitív (kastélyok) és negatív (eső, sor, sok ember) élményekkel teli, fényéből.

Az ember sose pihenhet, pláne ha Bajorországban van... Így aztán mi sem tétlenkedtünk, hétfőn az Audi Múzeumot néztük meg. A múzeumba a belépő igencsak kedvező áron volt, a látogatás miatt a parkolás is ingyenes lett végül. Az autók persze nemcsak csapatunk férfi tagját, de minket nőket is lenyűgöztek. Autómúzeum lévén persze volt itt minden, kerékpár, motor, autó, a kezdetektől, napjainkig. A napba még belefért egy templom, a 'Gaimersheim'-i, megtekintése is.

Keddi napunk sem hagyott maga után kivetnivalót, unalom tényállása itt sem forgott fenn. Délelőtt első állomásunk az 'Essing' határában lévő 'Schulerloch Tropftsteinhöhle' (cseppkőbarlang) volt, amely a Duna-Majna csatorna mellett helyezkedik el. A valamivel több, mint fél órás idegenvezetés alatt volt alkalmunk megtekinteni egy fény és hangjátékot is a barlangban, a cseppkő eredendő szépsége mellett. Mindenesetre a barlang alapjában véve kissé szennyezett, sok helyütt fekete, főként köszönhetően a környezetszennyezésnek (CO2). Innen irány 'Riedenburg'. Ebéd egy helyi Pizzériában, salátával és tetszőlegesen választott pizzával, mindösszesen 6 EUR-ért, fejenként. Majd Kristálymúzeum. Gyémántokkal, állatövi jegyeknek megfelelő kövekkel, hegyikristályokkal, közülük egy 7,8 tonnás darabbal, amelyet az USA-ban találtak. Aztán fel a várba, ahol madárbemutató vette kezdetét 15:00-kor. Szebbnél szebb és láthatóan amúgy igen veszélyesnek tűnő, az erdő állat lakóira legalábbis biztos, madarak repkedtek (sas, keselyű, héja stb.) ide-oda, némi kézjelnek és karral történő irányításnak, no meg remélt húsos jutalomfalatnak köszönhetően.

Szerda a 'rothenburg'-i visszatérés napja volt. Egyrészt így a másik irányba is megvonatoztattunk a családtagjainkat, amit ők láthatóan élveztek. Emeletes, tiszta és főként pontos vonatok. ez még nekik is úg volt és ez ellen persze nem lehet ellenvetésük, így már értették négy hónapnyi lelkesedésünk a DB (Deutsche Bahn) iránt. 3 átszállás után Rothenburgban voltunk. Elsőként irány a Karácsony Múzeum, mert ez még hiányzott a mi életünkből is. Ismét karácsonyi hangulatba jöttünk, köszönhetően a múzeumban feldíszített sok fának, dísznek, mikulásnak, képeslapnak és egyéb jónak. A múzeum után a 'Burggarten' lett választott helyszínünk, ahol jó szokásunkhoz híven készítettünk pár művészi fotót. De voltunk Maciországban is, ismét, csak most egy másikban. Majd jött az ötlet, menjünk fel a városháza tornyába. Hát mi lányok (Katinka, Anya, Én) neki is vágtunk a toronynak, de a csúcsra csak én értem fel. A felfele menetelnek ugyanis eljött egyszer csak az a pontja, amikor az út már kissé beszűkült, az emberek pedig igencsak sűrűn álltak. Én nem adtam fel, feljebb mentem, gondoltam ha már eddig eljutottam, nem adhatom fel. Felérve a jegypénztárhoz a helyzet még rosszabb lett, a hely pedig még kisebb. Egyre több ember volt, s most már olyanok is jócskán, akik pediglen már fentről jöttek, a kb. 20cm-re szűkült „lépcsőnek” nevezett, meredek fel-le járón, miközben a kissé unott pénztáros bácsi lámpával vezényelte a forgalmat, a dugó enyhítésének reményében. Én közben arra gondoltam, „jajj itt, hogy jutok fel?!”. Majd mikor már majdnem felértem és az utolsó lépcsőn úgy kellett felkúsznom, egyre inkább az járt a fejemben „jajj, innét, hogy jutok le?!”, lévén még egyedül is vagyok, táskám nálam, segítségem semmi. Egy gyors kör, fényképezés és meglepően könnyed lejutás után aztán büszkén mentem le a többiekhez, ez is egy élmény volt és most már tudom, hogy az ember néha többre képes, mint amennyit saját magából kinéz. Aztán séta a 'Plönlein'-ig, közben 'Schneeball'-evés (most épp amoretto-marcipános), fotózkodás, majd egy kis kolbász-evés, csak amolyan németesen.

És ezzel zárnám is soraim, hiszen röviden így tudnám összefoglalni elmúlt pár napunk eseményeit. :) 

Képek 1. kör :) (Eichstätt, München, Neuschwanstein, Ingolstadt, Essing, Riedenburg)

Képek 2. kör (ReRothenburg)

Würzburg – Végre egy kis borkóstolósdival

Ama becses napon, amelyet 2011. július 30-a címen jegyeztek a nagykönyvek – lévén már csak azért is mert szombati nap, éppen kirándulós – a hármas magyar delegáció ismét nekivágott egy újabb város felfedezésének. Eme város neve 'Würzburg' vala.

Fél kilences találkozásunk és 8:44-es indulásunk indukált már eleve némi alapfáradtságot, de gondoltuk majd útközben kipihenjük. Sikerült is, hiszen utunk ezúttal szintén hosszú volt (2,5 óra) és 2 átszállással párosult.

Megérkezvén nem volt nehéz dolgunk, egyrészt fejemben élt még a város térképe, az előző napi nyomozás nagyszerű eredményeként, másrészt a pályaudvarról kilépve rögtön hatalmas várostérképbe botlottunk, ami szintén nagy segítségünkre volt. A biztos elindulás érdekében vetettünk is rá egy röpke pillantást. Aztán nekivágtunk a város felderítésének. 

Nem sok kellett hozzá már a Majna partján voltunk, és néztük a várat, ahogy a Majna fölé magasodik. Körülötte szőlőskertek (mint ahogy ez a környéken másutt is jellemző), csodás látvány, főként annak, aki szereti a bort és mindent, ami a borral jár. Vagyis a szőlőt, a pincéket, a szőlőtőkéket és szőlőfürtöket, szóval a szőlő-bor-feelinget. Ha már ott jártunk átsétáltunk az 'Alte Mainbrücke'-n, ami a város egyik legnagyobb nevezetessége. Kissé regensburg-i látogatásunkat idézte fel bennünk, annál is inkább, mert az idő is kezdett egyre rosszabbra fordulni, olyannyira, hogy a fényviszonyok sem voltak éppen kedvezőek a fotózáshoz. Emiatt jó párszor szomorkodtam is. Átérve a Majna túloldalára a várat céloztuk meg. El is indultunk, fel a magasba, de valahogy csak nem jött az a vár közelebb, sőt, egy idő után már a hátunk mögött is leledzett. Miután rájöttünk, hogy még jócskán kéne menni célunk elérése érdekében, az időjárás, a fények pedig még mindig nem voltak kedvezőek, úgy döntöttünk inkább a belvárost célozzuk meg.

A belváros nagyon szép, mint eddig minden német belváros az volt, ahol megfordultam. Villamosok. Sárgák, színesek. Kávézók, egybe persze be is tértünk egy jó kis Latte-ra, cukrászdák, üzletek. És templomok. Nem tudom hány templom is van 'Würzburg'-ban, de sok, az biztos. Első kitérőnk a 'Neumünster'-be vezetett. Hát, amilyen gyorsan betértünk, szinte olyan művészi gyorsasággal fordultunk is sarkon. A templom illat helyett sűrű parfümfelhő fogadott bennünket, de ezzel még nem is lett volna baj. A keresztút állomásai modern, de ez már lehet inkább poszt-modern kategória, képekként voltak felfestve a falakra, miközben az ember szemmagasságban levágott fejű embereket, spriccelő vért és hasonló, nem éppen nyugtató, kivégző jeleneteket látott. Nem nyugodott meg egyikünk se, és egyikünk arcára sem ült rá a tökéletes nyugalom arckifejezés, sőt, mondhatom a döbbenet és az értetlenség megnyilvánulásai váltakoztak tekintetünkön.   

Ezután ismét utazásaink egy fontos eleme, a tourist információ és a térképbeszerzés nagyon fontos manővere következett, megjegyzem sikerrel. Gondolom senkinek nem lesz nehéz elképzelni, milyen jó érzés is lehet, ha az ember már térképpel a kezében tud felfedezni egy várost, főként, ha konkrét tervei és helyei vannak, amelyeket szeretne megismerni

Minekutána első templom-látogatásunk meglehetősen rövidre sikeredett, nem adtuk fel templomokba és azok erejébe vetett hitünk, így megnéztük a 'Marienkapelle'-t is. Itt volt templom illat. A padsorok fel voltak díszítve, épp esküvőre készültek. A falak egyszerűek, az ólomüvegek szépek. Semmi hivalkodás, de semmi elriasztás sem. Mindjárt meg is nyugodtunk.

Aztán irány a 'Residenz'. Menet közben útba ejtettük a Régi Egyetem épületét, amin mindhárman csak ámultunk. Egyrészt nagy volt, másrészt inkább hasonlított egy kolostorra (ehhez persze nagyban hozzájárult az épülettel egybeépített 'Michaelskirche' is) az épület, mintsem egyetemre, harmadrészt pedig az 1582-ben épült egyetem meglehetősen tekintélyt parancsoló volt. Az egyetem utcájának végén aztán megpillantottunk egy kaput, amelyről már messziről látszott, hogy a 'Residenz' része.

A kapun áthaladva egy kisebb „erdőbe” botlottunk és ahogy haladtunk befelé egyre inkább kirajzolódott előttünk a 'Residenz' UNESCO-Világörökségnek nyilvánított épülete és az azt övező gyönyörű kert.  Itt persze elengedhetetlen volt egy-két (plusz) kép készítése a kertről és persze becses hármasunkról is. Időnk még volt a délutáni programunkig, amire majd később térek ki, így bementünk a Residenzbe. A barokk kastély az 1700-as években épült, és ma Európa egyik legkedveltebb kastélya. A kastélyban aztán felfedeztük 'Balthasar Neumann' barokk-rokokó lépcsősorát, 'Giambattista Tiepolo' mennyezeti freskóit, majd a kastély szobáit és egy tárlatvezetéshez csatlakozva még a korábban is zárt és ritka alkalmakkor mutogatott, használt, szobákat is, amelyek közül talán a leglélegzetelállítóbb az a tükörszoba volt, amelynek falait mind tükör, festmények és aranyozott szegélyek (már erős rokokó stílussal megfűszerezve az amúgy sem szegényes barokkos vonalat) borították.  Miután kellően elámultunk a látottakon, no meg persze beleképzeltük magunkat az akkori korba és életstílusba utunkat tovább kellett folytassuk következő és egyben talán fő állomásunk, a 'Juliusspital' felé.

A hely érdekessége, azon kívül persze, hogy szintén barokk palota, hogy minden szombaton, 17 órai kezdettel nyilvános vezetést indítanak, amiben az ember megismerheti a helyet és a pincészetet-borászatot, merthogy itt az is van. A találkozópont a 'Spital' kertjében található, 1706-ban készült 'Auvera-kút' volt. A kert bemutatása után idegenvezetőnk bevezetett minket egy parkolóházba. Hm, gondoltam érdekes helyszín ez egy „bortúrán”, de mint utóbb kiderült csak én nem vagyok elég széles látókörű, ugyanis ott, ahol nemrégiben még ca. 200 autó parkolt, ma egy palackozó- és raktárüzem található, persze telis-tele jobbnál jobb, 2010-es évjáratú borokkal, zömmel fehérekkel, mert e vidéken a fehér a jellemző fajta. Innen egy rövid sétával már a 'Rokokoapotheke' (gyógyszertár) kb. 20 négyzetméteres szobáját mutatták meg nekünk. Eme kisebb kitérők kb. 45 percet vettek el életünkből és nem mondom, hogy nem volt érdekes, de már nagyon kíváncsiak voltunk a pincerészre is. És ekkor, kb. a 46. perc magasságában és miután legomboltak minket a 11 EUR-val megérkeztünk a pincébe. A penészes falak, a 800 literes hordók és persze a finom bor között aztán már úgy éreztük végre elérkezett a nap fénypontja. Joggal. Első kóstolandó tételünk egy 2010-es 'Schreube' volt, amolyan könnyed és gyümölcsös (ribizli, ananász, maracuja és némi virágos visszhang) bevezetésként. Az első megállótól aztán 250 méter és számos, hatalmas hordó mellett vezetett el utunk, egy újabb terembe, ahol egy szintén 2010-es 'Silvaner kabinett' (utóbbi a németországi minősítő rendszerben első osztályú bort jelent) "nyomtak le a torkunkon". Ez kicsit még szárazabb volt, mint elődje, a gyümölcsös jelleget némi zöld alma jelezte, állításuk szerint pedig némi csallán íz érezhető a borban. Utóbbit én nem igazán fedeztem fel, hacsak nem annak csípősségében kellett keresni. Zárásként egy szintén száraz, e vidéken mi más is lehetne (?!?!), késői szüretelésű 'Riesling' került a poharunkba. Ennél őszibarack, sárgabarack, citrusfélék íze és némi gyógynövényes-fűszeres aroma volt érezhető. Mindhárom tétel nagyon finom volt, ízletes és új - az otthon kóstolt borokhoz képest. Mindegyik kissé csípős volt, de a maga nemében mégis gyümölcsös. A villányi borokhoz edzett ízlelőink így végre új ízeket kóstolhattak, ami külön öröm és persze tapasztalat volt számunkra. Nekem főként az első bor, a 'Schreube' ízlett, bár ez "csak" minőségi bor volt és az utolsó, a 'Riesling', amely szintén a kabinett kategóriába soroltak. 

Végül a 20:41-kor induló vonattal hagytuk el a várost, amely mindannyiunkat lenyűgözött és még mielőtt a vád szele elérne minket, nemcsak a bor miatt! :)

Képek... :)