Egy-két dolog még történt augusztusban

Még tartozom a nyaralás 5. napjának beszámolójával. Ez a nap az élvezeteké volt. Reggel el kellett hagynunk a szállást, így reggeli után kijelentkeztünk és útnak indultunk. Kissé esős-csepergős-borongós időnk volt. Először vendéglátóink pincéjét látogattuk meg, Soprontól nem messze. A kis, családi pincészet 9 hektáron tevékenykedik, modern technológiával dolgozzák fel a szőlőt. A pincelátogatás során egy kicsit betekintést nyertünk a termelt fajták sorába, a termelés milyenségébe és ütemébe, kicsit megismertük a család termesztési és borkészítési hagyományait. Ezután persze kóstoló következett, zöldveltelinit, kékfrankost és merlot kóstoltam, mind a három nagyon finom volt. A délelőtti kóstolás után szintén Sopron mellett, most éppen a Harrer Cukrászdában kötöttünk ki. A Harrer Cukrászdáról már volt szó, ott ettük a minap a Lidó szeletet. Most egy-egy finom kávéra, anyukám egy Esterházy szeletre, én pedig egy epres tortára tettem le a voksomat. Az idő is megkövetelte, hogy ezt a laza programot folytassuk, így aztán Parndorf felé vettük az irányt, és a vásárlás kapta a főszerepet az ottani Outletben. Miután a vásárlásra szánt pénzt elköltöttük sajnos tényleg hazafele kellett indulni. Véget ért a nyaralás. Jó volt, szép volt, élmény marad!

Augusztus 19-én aztán "merész" dologra vállalkoztunk. Ezen a napon ugyanis 'Vince Balaton' névvel neves boresemény vette kezdetét Keszthelyen, a 'Festetics kastély'-ban, amelyről mi sem hiányozhattunk. Anyukámmal és Ibolyával kiegészülve nekivágtunk a nagy melegben az országútnak, annak reményében, hogy ott majd aztán finom borokat kóstolhatunk. Nem csalódtunk. A nagy meleg ellenére mégiscsak meg kell állapítani nem volt ez olyan rossz ötlet a szervezőktől. Jegyünkhöz járt egy deci bor az érkezéskor, egy pedig a távozáskor. Ezen alkalmak egyikén volt szerencsém egy Eszterbauer bort kóstolni, olyat amelynek illata a szilvára, szilvabefőttre hajazott, már-már harapni lehetett az illatba...mennyei volt...és persze az íze is finom. Aztán kóstoltunk még eperbort. Ennek is beleszerettem az illatába...az íze se volt semmi...szó se róla, de az illata...Végül pedig a Szarka Pincészet borai mellett tettük le voksunkat, már csak azért is mert náluk aztán igazán behűtve kínálták azokat. A 'Szarkabarát' és az 'Őszi Harmat' nevű remekeket mindenkinek csak ajánlani tudom. A borozgatás mellé és persze az esemény velejárójaként zene is társult a gasztronómiai élvezetek mellé. Kora délután az Alma Együttes zenélt, ennek a végére és ezzel együtt tőlük a talán egyetlen általam ismert, és oly nagyon kedvelt, "Ma van a Szülinapom"-ra sikerült odaérni a koncerthelyszín elé. Később a United szórakoztatott minket, hol saját, hol feldolgozás számaikkal, hol áramszünettel. A szervezőket mindenképp dicséret illeti, nemcsak a rendezvény ötlete és megszervezése miatt, hanem azért is, mert megfelelő számú ücsörgési lehetőséget is biztosítottak a vendégeknek, többségét árnyékban, így aztán volt alkalom a kényelmes beszélgetésre még kellemesebbé téve ezzel ezt a vasárnapi napot. 

4. nap - Duna-völgy: Wachau, avagy a nyaralás legemlékezetesebb napja

A negyedik nappal aztán elérkezett a nyaralás talán legérdekesebb és legjobb napja, már ha szabad ilyet mondani. Ezúttal kicsit távolabb autóztunk bázisunktól. Előbb az A3-as autópályán, majd a 210-es autóúton, majd az A21-es és A1-es autópályákon haladva hamar meg is érkeztünk úti célunkhoz, 'Melk' városához, amely tulajdonképpen a kapuja annak a 2000 óta UNESCO Világörökségnek számító kultúrtájnak, amely mintegy 30 km hosszan, egészen 'Krems' városáig terül el a Duna mentén, magába foglalva az itt található szőlőtermesztő területeket és a Duna ezen szakaszának mindkét oldali településeit. A napi program első része a 'melk'-i apátság megtekintése volt. Az apátság szintén UNESCO Világörökség-i helyszín, szabadon és idegenvezetéssel is látogatható. A bencés apátság hatalmas, sárga épülettömbje tiszteletteljesen magasodik a Duna fölé. A barokk épület már önmagában látványértékű, a kolostorudvar tágas. Az apátságban helyet kapott pazar kiállítás mellett kiemelendőek annak díszes termei, könyvtára, temploma és az apátság „erkélyéről” nyíló panoráma is. Az épülettömb északi bástyájában ideiglenes kiállítások kapnak otthont, míg az e mellett kialakított kert önálló látványosság is egyben.

'Wachau'-ból a Duna bal partján autóztunk tovább, érintve annak jelentős településeit és ezáltal a 'Neusiedler-See-Hüggeland', 'Thermenregion' borvidékek után egy újabb borvidéket is. Utunk 'Willendorf', 'Spitz', 'St. Michael', 'Weissenkirchen', 'Dürnstein' mellett vezetett, egészen 'Krems'-ig. Az út látványértékéről elmondható, hogy az amúgy 30 km hosszú utat, közel két óra alatt tettük meg autóval, mert a látvány és a települések itt-ott megállásra "kényszerítettek" bennünket. Persze soha kellemetlenebb kényszert. A szőlőskertek, szőlőteraszok méltóságteljesen emelkedtek a Dunát övező lejtőkön. A kerékpárutakon biciklisek sokasága, a Dunán hajók. A táj csendes, gondozott, igazi kultúrtáj, ahol a középpontban a szőlőtermesztés áll. Az utak mentén, a megállókon turisták, biciklikkel, gyalogosan, nordic walking bottal. Békés. A megállók közül kiemelném 'Weissenkirchen'-t, amelynek 'Mária Mennybemenetele' temploma egy dombtetőre épült. A település igazán hangulatos, egy aprócska gyöngyszem, amelyet a szőlőskertek és a Duna ölel körül.  

'Krems'-et elérve aztán kissé észak felé vettük az irányt, 'Langenlois' települést megcélozva. A település 'Kremstal-Kamptal' borvidékek határán fekszik. Jelentős látnivalója a 'Steven Holl' által tervezett 'Loisium Látogatóközpont'. A modern köntösbe bújtatott vinotéka és bormúzeum igazán érdekes. A vinotékában sok más bor mellett a 'Steininger' család borait is megvásárolhatjuk, akiket a bormúzeumi látogatás során bőven van alkalmunk megismerni. A látványos, audio guide-al (magyarul!) kísért látogatás a szőlők között kezdődik, azok bemutatásával indul. Innen egy présházon keresztül vezet az út, a pincerendszer első részébe. Első megállónk egy zenés-szökőkutas-fényjátékos bemutató, egyfajta multimédiás show, amely azt mutatja be, hogyan lesz a mustból bor. A látogatás a tényleges, ősi pincerendszerben folytatódik, régi hordók közt, családi történeteket hallgatva. Innen a 'Loiskandl' család egykori lakóházához és annak udvarára jutunk. Itt megismerhetjük a család szokásait, életét, még a cipészének, bor/ecetkészítésének történetét, a dolgos hétköznapokat és persze a gyermekkort is, amelyet az audio guide-on egyes szám első személyben mesélő vezetőnk tár elénk. Innen egy újabb pincerendszerbe kalauzolnak bennünket. A 900 éves pincelabirintusban eredeti, 1924-es, filmrészleteket tekinthetünk meg, hordóba vetítve. Kipróbálhatjuk mennyire jól ismerjük fel a 'zöld veltelini' tipikus illatjegyeit, amelyek a fiatal, közepesen érett és érett veltelinikre jellemzőek. A kiállítás betekintést enged a bor és pezsgőkészítés rejtelmeibe, természetesen történetekkel, olyan történetekkel, amelyek már nemcsak a családot, hanem annak vetélytársait/barátait, a 'Steininger'-eket érintik. A régi hordók mellett persze megjelennek az új technológiák is. De találunk itt, a labirintusban, régi vinotékát, bazilikát és löszoltárt is. A látogatásunkat borkóstolóval zárjuk, utunk a hatalmas, két szintes vinotékán keresztül vezet az udvarra. A modern pincészet, az interaktív bormúzeum éteremmel és hotellel egészül ki, a mai trendeknek megfelelő kínálattal, csomagokkal. A modern külső ellenére igazán személyes kiállítást és ahhoz kapcsolódva, az audio guide ellenére is, bensőséges idegenvezetést kap a látogató. Ez a 21. század és talán a borászat ősi, egyik legfontosabb elemének, a vendégszeretetnek olyan keveredése, amely azt hiszem megérte a látogatásért fizetett 11,5 EUR-t. 

Laxenburg, Hinterbrühl, Baden

Új napra virradtunk, immár a nyaralás 3. napjára. Az úti cél ezúttal 'Laxenburg' volt. Az eredetileg vadászlakként, majd később a császári család és az arisztokrácia pihenőhelyeként funkcionáló palotát jelentős, 280 ha nagyságú park övezi. A belépő mindössze 1,8 EUR. A park II. József idején a legszebbek között volt számon tartva, rekreációs funkciója és szépsége még ma is tagadhatatlan. Elszórtan, a park területén a természeti kincsek mellett 1-1 épület is található. Parkban tett sétánkat a főbejáratnál kezdtük. Innen hol hídon, hol erdős, hol mezős, de kitáblázott és aszfaltos úton vezetett utunk a tóig, ahol persze még akár csónakot is kölcsönözhettünk volna. A park egyik legnagyobb nevezetessége kétségtelenül a 'Franzensburg', amely egy szigeten áll, és amelynek épülete a 19. század elején épült, neogótikus stílusban. A szigetet csónakkal, gyalogosan és egy kis „komppal” is meg lehet közelíteni. Utóbbi érdekessége, hogy az utazási szándékot csengetéssel kell jelezni. Ekkor a túloldalon állomásozó kompszerű szerkezetet a kezelője átvezeti a kijelölt „pályán” a várakozó utasokért. A beszállás után pedig meg is történik az alig pár perces átutazás, amelynek ára mindössze 0,50 cent, fejenként, ennek ellenére igen szórakoztató. A 'Franzensburg' kiállítását mi nem néztük meg, így tovább folytattuk sétánkat. Az egykori lovagló pályán át, amely nyilván szebb napokat is megélt már, aztán egy kis vízeséshez, majd onnan a régi kastélyhoz jutottunk. A parkban tett séta után a bíróság épülete előtti, tágas téren is tettünk egy sétát.

'Laxenburg' után 'Hinterbrühl' következett. Itt található, a prospektus szerint, Európa legnagyobb földalatti tava. A tóbarlang évente több mint 150 000 látogatót vonz. Az egykori, háromszintes gipszbányát 1912-ben 20 millió liter víz árasztotta el. A bánya 1932-ben, bányakiállításként, később repülőgyárként, ma ismét turistalátványosságként funkcionál. A föld alatt találunk még bányakápolnát is és egy rövid csónakázásra is lehetőség nyílik a látogatás alkalmával.

A 'hinterbrühl'-i kitérő után Badenbe látogattunk. A város gyógyvizét már a rómaiak is ismerték. A kénes víz ma is kedvelt gyógyüdülőhellyé teszi a települést. Belvárosi sétánk során a sétáló utcákban kalandozva zömmel neoklasszicista és biedermeier stílusú villák mellett haladtunk el, amelyek ma üzletként, hivatalként, irodaként és lakóházként funkcionálnak. A Főterén élénk, fehér és aranyszínű szobor magasodik és természetesen itt található a Városháza is. Innen a Piac felé vettük az irányt. A Piactól nem messze található a termálfürdő bejárata és a turisztikai információs iroda is. Sétánkat folytatva a 'Guntenbrunner park' mellett, a 'Schlossergasse' szűk kis utcáján áthaladva a város egyik legnagyobb nevezetességéhez (a kaszinó és a termálfürdő mellett) a 'Doblhoffparkba' és az ott található 'Rosariumba' jutottunk. Itt több mint 860 különböző fajtájú, közel 30 000 tő rózsát találunk, mintegy 90 000 négyzetkilométernyi területen. A parkban sétálva mesés látványt nyújtanak a színes, formás, szebbnél szebb rózsák és persze az őket körüllengő illatfelhő sem semmi. A park kedvelt rekreációs hely, idősek, fiatalok, családok, párok körében egyaránt. Természetesen a gyönyörű virágok a fotósoknak is bőven adnak témát, mondanom sem kell jómagam is "pár" rózsa-fotóval gazdagabb lettem.

Baden utcáin, már hazafele ballagva aztán egy magyar boltba is botlottunk. A kirakaton hatalmas Magyarország térkép volt látható Badacsonyt, Tokajt, Egert, Kecskemétet, Kalocsát, Mezőkövesdet ábrázolva. A bolt ablakain bekukucskálva pedig népi motívumos ruhákat, asztalterítőket és fonott kosarakat láttunk az üzlet kínálataként. Hiába is, nem gondoltam volna, hogy pont Baden-ben botlok ilyenbe, de azért jó látni, hogy van ilyen is. 

Eisenstadt és környéke

Következő napi úti célunk 'Eisenstadt' volt. A reggel kissé hűvös és borongós volt, ennek ellenére jól esett a séta az Esterházy kastély parkjában. Az idő ellenére a park melletti uszoda és a játszótér is gyereknevetéstől volt hangos. A helyi lakosok közül is sokan gondolták, hogy a kutyasétáltatást, a friss hírek elolvasását vagy akár csak egy könnyed beszélgetős, esetleg magányos sétát ejtenek meg a parkban, amely gondozott, egészségesen és élénken zöldellő, itt-ott, főként a Pálmaház előtt, virágos. Ki ne akarná így kezdeni a reggelt?! A parkban tett sétánk után a 'Franziskanerkirche' elé érkeztünk meg. Innen a 'Josef-Haydn' utcán, Haydn egykori lakóháza mellett vezetett utunk a kastély főbejáratáig. Itt aztán egy kombinált jegyet váltottunk, amelynek értéke 13 EUR volt. Ez két kiállítás megtekintésére jogosított fel minket. Elsőként a kastély 330 éves pincéjében berendezett és Ausztria legnagyobb bormúzeumaként számon tartott kiállítást tekintettük meg. A kiállításon 700 kiállítási tárgy kalauzolt minket a burgenlandi borászati kultúrába. Az ilyenkor megszokott és elvárt kiállítási tárgyak – szőlőprés, régi palackok, bortartók, hordók, szőlőművelés és borkészítés eszközei – mellett kiemelendők azok a hatalmas hordók (több, mint 16 000 liter) és hordót díszítő címerek, faragott motívumok, amelyek szintén a pincerendszerben kerültek kiállításra. A kiállítás megtekintése után a Múzeum Shopba is betértünk. Innen vegyes érzelmekkel távoztunk, hiszen az Esterházyakat bemutató könyvek és a kultuszukra épült szebbnél szebb, és kevésbé szép ajándéktárgyak mellett kissé talán oda nem illő, műanyag és egyéb kevésbé jól kivitelezett ajándéktárgyakba is botlottunk, így pl. matrjoska baba végű körömreszelőbe. (Miért???) A bolt kiemelendő része azonban az a részleg, ahol az Esterházy borászat termékeit, így borokat, likőröket, borpárlatokat, különleges lekvárokat, befőtteket és eceteket vásárolhatunk, persze a márkához mért áron. Itt persze különböző borokhoz és borozáshoz passzoló kiegészítőket is vásárolhatunk, mintha csak egy kisebb lakberendezési és kiegészítőket áruló üzletláncban lennénk. Szóval ezért a vegyes érzelmek, hiszen így még kontrasztosabb volt a shop kínálata.

Ezután a 'Cafe Maskaron' kávézóban fogyasztottunk el egy finom kávét egy még annál is finomabb meggyes piskótával. A kávézó a kastély egyik termében és annak udvarán lett kialakítva. Kívül, a kastélyt díszítő "mascaronok" olaszos-barokkos hangulata, belül pedig a modern dizájn teszi hangulatossá a kávéházat.

11:30-kor aztán kezdetét vette a múzeumlátogatás "második fordulója". Az új kiállítás az Esterházy-udvar úrnőit, őket ábrázoló festményeket, lakosztályaikat és berendezési tárgyaikat, valamint a magyar nyelvű idegenvezetésnek köszönhetően történeteiket és pikáns storykat mutat be a kastély egykori úrnőiről és azok kapcsolatairól. A „Hercegnői lakosztályok” nevű kiállítás megtekintése mintegy másfél órát vesz igénybe. A kiállítás alatt hercegnői lakosztályokon, dolgozó szobákon, főkomorna és szolgáló szobákon és a kastély kápolnáján keresztül vezet utunk.

A kastélyban, két helyen is, a Maskaron kávéház mögötti teremben és a kastély 2. emeletén is egy időszaki kiállítást is megtekinthettünk „Herend az Esterházyaknál” címmel. A kiállítás bemutatja az Esterházyak által kedvelt Herendi Porcelán legszebb darabjait, a kedvelt motívumokat (pl. Rotschild-minta) és a hozzájuk fűződő történeteket. A különleges darabok nemcsak az időszakos kiállításon, de a hercegnői lakosztályokat járva is felfedezhetők, emelve ezzel a palota eredendő pompáját.

A kastély-látogatás után a 'Trausdorf'-nál található Esterházy borászatot vettük célba. Az Esterházyak már több mint 250 éve foglalkoznak borászattal. Bortermő területeik a Fertőmelléki-dombságon, a Lajta-hegység és a Ruszti-dombság déli lankáin helyezkednek el. A kiváló mikroklímának, a jó talajoknak és az Esterházyak jó hírének, valamint borászaik tapasztalatának köszönhetően maradt fenn és vált elismert márkává az 'Esterházy borászat'. A 'trausdorf'-i szőlőbirtokon, a mai trendeknek megfelelően modern épületben, modern bemutatóterem kapott helyet. Itt lehetőség nyílik a termelési folyamat, a borászati titkok és a borok mélyebb megismerésére. Ott jártunkkor sajnos a látogatás szünetelt, de a borkóstolóra így is sor került, amelynek során a borászat klasszikus borait kóstoltam meg (a komolyabb borokhoz azt hiszem még fejlődni kell).  

A borászat, "Der Prinz" nevű, kissé bohókás címkéjű minőségi bora volt az első, amelyet volt szerencsém kóstolni. A könnyű, friss, gyümölcsös, enyhén buborékos bor igazán jó választás a nyári melegben. Ezután egy szintén 2011-es évjáratú 'Pinot Noir' következett, amelynek erdei gyümölcs jegyei voltak igazán kiérezhetők. Végül egy burgenlandi klasszikus, egy kékfrankos zárta a sort. A 2010-es évjáratban a szeder és cseresznye mellett, gyógynövényes íz figyelhető meg. A borászatban természetesen a fenti borok mellett, a már említett párlatok, likőrök és lekvárok is megkóstolhatók és megvásárolhatók, valamint egy csodaszép Esterházy szakácskönyv is, amelyben természetesen a finom ételek a megfelelő Esterházy borokkal kerülnek párosításra. Néhány recept, a borok és a borok  kóstoló feljegyzései az alábbi linken érhetők el: http://www.esterhazywein.at/kochbuch.  

Innen tovább autózva megálltunk a 'Szentmargitbánya'-i kőfejtőnél. Ez Európa egyik legrégebbi kőfejtője, az itt kitermelt homokkövet használták a bécsi 'Stephansdom' és a 'Ringstrasse' jelentős épületeinek megépítéséhez. A kőfejtő 2001 óta az Unesco Világörökség része. Különlegessége, hogy nyaranta Európa egyik legszebb és legimpozánsabb szabadtéri színpadának, így különleges előadásoknak és operáknak ad helyszínt a terület, amelyeknek évente több mint 220 000 látogatója van. Ha a bánya bejáratánál letekintünk hatalmas nézőtér és színpad tárul elénk, az egykori kőfejtőben. Innen egy kicsit arrébb sétálva pedig a Fertő-tó panorámájában gyönyörködhetünk.

Kőszeg – Nagycenk – Sopron, avagy a nyári barangolások folytatódnak

Augusztus 7-én ismét anyukámmal, ismét nekiindultunk az országútnak. A nap végső úti célja Sopron volt, már csak azért is, mert itt volt a szállásunk, ahonnan aztán a következő napok "csillagtúráit" ejtettük meg. De előtte még útközben is betértünk egy-egy említésre méltó, szép helyre. 

Kezdjük is meg az utazást! Kőszeg nincs is olyan messze Zalaegerszegtől, alig több mint 1,5 óra, autóval. A belvároshoz közel parkoltunk le a mi kis autónkkal. Innen gyalog közelítettük meg a belvárost, amelynek sétáló utcájába és Fő terére értünk a rövid séta után. Innen a Hősök kapuja alatt máris a 'Jurisics tér'-en találtuk magunkat. Az aprócska tér közepén egy Mária-szobrot, míg a mögött egy városi kutat és a 'Szt. Imre templom'-ot láthattuk. A téren állva csodálhatjuk meg a Városháza épületét és festett homlokzatát, valamint a 'Sgraffitos-ház' homlokzatát is. Ha folytatjuk sétánkat a Schneller úton kisvártatva Kőszeg városmakettjére találunk. Utunk során mindenütt műemlék védelem alatt álló házakba, kisebb-nagyobb múzeumokba botlunk a kis utcákon haladva. A város hangulata egyedi, csendes, nyugodt, barátságos. A belváros mintha a nyugalom szigete lenne, egy kis ékszerdoboz, amelynek utcáin haladva itt-ott a múltba botlik az ember. 

Kőszeg legnagyobb temploma és egyik legjelentősebb nevezetessége a 'Jézus Szíve-plébániatemplom', amely előtt egy Szentháromság-szobor is áll. A templom festése gyönyörű, egyszerű, mégis díszes és pazar, 'Otto Kott' bécsi festőművész tervei alapján készült. Számomra a város hangulata és a régi, műemlék házak mellett az itt-ott fellelhető cégérek voltak még érdekesek. 

Mindezek mellett kiemelendő még, hogy a belváros, annak jelentős terei és épületei a Széchenyi terv támogatásának köszönhetően megújultak és megújulóban vannak. Emellett a városban kapott tájékoztató kiadvány szerint 2007-2013 között "Alpannonia" néven határon átnyúló turisztikai összefogás vette kezdetét, amelynek lényege egy prémium turistaút (150 km) előkészítése és kialakítása Kőszegtől a 'Semmering', valamint tovább a 'Joglland Waldheimat' régióba.

A városközponttól nem messze találhatjuk a 'Chernel-kert Arborétum'-ot és a 'Bechtold István Természetvédelmi Látogatóközpont'-ot, amely az 'Őrségi Nemzeti Park Igazgatóság' kezelése alatt áll. Bár nem tartózkodtunk itt sokáig, és túrát sem tettünk az arborétum területén, ez a hely is bizonyítja, hogy a városi forgatag és a természet jól összhangba hozható. Ezek az arborétumok és látogatóközpontok jó kiindulópontjai lehetnek a természet megismerésének és megszeretésének.

Következő állomásunk Nagycenk volt. Itt a 'Széchenyi-kastély' parkjában tettünk egy rövid sétát. A kastéllyal szemben található a 2,6 km hosszú Hársfasor, amelyet még 1754-ben Széchenyi Antal gróf és felesége, Barkóczy Zsuzsanna ültetett. 2003-ban a kastély és a Hársfasor is a Világörökség része lett.  Nagycenk az egyik állomása a Széchenyi Múzeumvasútnak, amely a települést és Fertőbozt köti össze. A kisvasúton ugyan mi nem utaztunk, de az állomás mellett kiállított mozdonyokat mi is megtekintettük.

Innen aztán végső úti célunk, Sopron felé, vettük az irányt. Miután elfoglaltuk szállásunkat elindultunk a belváros felé. Szállásunktól a 'Füredi sétány'-on, majd a Várkerületen át a Széchenyi térre értünk. Tovább haladva a 'Petőfi tér'-en lévő szökőkút zenés „táncjátékát” csodáltuk meg, a Színház épülete előtt. Az Evangélikus templom udvarán átvágva aztán a 'Templom utcá'-ba értünk. Ez már valóban a történelmi belváros  magja volt, itt elhaladtunk a 'Bezerédj-palota' épülete, az 'Erdészeti és Faipari kiállítás', valamint a 'Bányászati Múzeum', avagy az 'Eszterházy' hercegek egykori palotáinak épületei mellett, majd a Fő térre érkeztünk. Itt található a gótikus 'Kecske-templom', valamint innen lehet látni a 'Tűztornyot' is, amely látogatásunkkor, legnagyobb sajnálatomra, épp felújítás alatt állt. Ennek ellenére a téren sok ember volt, köztük turisták, de zömmel helyi idősek, akik kora esti beszélgetéseiket folytatták a tér hangulatát élvezve. A 'Patikamúzeum' mellett, majd az 'Új utcán' haladva, az 'Ózsinagógát' érintve az 'Orsolya tér'-re értünk, amely fölé a 'Szt. Orsolya templom' magasodik. Mellette az Orsolya-rendi apácák barokk lakóházát és a 'Szt. Orsolya Iskolát' láthatjuk. Szállásunk felé visszatérve aztán betértünk a 'Harrer cukrászdá'-ba, ahol - még korábban szállásadónk javaslatára - a Lidó szelet enyhén kávés, csokikrémes, cukormázas csodájára esett a választásunk, nem bántuk meg. 

Balaton-felvidék

Egy hét nem sok, de nem is kevés, arra meg pláne nem, hogy az ember jobban megismerje kis hazáját. Ezen az elven szervezi talán az egyetem is terepgyakorlatait, így a Balaton-felvidék terepgyakorlatot is, amelyre idén 2012. május 14-18. között került sor. Íme röviden a program:

1. A hét elején elég szomorkás időnk volt, esős, kissé szeles, de a hét végére egészen jó, kiránduló időnk lett. Jártunk Nagykónyiban, ahol egyszer volt egy villámárvíz; Siófokon, ahol a szél nagyon nem volt velünk, de azért jól megnéztük magunknak a kikötőt és környékét; Székesfehérváron, ahol a belvárossal ismerkedtünk; Sukorón, ahol megmásztuk az Ördög-hegyet, hiszen innen nagyon szépen látszik a Velencei-tó; majd innen a Csákváron, ahol a Báracházi- barlangot vettük célba; végül Szápáron, ahol elég közelről láttunk szélerőműveket, majd végül Csopakon foglaltuk el a szállásunkat, kissé átfagyva. 
2. A második napon Balatonarácson láthattuk a perm-triász határt; Pulán egy alginit bányát; Úrkúton a Csárdahegyi-őskarsztot; Veszprémben a belvárost; Balácapusztán egy római kori villagazdaság maradványait; Tihanyban az apátságot, kicsit túrázva, gyönyörű panorámát, a Balatont és a Belső-tavat, majd közelről a Barát-lakásokat. 
3. A harmadik napon Ajka felé vettük az irányt, innen megmásztuk a Somlót, végül jártunk az tihanyi Aranyháznál, majd a Nyereg-hegyen, a Csúcs-hegyen, fent és a Kiserdő-tetőn. 
4. A negyedik napon Balatonfüreden kezdtünk, majd irány a Hegyestű, onnan Kékkút, Tapolca, Szt. György-hegy, végül Szigliget, este bográcsozás. 
5. Az ötödik napon jártunk a Kovács-hegyi Bazaltutcában, Hévízen, Keszthelyen és Zalaváron.

Tanulságos és kissé fárasztó terepgyakorlat volt ez, de mindenképpen örök emlék marad.

Ormánsági barangolások...

Októberi őrségi barangolásunkat megfejeltük egy kis ormánsági barangolással. Hiába, egy földrajzos, főleg ha az turizmusos is, soha sem pihen. 

Így esett, hogy november 10-én, egy csütörtöki napon ismét útnak indultunk. Most busszal közelítettük meg úti célunkat, Vajszlót, ahol a további napokban bázisunk, szállásunk volt. Katinka szülei voltak vendéglátóink, így nem csoda, hogy az asztalon már a vacsora várt bennünket, amikor késve ugyan, de betoppantunk. 

Másnap délután Sellyét fedeztük fel. Megnéztük a kastélyt, amit csak kívülről tehettünk ugyan, viszont arborétuma szabadon látogatható. Így el is töltöttünk itt egy kicsit hosszabb időt, gyönyörködve a hely varázsában és az őszi színekben. 

Miután szégyen, nem szégyen, de elég nehezen találtuk meg a következő helyszínünk és a kezdeti nehézségeket áthidaltuk egy mindenképpen eredményes interjút tudhattunk magunk mögött. Aztán egy kis kitérővel a Fodor Kúriát tekintettük meg, ezt is csak kívülről. Mit ne mondjak a ház ért már meg szebb napokat is. Az estét Monopoly Party zárta és persze sok móka, kacagás. 

Szombaton első megállónk Csányoszró volt. Hát itt aztán mindenre kiterjedő és mindent átfogó interjút készítettünk a helyi falusi vendéglátó-egység tulajdonosával. Mindenképpen figyelemreméltó a tevékenysége, hozzáállása, amellyel minket is egy kicsit megnyugtatott, hogy nincs minden veszve ezen a vidéken sem. A jó 3 órás interjú alatt nagyon sok információval lettünk gazdagabbak, nemcsak konkrétan a tevékenységét illetően, hanem bepillanthattunk egy kicsit az itteni vendéglátók helyzetébe, kapcsolatukba a felsőbb szervezetekkel, szerveződésekkel. 

Ezután megpróbáltunk bejutni a drávaiványi templomba. Kulcs hiányában azonban nem jártunk sikerrel. Ezzel saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy milyen egy ide tévedt turista sorsa, hiszen a mozaikos elhelyezkedésű látnivalók megközelítése és látogatása néha akadályokba ütközik. Sebaj, a Dráva mindig ott van, és szerencsére könnyen megközelíthető, így aztán a Dráva partján töltöttünk el egy kis időt gyönyörködéssel és őszi piknikezéssel. A napnak még nem volt vége, Drávasztárán még hátra volt egy interjú. A helyi vendégház tulajdonosai fogadtak minket nagy szeretettel. Csipkebogyó tea várt minket. Katinka feltette kérdéseit, ők pedig lelkesen válaszoltak neki, nekünk, olyannyira, hogy kb. 4 órát töltöttünk el náluk, terepbejárással, libavacsorával, kolbászkóstolóval és jó sok információval gazdagodva. Nagyon nagy élmény volt mindannyiunk számára és ami ennél még fontosabb, azért az ott eltöltött négy óra elég informatív is volt. A vendéglátók gondolkodása irigylésre méltó, tényleg megérdemlik az "Öko-porta" minősítést, hiszen felfogásuk és vezetési szellemiségük tökéletesen illik a kritériumoknak. Ezzel nemcsak nekik jobb és nyugodtabb az életük, de talán hatásuk a környezetre, és főképp az ide érkező emberekre, valami új irányba tereli a vidékről alkotott képet. 

Őrségi barangolások...

Nem mehetek el szó nélkül az elmúlt napok esemenyéi mellett. Ha már ősz, akkor már bizony őszi hangulat is jár e mellé. Hol másutt élhetné át ezt jobban az ember, mint az Őrségben? Ezért is, no meg azért, mert egyik csoporttársunkat szakmai "előmenetele" is köti a tájhoz és persze nekünk is régi vágyunk volt már egy őrségi túra, október 20-án nekivágtunk a tájegységnek. Óráink után némi szünetet tartva késő délután indultunk négyen, a "turizmusosok": Julcsi, Katinka, Miki és Én. 

Fő célunk pénteken néhány vendéglátó meginterjúzása, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, no és közben pedig egy kis kikapcsolódás és ismerkedés a tájjal. 

Pénteken első megállónk már meglepetéseket tartogatott. Az étterem tulajdonosa olyan profizmussal és szakértelemmel volt megáldva, amelyre szerintem egyikünk sem számított. Mivel nem az én dolgozatom és nekem egyébként sem kenyerem a részletes beszámolás a témából, így csak a nem szakmai pontokat érintem. Szóval az úr, aki fogadott minket, igen nagy tudású volt és emellett határozott. Látszott rajta, hogy szívvel lélekkel csinálja, amit csinál, határozott tervei elképzelései vannak. Valljuk be a sikeres turizmusnak ez az egyik alapja. 

Később fazekasokat kerestünk fel. Hiába ez a mesterség egy csoda és itt több ízben is van szerencséje az embernek ezt felfedezni, elmélyülni annak rejtelmeiben. Minden fazekas munka egy igazi érték. Szinte minden faluban van egy, vagy esetleg több fazekas, aki portékáját árulja az arra járóknak, sok helyütt bejelentkezéssel még bemutatóra is sor kerül, szerencsés esetben némi tanulási folyamat is megindítható a kirándulás alkalmával. 

Miután kigyönyörködtük magunkat a remekekben jöhetett az újabb megálló, az őriszentpéteri Árpád-kori templom. Délutánra még volt egy időpontunk egy vendégfogadóba, ahol szintén nem csalódtunk. A tulajdonosok kedvesen fogadtak minket, szívélyesen válaszoltak a kérdéseinkre, körbe vezettek a vendéglátóhelyen és persze egy nagyon jó beszélgetéssel bizonyították vendégszeretetük. Látszott rajtuk, hogy nagyon dolgos emberek és szintén szívvel-lélekkel dolgoznak. Úgy tűnt szeretik, amit csinálnak és ezt jó volt látni. Kedvencünk a háziak szamara, Sanyi, lett. A tervezett interjúból hosszas beszélgetés lett, így megcsúszva értünk utolsó vendéglátóhelyünkre. Már jócskán ránk sötétedett, így itt épp csak a kérdőív kitöltésére volt lehetőségünk. Ismét késő este értünk a szállásra. 

Másnap reggelre igazi késő őszi hangulat telepedett szállásunkra, fehér dér borította a tájat. Első úti célunk a Ferencz-porta volt. A mintagazdaság annak rendje és módja szerint jól el van látva állatok hadával, kezdve a macskán át, a kismalacokig. Az igazi falusi élményszerzés színhelye ez, főleg a kisgyerekeknek, akik a városban lakva ma már jócskán lemaradnak az állatok megismerésében és egyáltalán felismerésében.  

Innen irány Pityerszer, a skanzen, ahol régi házakat figyelhettünk meg, zömmel eredeti helyükön. Itt jól megmutatkozik az Őrség építészete és a régi korok emberének életmódja is. Értékét azt hiszem nem kell hangsúlyozni ebben a rohanó világban. 

Visszafelé betértünk a Batha-portára. A porta arról híres, hogy hasonlóan más portákhoz errefele, olajokkal foglalkoznak a háziak. A "hagyományos" tökmagolaj mellett itt találunk dió-, mák-, mogyoró-, szőlőmagolajat. Némi kóstolás után nem meglepő ha azt mondom mind a négyen vásároltunk az amúgy nemcsak ízletes, hanem egészséges és aranyárban mért olajokból. Mindenképp kihagyhatatlan. 

Innen szállásunkra tettünk egy rövid kitérőt. A nap már jócskán kisütött, az időjárás kezdte szebbik arcát mutatni. Ekkor döbbentünk rá, hiszen most már végre világosban láttuk a szállást, ami egyébként Szalafőn volt, hogy milyen szép helyen is lakunk valójában. Hatalmas udvar, tó, kerti pihenő és csend, nyugalom. Mivel azonban nem pihenni jöttünk, indultunk is tovább, Velemérre. Útközben megálltunk Magyarszombatfán, ami aztán tényleg egy fazekas paradicsom. 

Veleméren megismerkedtünk a fazekas mesterség egyik gyöngyszemével a Habán kerámiával, illetve a reneszánsz majolikával. Utóbbi, azt hiszem a lányok nevében is mondhatom, igazán lenyűgözött bennünket. A forma és a színvilág egyaránt megtetszett nekünk. Reméljük lesz valaha alkalmunk egy ilyennek birtokába jutni. Külön megjegyzem, hogy a műhelyben nagyon kedves és informatív tájékoztatásban volt részünk, annak ellenére, hogy már a belépésünkkor látszott nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy megengedhessük magunknak ezeket a remekeket. 

A kitérő után a veleméri templom varázsolt el minket. Azt hiszem ide mindenkinek el kellene mennie egyszer, hogy érezze miről beszélek. A templom freskói és azoknak története egyedülálló, amelyet ha szerencsénk van egy igazán lelkes hölgy tolmácsolásában tekinthetünk meg. A templom nemcsak ezekről a képekről, hanem a különböző "fényjátékairól" is híres, amely újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a korai idők építészete is csodákat tudott létrehozni, főként ha a mögöttes tartalmat nézzük. Itt az év minden szakában, az ablakon beszűrődő fények más-más jeleneteket világítanak meg, teljes 360 fokos kört leírva, kivéve az ördögöt a sarokban, akire még a fény sem vetül. Miközben nyugalom és meghittség sugárzódik felénk a templom minden pontjából.

Mivel még nem láttunk elég állatot és nem kóstoltunk helyi sajtot sem, Felsőszenterzsébet volt a következő állomásunk. Itt aztán volt minden. Malac, liba, nyúl, kutya, macska, tehén, borjú, kecske, birka és még ki tudja mi nem. Az állatok szabadon éltek, volt is nekik bőven szabad tér, amelyet ők annak rendje és módja szerint birtokba is vettek. Végül a farm háziasszonyának tolmácsolásában kóstoltunk tehén- illetve kecskesajtokat, különböző érettségi állapotban és ízesítésben. Teljesen más világ, mint amit megszokhattunk manapság. És milyen jó, hogy ma még ilyen is van...sőt szerencsére talán egyre több ilyen van, ahogy itt utunk során felfedezzük.
Hiába ennek a napnak is hamar vége lett. Kivételesen emberi időben a szállásunkra értünk, ahol aztán az esti órákban vendéglátónkkal sikerült egy jót elbeszélgetni, egy finom "mézes" mellett, a helyi turizmusról, annak jelenről és jövőről. 

Utolsó nap fájó szívvel szedelőzködtünk és indultunk útnak. Reggel még megnéztük a szalafői jégvermet, és a falu határában lévő 27 méter magas, 558 cm kerületű, 400 éves tölgyfát. Négyen körbe is értük, már csak egy Ludas Matyi hiányzott. 

Őriszentpéteren megálltunk a Csörgőalma Gyümölcsöskertnél, amit három napig kerestünk, de végül csak megleltük, noha igaz többször is elhaladtunk mellette. Bár az ültetvény még fiatal, reméljük járunk még itt akkor is, ha már terem. 

Majd közelebbről megszemléltük a nagyrákosi völgyhíd egy részét, illetve Pankaszon a műemlékké nyilvánított haranglábat. 

Még ezen a napon jártunk Szőcén is, ahol szemügyre vettük a tőzegmohás láprétet. 

Napunk fénypontjaként és a kirándulásnak tökéletes záró-kereteként pedig ellátogattunk az Appaloosa Ranch-ra, ahol szeretett tanárnőnk volt osztálytársával volt alkalmunk beszélgetni a világ nagy dolgairól, állatokról, lovakról, emberekről és kapcsolatokról. 

Kétség nem fér hozzá, az Őrség a szívünkbe lopta magát ezalatt a rövid idő alatt, szóval úgy tűnik járunk még arra, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kicsit is el akar vonulni a világ zajos és zűrös oldalából, egy kicsit megnyugodni, feltöltődni, vagy csak önmagát megismerni. Egy próbát megér!
Képek...

Hazautazás Bajor-Alpok-kitérővel megspékelve

Mint már említettem, augusztus 16-án visszaszámlálásunk a végéhez érkezett, hiszen reggel elhagytuk a szállásunk. Nemcsak 'Eichstätt'-től, de egymástól is elváltunk Katinkával, már csak azért is mert anyukám és én a Bajor-Alpok felé vettük az irányt. A kis "pözsinket" sikerült úgy megpakolni, hogy még egy vásáros is tanulhatott volna belőle, vagy, hogy a Katinkát idézzem "a dánoknak (lego) van mit megirigyelnie tőlünk". Kb. 10 óra magasságában hagytuk el a várost.

Első utunk a 'Chiemsee'-nek nevezett, igencsak népszerű, tengerpótló bajor gyöngyszemhez vezetett. A tó már önmagában is szép, de különlegességét két szigete – a 'Fraueninsel' és a 'Herreninsel' – adja. Leginkább a 'Herreninsel' miatt látogatják, hiszen itt található Ludwig király (II.) egyik (a sok közül) híres kastélya. Így a megfelelő parkolóhely kiválasztása után 'Gstadt' nevű városkából kb. 15 percnyi hajókázással el is értük a szigetet, ahol kombinált jegyünk a kastélyba 15:40-re nyújtotta nekünk a német nyelvű vezetés lehetőségét. Mivel még jócskán volt időnk, így kihasználva jegyet, megnéztük az időszaki kiállítást, egy helyi festő remekeiből. Innen nem messze, kb. 15 percnyi gyalogútra pedig elénk tárult a kastély épülete (annak parkjával), ami ha hihetünk az állításuknak a 'Versailles'-i kastély mása. Időnk még éppen engedett egy sétára kertben, a kutak között, erről természetesen egy pár fotót is készítve. 15:40-kor aztán menetrendszerűen sorra is kerültünk. A kastély termei, a pompa, a ragyogás, a színek, a berendezés és az a sok arany önmagában is lenyűgöztek minket. Az anyaghasználat – üveg, porcelán, vászon stb. – igazán figyelemreméltó. És a termekben (s némiképp az időben is haladva) a rokokó elhatalmasodása már-már olyan giccses volt, hogy az már szépnek tetszett. 'Summa summarum' arra jutottam, hogy kár lett volna kihagyni az extra élménnyel, vagyis a hajózással gazdagított kastélylátogatást. Már csak azért is, mert a kastély egyik szárnyában időszaki kiállítás volt, amelynek egyik része a királyt, II. Ludwigot és annak családját, életét és építkezéseit volt hívatott bemutatni, igencsak érdekes és interaktív módon.

Hazafele sikerült olyan hajóra szállnunk, amely a 'Fraueninsel'-t is útba ejtette, így egy átszállást eszközölve a szigeten lévő templomot is megnéztük. Majd ismét egy hajóra szállás után folytattuk utunk hűséges útitársunkkal, a mi kis "pözsinkkel". Ezúttal a 'Königsee'-t céloztuk meg. Körülbelül 20:30 magasságában el is értük kívánt kempingünket. A baj csak az, hogy lévén délelőtt még azt se tudtuk konkrétan hova is megyünk, és mikor is érünk oda, ahova megyünk nem volt még foglalásunk se. Mindenesetre elővettem szebbik mosolyomat, aminek köszönhetően (no meg egy kedves német, szintén kemping-vendég bácsinak, aki még volt kedves felajánlani saját lakóautójának igénybevételét is) kaptunk is egy szép nagy placcot, amely éppen ideális volt mind az autónknak, mind pedig a kis sátrunknak. Másnap vettem észre, hogy a bejelentkezési időszak amúgy 12:30 és 14:30 között lenne hivatalosan. Ekkor még inkább hálás voltam, hogy előző nap este nem hajtottak el bennünket. Olyannyira, hogy a sötétedésre való tekintettel maximális bizalommal előbb engedtek sátrat állítani, majd beregisztrálni. Szóval köszönet a vendégszeretetért és a placcért. :) A kemping amúgy a szokásos német-osztrák-svájci mintát követte. Lakóautók (oh, de még milyenek), sátrak, kulturált fürdő és WC, rendezett környezet, barátságos emberek. Minden, amolyan katonás rendben, de mégis szabadon.

Másnap reggel a 'Jenner' 1874 méter magas csúcsát vettük célba. 1800 méterig felvonóval mentünk. kombinált jegyet vettünk, amelynek segítségével még a híres 'St. Bartholoma'-t is meg tudtuk nézni, egy hajózással egybekötve. No, de vissza a felvonózásra, aminek nagy előnye, hogy kényelmes és közben az ember még a tájban is tud gyönyörködni, mindemellett pedig időt is lehet vele nyerni. Meg persze nem utolsó szempont, hogy az ember nem fárad el annyira közben, mint ha mondjuk gyalog szeli a szintkülönbségeket. Külön érdekessége a történetnek, hogy anyukámnak tériszonya van. Ennek ellenére büszkén jelenthetem, hogy helytállt a kiképzésen és sikeresen vette a hegy adta akadályokat. Miután a kis kapszulákkal feljutottunk 1800 méterre, onnan gyönyörködtünk a kilátásban a maradék 74 métert gyalogosan kellett megtennünk, szóval azért a csúcsra jutáshoz nekünk is volt némi közünk és volt abban némi erőfeszítés. A nagy hegyi kaland után irány a hajóállomás. Hajónk azonban csak 15:30-kor indult, így egyet bolyongtunk 'Schönau am Königsee' városkában, majd kihajóztunk 'St. Bartholoma'-ra. A hajózás szintén egy jó élmény volt, az általuk Németország legtisztább tavának tartott tó, ugyanis legszebb arcát mutatta nekünk. A tó vize zöld színben pompázott, miközben hegyek sora magasodott fölénk, s ezalatt hajók sokasága szelte a habokat. Kiszállás után megnéztük 'St. Bartholoma' kis kápolnáját, majd sorba álltunk, ugyanis rajtunk kívül még voltak egy páran, akik szerettek volna visszajutni a tó partjára. Hosszas várakozás után a visszafele út is hasonlóan gyönyörű volt. Olyan hat óra körül járt az idő, így még úgy gondoltuk van bennünk annyi erő, hogy átautózzunk a kb. 7 km-re levő 'Berchtesgaden'-be. Ott aztán sétáltunk egyet a belvárosban, isteni pizzát ettünk egy olasz pizzériában, majd ismét sétáltunk a belvárosban. Ezután a kis kitérő után aztán sátorhelyünkre mentünk. Az idő hasonlóan kedvezett nekünk, így hála istennek semmi eső, vagy vihar nem zavarta meg nyugalmas sátorozásunkat.

Másnap, 18-án eljött a kijelentkezés ideje, természetesen mindenféle gond nélkül. És ezzel egy időben elérkezett a tényleges hazaindulás is. Utunkat nem igen szakítottuk meg megállásokkal. Egyetlen célunk azonban volt, 'Linz'-ben, az 'Ars Electronica Center' megtekintése. A projekt a 2009-es Európa Kulturális Fővárosa év keretében készült el. A nagyon innovatív kiállítás a 3D-s mozitól elkezdve, a robottechnológia és az emberi test bemutatásán át, a CERN-ben található nukleáris kutatásokig minden modern újítást, kutatást és technikát bemutat.

Délután öt óra magasságában aztán átléptük a magyar határt és immáron hosszú idő után először újra ismét magyar földön jártunk. Némi, pár napos, bakonyi kitérővel megkezdtük a családlátogatást és meglátogattuk ott élő nagynénémet és keresztfiamat, aki természetesen a négy hónap távollétem alatt nagyot nőtt és a sokat fejlődött. Öröm volt látni a kis csöppséget és végre jól megölelgetni. Már ezért érdemes volt hazajönni.

20-án Zalaegerszegre is megérkeztünk. Újabb családtagok és a szomszédok felkeresésével zárva a napot nyugtázom, hogy jó újra itthon!!!! :)

Utolsó napok Eichstättben

Németországi élménybeszámolóm 'rothenburg'-i utazásunk leírásával zárta sorait. Azonban itt még tartozom pár nap eseményeivel. 

Először is augusztus 12-vel, amikoris a helyi, azaz 'eichstätt'-i kőfejtőben tettünk egy kisebb látogatást. A fosszíliáiról híres 'Altmühltal' kőfejtői a hallottak alapján számunkra is kecsegtetőnek tűntek, így egy pénteki délután fel is kerestük az egyiket. Az eső kicsit csepergett ugyan mire odaértünk, de lelkesedésünk nem ismert különösebben határokat, ezért nekivágtunk a kőkeresésnek/fejtésnek. A helyszínen béreltünk némi segédeszközt ehhez, amelynek segítségével bele is vetettük magunkat a kőrengetegbe. Azonban amikor már 2 óra is eredménytelenül, ill. a várt eredmény nélkül telt el, kicsit kezdett betelni az a bizonyos pohár. Hogy mi lett volna az eredmény? Ammonitesz! Ehelyett mi lett? Ismeretlen élőlények kőbe „fagyva” és némi, feltehetően növényi lenyomat, maradvány. Szóval kissé csalódottan zártuk a napot, bár a program ennek ellenére kihagyhatatlan kategóriába tartozik, már csak azért is, mert itt minden a véletlenen múlik, lehet másnak nagyobb szerencséje akad a „kincsvadászat” közben.

Szombat délelőtt a közeli 'Weissenburg'-ba látogattunk el. Ezt egyikünk sem bánta meg. Reggel az idő még kissé szomorkás volt ugyan, de mindenkit, főként engem, vigasztalt a tudat, hogy így legalább fényképezéshez jó fények lesznek. A városka nincs messze a mi bázisunktól. Belvárosa, jellegzetes utcái és UNESCO Világörökség részét képező, római kori fürdője miatt mindenképp érdemes egy kis kitérőre. Utóbbi annál is inkább, hiszen a feltárásban a Pécsi Tudományegyetem is közreműködött. Szóval ezáltal kötelező elem is egy, a közelben járó PTE-s diák számára. Jó tudni merre is vannak kapcsolatai, eredményei a mi kis Alma Materünknek, még ha jelesül a történelem/régészet területén nem is vagyunk érdekeltek, azért mégiscsak büszkén néztük a videót, amelynek végén a PTE és annak néhány jeles tanára/professzora is felsorolásra került. A városba persze nemcsak ezért érdemes ellátogatni, külön kiemelném a belvárosi 'Dolomiti' nevű fagyizó felejthetetlen fagylaltkelyheit is, amelyek külön megédesítették a napunkat, ezzel is belopva magát 'Weissenburg'-ot a Katinka öccsének szívébe, aki jóllehet azóta is azt a finom fagylaltot emlegeti. Hazafele tartva a várban és a vár körül tettünk egy rövidke sétát, amelynek érdekessége az ötcsillagú alaprajz és a várfalról elénk táruló pompás kilátás volt. A nap fénypontja azonban mindenképpen az volt, hogy az esti órákban hosszas utazás után megérkeztek Katinkáék szülei is, így teljessé vált a magyar csapat :).

Vasárnap levezetőként egy 'Kelheim-Weltenburg' hajókázás következett. A folyami hajózás Németországban nagyon kedvelt időtöltés, így mi is kivettük részünk az élmények ezen sorából. Lizivel kiegészülve hajóra pattantunk, majd 40 perc csendes hajókázás után már a 'weltenburg'-i kolostornál találtuk magunkat. A kolostor belülről (is) csodálatos, megnyugtató és meghitt hangulatot áraszt. Kellemes templom illat, templomi freskók és a már megszokott ábrázolások sora fogadott minket. Díszített, de nem túl giccses belsővel találkoztunk odabent, amely maradásra is késztetett minket. Az átszellemülés után elsétáltunk a kis kápolnához, majd egy kis lábmosás következett a Dunában. 'Kelheim'-be visszaérve a város hívogatott minket, így tettünk egy rövid sétát a belvárosban, bár, hogy útitársaim szavaival éljek, szép, szép, de 'Weissenburg' szebb volt és a fagylalt is finomabb. Mindenesetre szerintem kár lett volna kihagyni, az amúgy aznap alapítása napját ünneplő várost.

Hétfőn Limes-fest lett volna a fő célunk, 'Kipfenberg'-ben, de sajnos a fő attrakciók már vasárnap lezajlottak, így mire mi odaértünk nekünk csak maradt a búcsú és a bajor lakoma. Kárpótlásként az 'eichstätt'-i vár bűvölt el minket újra, Katinka szüleit pedig először. Mind a vár, mind pedig a kert ismét szép arcát mutatták meg nekünk, újabb virágkülönlegességekkel.

Aztán augusztus 16-án eljött a nap, amelyet fáj kimondani, de nem vártunk, a kiköltözés napja. Hiába a jót könnyű megszokni, mi is így voltunk ezzel. Így aztán fájó szívvel búcsúztunk 4,5 hónapig otthont és szeretet adó városunktól, amely amilyen könnyen befogadott minket, nekünk olyan hamar a szívünkhöz nőtt. Ki tudja talán a hely energiái, a barokkos hangulat, a helyiek, a mentalitása, vagy ezek összessége segítettek minket az elmúlt hónapokban, s most pont ezek hiányának lehetőség keltette fel bennünk azt az érzetet, amely a nap közeledtével egyre csak azt sugallta, hogy rossz lesz elmenni. Rossz is volt. Bár az itthoniak már nagyon hiányoztak, a tudat, hogy valószínűleg nem, vagy legalábbis nem mostanában térünk vissza ide, azért valahol mégis ott motoszkált bennünk. Vasárnap és hétfőn búcsút vettünk magyar barátainktól, Lászlótól és Dezsőtől is, akik meg aztán különösen hiányozni fognak. Nekik innen is még egyszer köszönet a szíves vendéglátásért, a jó ételekért, a finom sörért és a kényeztető amoretto likőrökért.

Emellett minden felmerülő hiányérzetünket tetőzte a tudat, hogy a rengeteg cuccot, amit a kint tartózkodás ideje alatt felhalmoztunk (szuvenírek, ajándékok, ruhák, prospektusok, könyvek) mind haza is kell vinni, ám ehhez előbb még össze is, majd a kocsiba be is, kell pakolni. Nem volt egy egyszerű menet, meg kell jegyezzem, szegény "pözsinkben" egy falatnyi hely nem maradt. Mint a vásárosok, megpakolva hagytuk el a szobaátadás után ideiglenes szállásunk, majd elváltak útjaink. Katinkáék hazafele, mi pedig a Bajor-Alpok felé vettük az irányt.

Viszlát Eichstätt, hiányozni fogsz!