Ormánsági barangolások...

Októberi őrségi barangolásunkat megfejeltük egy kis ormánsági barangolással. Hiába, egy földrajzos, főleg ha az turizmusos is, soha sem pihen. 

Így esett, hogy november 10-én, egy csütörtöki napon ismét útnak indultunk. Most busszal közelítettük meg úti célunkat, Vajszlót, ahol a további napokban bázisunk, szállásunk volt. Katinka szülei voltak vendéglátóink, így nem csoda, hogy az asztalon már a vacsora várt bennünket, amikor késve ugyan, de betoppantunk. 

Másnap délután Sellyét fedeztük fel. Megnéztük a kastélyt, amit csak kívülről tehettünk ugyan, viszont arborétuma szabadon látogatható. Így el is töltöttünk itt egy kicsit hosszabb időt, gyönyörködve a hely varázsában és az őszi színekben. 

Miután szégyen, nem szégyen, de elég nehezen találtuk meg a következő helyszínünk és a kezdeti nehézségeket áthidaltuk egy mindenképpen eredményes interjút tudhattunk magunk mögött. Aztán egy kis kitérővel a Fodor Kúriát tekintettük meg, ezt is csak kívülről. Mit ne mondjak a ház ért már meg szebb napokat is. Az estét Monopoly Party zárta és persze sok móka, kacagás. 

Szombaton első megállónk Csányoszró volt. Hát itt aztán mindenre kiterjedő és mindent átfogó interjút készítettünk a helyi falusi vendéglátó-egység tulajdonosával. Mindenképpen figyelemreméltó a tevékenysége, hozzáállása, amellyel minket is egy kicsit megnyugtatott, hogy nincs minden veszve ezen a vidéken sem. A jó 3 órás interjú alatt nagyon sok információval lettünk gazdagabbak, nemcsak konkrétan a tevékenységét illetően, hanem bepillanthattunk egy kicsit az itteni vendéglátók helyzetébe, kapcsolatukba a felsőbb szervezetekkel, szerveződésekkel. 

Ezután megpróbáltunk bejutni a drávaiványi templomba. Kulcs hiányában azonban nem jártunk sikerrel. Ezzel saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, hogy milyen egy ide tévedt turista sorsa, hiszen a mozaikos elhelyezkedésű látnivalók megközelítése és látogatása néha akadályokba ütközik. Sebaj, a Dráva mindig ott van, és szerencsére könnyen megközelíthető, így aztán a Dráva partján töltöttünk el egy kis időt gyönyörködéssel és őszi piknikezéssel. A napnak még nem volt vége, Drávasztárán még hátra volt egy interjú. A helyi vendégház tulajdonosai fogadtak minket nagy szeretettel. Csipkebogyó tea várt minket. Katinka feltette kérdéseit, ők pedig lelkesen válaszoltak neki, nekünk, olyannyira, hogy kb. 4 órát töltöttünk el náluk, terepbejárással, libavacsorával, kolbászkóstolóval és jó sok információval gazdagodva. Nagyon nagy élmény volt mindannyiunk számára és ami ennél még fontosabb, azért az ott eltöltött négy óra elég informatív is volt. A vendéglátók gondolkodása irigylésre méltó, tényleg megérdemlik az "Öko-porta" minősítést, hiszen felfogásuk és vezetési szellemiségük tökéletesen illik a kritériumoknak. Ezzel nemcsak nekik jobb és nyugodtabb az életük, de talán hatásuk a környezetre, és főképp az ide érkező emberekre, valami új irányba tereli a vidékről alkotott képet. 

Őrségi barangolások...

Nem mehetek el szó nélkül az elmúlt napok esemenyéi mellett. Ha már ősz, akkor már bizony őszi hangulat is jár e mellé. Hol másutt élhetné át ezt jobban az ember, mint az Őrségben? Ezért is, no meg azért, mert egyik csoporttársunkat szakmai "előmenetele" is köti a tájhoz és persze nekünk is régi vágyunk volt már egy őrségi túra, október 20-án nekivágtunk a tájegységnek. Óráink után némi szünetet tartva késő délután indultunk négyen, a "turizmusosok": Julcsi, Katinka, Miki és Én. 

Fő célunk pénteken néhány vendéglátó meginterjúzása, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, no és közben pedig egy kis kikapcsolódás és ismerkedés a tájjal. 

Pénteken első megállónk már meglepetéseket tartogatott. Az étterem tulajdonosa olyan profizmussal és szakértelemmel volt megáldva, amelyre szerintem egyikünk sem számított. Mivel nem az én dolgozatom és nekem egyébként sem kenyerem a részletes beszámolás a témából, így csak a nem szakmai pontokat érintem. Szóval az úr, aki fogadott minket, igen nagy tudású volt és emellett határozott. Látszott rajta, hogy szívvel lélekkel csinálja, amit csinál, határozott tervei elképzelései vannak. Valljuk be a sikeres turizmusnak ez az egyik alapja. 

Később fazekasokat kerestünk fel. Hiába ez a mesterség egy csoda és itt több ízben is van szerencséje az embernek ezt felfedezni, elmélyülni annak rejtelmeiben. Minden fazekas munka egy igazi érték. Szinte minden faluban van egy, vagy esetleg több fazekas, aki portékáját árulja az arra járóknak, sok helyütt bejelentkezéssel még bemutatóra is sor kerül, szerencsés esetben némi tanulási folyamat is megindítható a kirándulás alkalmával. 

Miután kigyönyörködtük magunkat a remekekben jöhetett az újabb megálló, az őriszentpéteri Árpád-kori templom. Délutánra még volt egy időpontunk egy vendégfogadóba, ahol szintén nem csalódtunk. A tulajdonosok kedvesen fogadtak minket, szívélyesen válaszoltak a kérdéseinkre, körbe vezettek a vendéglátóhelyen és persze egy nagyon jó beszélgetéssel bizonyították vendégszeretetük. Látszott rajtuk, hogy nagyon dolgos emberek és szintén szívvel-lélekkel dolgoznak. Úgy tűnt szeretik, amit csinálnak és ezt jó volt látni. Kedvencünk a háziak szamara, Sanyi, lett. A tervezett interjúból hosszas beszélgetés lett, így megcsúszva értünk utolsó vendéglátóhelyünkre. Már jócskán ránk sötétedett, így itt épp csak a kérdőív kitöltésére volt lehetőségünk. Ismét késő este értünk a szállásra. 

Másnap reggelre igazi késő őszi hangulat telepedett szállásunkra, fehér dér borította a tájat. Első úti célunk a Ferencz-porta volt. A mintagazdaság annak rendje és módja szerint jól el van látva állatok hadával, kezdve a macskán át, a kismalacokig. Az igazi falusi élményszerzés színhelye ez, főleg a kisgyerekeknek, akik a városban lakva ma már jócskán lemaradnak az állatok megismerésében és egyáltalán felismerésében.  

Innen irány Pityerszer, a skanzen, ahol régi házakat figyelhettünk meg, zömmel eredeti helyükön. Itt jól megmutatkozik az Őrség építészete és a régi korok emberének életmódja is. Értékét azt hiszem nem kell hangsúlyozni ebben a rohanó világban. 

Visszafelé betértünk a Batha-portára. A porta arról híres, hogy hasonlóan más portákhoz errefele, olajokkal foglalkoznak a háziak. A "hagyományos" tökmagolaj mellett itt találunk dió-, mák-, mogyoró-, szőlőmagolajat. Némi kóstolás után nem meglepő ha azt mondom mind a négyen vásároltunk az amúgy nemcsak ízletes, hanem egészséges és aranyárban mért olajokból. Mindenképp kihagyhatatlan. 

Innen szállásunkra tettünk egy rövid kitérőt. A nap már jócskán kisütött, az időjárás kezdte szebbik arcát mutatni. Ekkor döbbentünk rá, hiszen most már végre világosban láttuk a szállást, ami egyébként Szalafőn volt, hogy milyen szép helyen is lakunk valójában. Hatalmas udvar, tó, kerti pihenő és csend, nyugalom. Mivel azonban nem pihenni jöttünk, indultunk is tovább, Velemérre. Útközben megálltunk Magyarszombatfán, ami aztán tényleg egy fazekas paradicsom. 

Veleméren megismerkedtünk a fazekas mesterség egyik gyöngyszemével a Habán kerámiával, illetve a reneszánsz majolikával. Utóbbi, azt hiszem a lányok nevében is mondhatom, igazán lenyűgözött bennünket. A forma és a színvilág egyaránt megtetszett nekünk. Reméljük lesz valaha alkalmunk egy ilyennek birtokába jutni. Külön megjegyzem, hogy a műhelyben nagyon kedves és informatív tájékoztatásban volt részünk, annak ellenére, hogy már a belépésünkkor látszott nem vagyunk mi olyan gazdagok, hogy megengedhessük magunknak ezeket a remekeket. 

A kitérő után a veleméri templom varázsolt el minket. Azt hiszem ide mindenkinek el kellene mennie egyszer, hogy érezze miről beszélek. A templom freskói és azoknak története egyedülálló, amelyet ha szerencsénk van egy igazán lelkes hölgy tolmácsolásában tekinthetünk meg. A templom nemcsak ezekről a képekről, hanem a különböző "fényjátékairól" is híres, amely újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a korai idők építészete is csodákat tudott létrehozni, főként ha a mögöttes tartalmat nézzük. Itt az év minden szakában, az ablakon beszűrődő fények más-más jeleneteket világítanak meg, teljes 360 fokos kört leírva, kivéve az ördögöt a sarokban, akire még a fény sem vetül. Miközben nyugalom és meghittség sugárzódik felénk a templom minden pontjából.

Mivel még nem láttunk elég állatot és nem kóstoltunk helyi sajtot sem, Felsőszenterzsébet volt a következő állomásunk. Itt aztán volt minden. Malac, liba, nyúl, kutya, macska, tehén, borjú, kecske, birka és még ki tudja mi nem. Az állatok szabadon éltek, volt is nekik bőven szabad tér, amelyet ők annak rendje és módja szerint birtokba is vettek. Végül a farm háziasszonyának tolmácsolásában kóstoltunk tehén- illetve kecskesajtokat, különböző érettségi állapotban és ízesítésben. Teljesen más világ, mint amit megszokhattunk manapság. És milyen jó, hogy ma még ilyen is van...sőt szerencsére talán egyre több ilyen van, ahogy itt utunk során felfedezzük.
Hiába ennek a napnak is hamar vége lett. Kivételesen emberi időben a szállásunkra értünk, ahol aztán az esti órákban vendéglátónkkal sikerült egy jót elbeszélgetni, egy finom "mézes" mellett, a helyi turizmusról, annak jelenről és jövőről. 

Utolsó nap fájó szívvel szedelőzködtünk és indultunk útnak. Reggel még megnéztük a szalafői jégvermet, és a falu határában lévő 27 méter magas, 558 cm kerületű, 400 éves tölgyfát. Négyen körbe is értük, már csak egy Ludas Matyi hiányzott. 

Őriszentpéteren megálltunk a Csörgőalma Gyümölcsöskertnél, amit három napig kerestünk, de végül csak megleltük, noha igaz többször is elhaladtunk mellette. Bár az ültetvény még fiatal, reméljük járunk még itt akkor is, ha már terem. 

Majd közelebbről megszemléltük a nagyrákosi völgyhíd egy részét, illetve Pankaszon a műemlékké nyilvánított haranglábat. 

Még ezen a napon jártunk Szőcén is, ahol szemügyre vettük a tőzegmohás láprétet. 

Napunk fénypontjaként és a kirándulásnak tökéletes záró-kereteként pedig ellátogattunk az Appaloosa Ranch-ra, ahol szeretett tanárnőnk volt osztálytársával volt alkalmunk beszélgetni a világ nagy dolgairól, állatokról, lovakról, emberekről és kapcsolatokról. 

Kétség nem fér hozzá, az Őrség a szívünkbe lopta magát ezalatt a rövid idő alatt, szóval úgy tűnik járunk még arra, és mindenkinek csak ajánlani tudom, aki egy kicsit is el akar vonulni a világ zajos és zűrös oldalából, egy kicsit megnyugodni, feltöltődni, vagy csak önmagát megismerni. Egy próbát megér!
Képek...

Hazautazás Bajor-Alpok-kitérővel megspékelve

Mint már említettem, augusztus 16-án visszaszámlálásunk a végéhez érkezett, hiszen reggel elhagytuk a szállásunk. Nemcsak 'Eichstätt'-től, de egymástól is elváltunk Katinkával, már csak azért is mert anyukám és én a Bajor-Alpok felé vettük az irányt. A kis "pözsinket" sikerült úgy megpakolni, hogy még egy vásáros is tanulhatott volna belőle, vagy, hogy a Katinkát idézzem "a dánoknak (lego) van mit megirigyelnie tőlünk". Kb. 10 óra magasságában hagytuk el a várost.

Első utunk a 'Chiemsee'-nek nevezett, igencsak népszerű, tengerpótló bajor gyöngyszemhez vezetett. A tó már önmagában is szép, de különlegességét két szigete – a 'Fraueninsel' és a 'Herreninsel' – adja. Leginkább a 'Herreninsel' miatt látogatják, hiszen itt található Ludwig király (II.) egyik (a sok közül) híres kastélya. Így a megfelelő parkolóhely kiválasztása után 'Gstadt' nevű városkából kb. 15 percnyi hajókázással el is értük a szigetet, ahol kombinált jegyünk a kastélyba 15:40-re nyújtotta nekünk a német nyelvű vezetés lehetőségét. Mivel még jócskán volt időnk, így kihasználva jegyet, megnéztük az időszaki kiállítást, egy helyi festő remekeiből. Innen nem messze, kb. 15 percnyi gyalogútra pedig elénk tárult a kastély épülete (annak parkjával), ami ha hihetünk az állításuknak a 'Versailles'-i kastély mása. Időnk még éppen engedett egy sétára kertben, a kutak között, erről természetesen egy pár fotót is készítve. 15:40-kor aztán menetrendszerűen sorra is kerültünk. A kastély termei, a pompa, a ragyogás, a színek, a berendezés és az a sok arany önmagában is lenyűgöztek minket. Az anyaghasználat – üveg, porcelán, vászon stb. – igazán figyelemreméltó. És a termekben (s némiképp az időben is haladva) a rokokó elhatalmasodása már-már olyan giccses volt, hogy az már szépnek tetszett. 'Summa summarum' arra jutottam, hogy kár lett volna kihagyni az extra élménnyel, vagyis a hajózással gazdagított kastélylátogatást. Már csak azért is, mert a kastély egyik szárnyában időszaki kiállítás volt, amelynek egyik része a királyt, II. Ludwigot és annak családját, életét és építkezéseit volt hívatott bemutatni, igencsak érdekes és interaktív módon.

Hazafele sikerült olyan hajóra szállnunk, amely a 'Fraueninsel'-t is útba ejtette, így egy átszállást eszközölve a szigeten lévő templomot is megnéztük. Majd ismét egy hajóra szállás után folytattuk utunk hűséges útitársunkkal, a mi kis "pözsinkkel". Ezúttal a 'Königsee'-t céloztuk meg. Körülbelül 20:30 magasságában el is értük kívánt kempingünket. A baj csak az, hogy lévén délelőtt még azt se tudtuk konkrétan hova is megyünk, és mikor is érünk oda, ahova megyünk nem volt még foglalásunk se. Mindenesetre elővettem szebbik mosolyomat, aminek köszönhetően (no meg egy kedves német, szintén kemping-vendég bácsinak, aki még volt kedves felajánlani saját lakóautójának igénybevételét is) kaptunk is egy szép nagy placcot, amely éppen ideális volt mind az autónknak, mind pedig a kis sátrunknak. Másnap vettem észre, hogy a bejelentkezési időszak amúgy 12:30 és 14:30 között lenne hivatalosan. Ekkor még inkább hálás voltam, hogy előző nap este nem hajtottak el bennünket. Olyannyira, hogy a sötétedésre való tekintettel maximális bizalommal előbb engedtek sátrat állítani, majd beregisztrálni. Szóval köszönet a vendégszeretetért és a placcért. :) A kemping amúgy a szokásos német-osztrák-svájci mintát követte. Lakóautók (oh, de még milyenek), sátrak, kulturált fürdő és WC, rendezett környezet, barátságos emberek. Minden, amolyan katonás rendben, de mégis szabadon.

Másnap reggel a 'Jenner' 1874 méter magas csúcsát vettük célba. 1800 méterig felvonóval mentünk. kombinált jegyet vettünk, amelynek segítségével még a híres 'St. Bartholoma'-t is meg tudtuk nézni, egy hajózással egybekötve. No, de vissza a felvonózásra, aminek nagy előnye, hogy kényelmes és közben az ember még a tájban is tud gyönyörködni, mindemellett pedig időt is lehet vele nyerni. Meg persze nem utolsó szempont, hogy az ember nem fárad el annyira közben, mint ha mondjuk gyalog szeli a szintkülönbségeket. Külön érdekessége a történetnek, hogy anyukámnak tériszonya van. Ennek ellenére büszkén jelenthetem, hogy helytállt a kiképzésen és sikeresen vette a hegy adta akadályokat. Miután a kis kapszulákkal feljutottunk 1800 méterre, onnan gyönyörködtünk a kilátásban a maradék 74 métert gyalogosan kellett megtennünk, szóval azért a csúcsra jutáshoz nekünk is volt némi közünk és volt abban némi erőfeszítés. A nagy hegyi kaland után irány a hajóállomás. Hajónk azonban csak 15:30-kor indult, így egyet bolyongtunk 'Schönau am Königsee' városkában, majd kihajóztunk 'St. Bartholoma'-ra. A hajózás szintén egy jó élmény volt, az általuk Németország legtisztább tavának tartott tó, ugyanis legszebb arcát mutatta nekünk. A tó vize zöld színben pompázott, miközben hegyek sora magasodott fölénk, s ezalatt hajók sokasága szelte a habokat. Kiszállás után megnéztük 'St. Bartholoma' kis kápolnáját, majd sorba álltunk, ugyanis rajtunk kívül még voltak egy páran, akik szerettek volna visszajutni a tó partjára. Hosszas várakozás után a visszafele út is hasonlóan gyönyörű volt. Olyan hat óra körül járt az idő, így még úgy gondoltuk van bennünk annyi erő, hogy átautózzunk a kb. 7 km-re levő 'Berchtesgaden'-be. Ott aztán sétáltunk egyet a belvárosban, isteni pizzát ettünk egy olasz pizzériában, majd ismét sétáltunk a belvárosban. Ezután a kis kitérő után aztán sátorhelyünkre mentünk. Az idő hasonlóan kedvezett nekünk, így hála istennek semmi eső, vagy vihar nem zavarta meg nyugalmas sátorozásunkat.

Másnap, 18-án eljött a kijelentkezés ideje, természetesen mindenféle gond nélkül. És ezzel egy időben elérkezett a tényleges hazaindulás is. Utunkat nem igen szakítottuk meg megállásokkal. Egyetlen célunk azonban volt, 'Linz'-ben, az 'Ars Electronica Center' megtekintése. A projekt a 2009-es Európa Kulturális Fővárosa év keretében készült el. A nagyon innovatív kiállítás a 3D-s mozitól elkezdve, a robottechnológia és az emberi test bemutatásán át, a CERN-ben található nukleáris kutatásokig minden modern újítást, kutatást és technikát bemutat.

Délután öt óra magasságában aztán átléptük a magyar határt és immáron hosszú idő után először újra ismét magyar földön jártunk. Némi, pár napos, bakonyi kitérővel megkezdtük a családlátogatást és meglátogattuk ott élő nagynénémet és keresztfiamat, aki természetesen a négy hónap távollétem alatt nagyot nőtt és a sokat fejlődött. Öröm volt látni a kis csöppséget és végre jól megölelgetni. Már ezért érdemes volt hazajönni.

20-án Zalaegerszegre is megérkeztünk. Újabb családtagok és a szomszédok felkeresésével zárva a napot nyugtázom, hogy jó újra itthon!!!! :)

Utolsó napok Eichstättben

Németországi élménybeszámolóm 'rothenburg'-i utazásunk leírásával zárta sorait. Azonban itt még tartozom pár nap eseményeivel. 

Először is augusztus 12-vel, amikoris a helyi, azaz 'eichstätt'-i kőfejtőben tettünk egy kisebb látogatást. A fosszíliáiról híres 'Altmühltal' kőfejtői a hallottak alapján számunkra is kecsegtetőnek tűntek, így egy pénteki délután fel is kerestük az egyiket. Az eső kicsit csepergett ugyan mire odaértünk, de lelkesedésünk nem ismert különösebben határokat, ezért nekivágtunk a kőkeresésnek/fejtésnek. A helyszínen béreltünk némi segédeszközt ehhez, amelynek segítségével bele is vetettük magunkat a kőrengetegbe. Azonban amikor már 2 óra is eredménytelenül, ill. a várt eredmény nélkül telt el, kicsit kezdett betelni az a bizonyos pohár. Hogy mi lett volna az eredmény? Ammonitesz! Ehelyett mi lett? Ismeretlen élőlények kőbe „fagyva” és némi, feltehetően növényi lenyomat, maradvány. Szóval kissé csalódottan zártuk a napot, bár a program ennek ellenére kihagyhatatlan kategóriába tartozik, már csak azért is, mert itt minden a véletlenen múlik, lehet másnak nagyobb szerencséje akad a „kincsvadászat” közben.

Szombat délelőtt a közeli 'Weissenburg'-ba látogattunk el. Ezt egyikünk sem bánta meg. Reggel az idő még kissé szomorkás volt ugyan, de mindenkit, főként engem, vigasztalt a tudat, hogy így legalább fényképezéshez jó fények lesznek. A városka nincs messze a mi bázisunktól. Belvárosa, jellegzetes utcái és UNESCO Világörökség részét képező, római kori fürdője miatt mindenképp érdemes egy kis kitérőre. Utóbbi annál is inkább, hiszen a feltárásban a Pécsi Tudományegyetem is közreműködött. Szóval ezáltal kötelező elem is egy, a közelben járó PTE-s diák számára. Jó tudni merre is vannak kapcsolatai, eredményei a mi kis Alma Materünknek, még ha jelesül a történelem/régészet területén nem is vagyunk érdekeltek, azért mégiscsak büszkén néztük a videót, amelynek végén a PTE és annak néhány jeles tanára/professzora is felsorolásra került. A városba persze nemcsak ezért érdemes ellátogatni, külön kiemelném a belvárosi 'Dolomiti' nevű fagyizó felejthetetlen fagylaltkelyheit is, amelyek külön megédesítették a napunkat, ezzel is belopva magát 'Weissenburg'-ot a Katinka öccsének szívébe, aki jóllehet azóta is azt a finom fagylaltot emlegeti. Hazafele tartva a várban és a vár körül tettünk egy rövidke sétát, amelynek érdekessége az ötcsillagú alaprajz és a várfalról elénk táruló pompás kilátás volt. A nap fénypontja azonban mindenképpen az volt, hogy az esti órákban hosszas utazás után megérkeztek Katinkáék szülei is, így teljessé vált a magyar csapat :).

Vasárnap levezetőként egy 'Kelheim-Weltenburg' hajókázás következett. A folyami hajózás Németországban nagyon kedvelt időtöltés, így mi is kivettük részünk az élmények ezen sorából. Lizivel kiegészülve hajóra pattantunk, majd 40 perc csendes hajókázás után már a 'weltenburg'-i kolostornál találtuk magunkat. A kolostor belülről (is) csodálatos, megnyugtató és meghitt hangulatot áraszt. Kellemes templom illat, templomi freskók és a már megszokott ábrázolások sora fogadott minket. Díszített, de nem túl giccses belsővel találkoztunk odabent, amely maradásra is késztetett minket. Az átszellemülés után elsétáltunk a kis kápolnához, majd egy kis lábmosás következett a Dunában. 'Kelheim'-be visszaérve a város hívogatott minket, így tettünk egy rövid sétát a belvárosban, bár, hogy útitársaim szavaival éljek, szép, szép, de 'Weissenburg' szebb volt és a fagylalt is finomabb. Mindenesetre szerintem kár lett volna kihagyni, az amúgy aznap alapítása napját ünneplő várost.

Hétfőn Limes-fest lett volna a fő célunk, 'Kipfenberg'-ben, de sajnos a fő attrakciók már vasárnap lezajlottak, így mire mi odaértünk nekünk csak maradt a búcsú és a bajor lakoma. Kárpótlásként az 'eichstätt'-i vár bűvölt el minket újra, Katinka szüleit pedig először. Mind a vár, mind pedig a kert ismét szép arcát mutatták meg nekünk, újabb virágkülönlegességekkel.

Aztán augusztus 16-án eljött a nap, amelyet fáj kimondani, de nem vártunk, a kiköltözés napja. Hiába a jót könnyű megszokni, mi is így voltunk ezzel. Így aztán fájó szívvel búcsúztunk 4,5 hónapig otthont és szeretet adó városunktól, amely amilyen könnyen befogadott minket, nekünk olyan hamar a szívünkhöz nőtt. Ki tudja talán a hely energiái, a barokkos hangulat, a helyiek, a mentalitása, vagy ezek összessége segítettek minket az elmúlt hónapokban, s most pont ezek hiányának lehetőség keltette fel bennünk azt az érzetet, amely a nap közeledtével egyre csak azt sugallta, hogy rossz lesz elmenni. Rossz is volt. Bár az itthoniak már nagyon hiányoztak, a tudat, hogy valószínűleg nem, vagy legalábbis nem mostanában térünk vissza ide, azért valahol mégis ott motoszkált bennünk. Vasárnap és hétfőn búcsút vettünk magyar barátainktól, Lászlótól és Dezsőtől is, akik meg aztán különösen hiányozni fognak. Nekik innen is még egyszer köszönet a szíves vendéglátásért, a jó ételekért, a finom sörért és a kényeztető amoretto likőrökért.

Emellett minden felmerülő hiányérzetünket tetőzte a tudat, hogy a rengeteg cuccot, amit a kint tartózkodás ideje alatt felhalmoztunk (szuvenírek, ajándékok, ruhák, prospektusok, könyvek) mind haza is kell vinni, ám ehhez előbb még össze is, majd a kocsiba be is, kell pakolni. Nem volt egy egyszerű menet, meg kell jegyezzem, szegény "pözsinkben" egy falatnyi hely nem maradt. Mint a vásárosok, megpakolva hagytuk el a szobaátadás után ideiglenes szállásunk, majd elváltak útjaink. Katinkáék hazafele, mi pedig a Bajor-Alpok felé vettük az irányt.

Viszlát Eichstätt, hiányozni fogsz!

Családdal Bajorországolós :)

No…ismét eltűntünk. Ok: család. Pontosabban anyukám és Katinka tesójának érkezése. Az események pedig ilyenformán úgy felgyorsultak, hogy annyi minden történt velünk ebben a pár napban, hogy nem is nagyon tudom összeszedni, de azért megpróbálkozom.

Szóval a nagy nap, amit azért mondhatom már mindketten nagyon vártunk, 1-1 családtagunk érkezése volt, mégpedig a nagybecsű augusztus 4-én. Délutáni órákban robogott be a hazai küldöttség, amolyan magyaros módon megpakolva, az autó 2/3-a ehető volt, mármint a tartalmának. Főtt étel, zöldség, gyümölcs és persze sütemény. Hurrá…itt a család. Ennek persze az ember amúgy is örül, így csaknem négy hónap távlatában. Némi pihenés, evés és útibeszámoló után a lelkes utazókban még volt annyi energia, hogy bejárjuk a várost, 'Eichstätt'-et.

Másnapi úticélunk szintén nem volt messze, hiszen a 'Willibaldsburg'-ot céloztuk meg. A kilátás még mindig tökéletes és a kertje még mindig gyönyörű. Lévén már kissé beértünk a nyárba, még ha ez itt nem is mindig tűnt fel nekünk, most más virágok díszítették a kertet. Szóval lehetett ismét vagy 100-at fotózni és persze erre ott voltak újonnan érkezett alanyaink is. Innen megcéloztuk a 'Frauenberg'-et és az ott álló kis kápolnát. Az itt és az innen elénk táruló látvány pedig mondhatom megérte a fáradtságot.

Szombaton, augusztus 6-án, kissé hosszabb kirándulást terveztünk. Újra, immáron negyedszer kerestük fel a nagy Münchent. (És megjegyzem még mindig lenne érdekesség és turistalátványosság.) Szóval, München. Ezúttal a 'Nymphenburg' kastélya volt a kitűzött cél. 7:44-kor induló vonatunk egyúttal a legkorábbi útnak indulásunknak is számít. Megérkezvén villamosra pattantunk, majd némi zötykölődés (nah, jó ennél azért komfortosabb volt) után meg is érkeztünk a kastélyhoz, ami persze minden romantikus lány álma, így persze nekünk is. Kezdésként bejártuk a kastélyparkot, mialatt a kastély tavában és a mesterségesen kialakított csatornájában hattyúk, sirályok és vadludak élvezték a kellemes, nyári napot. Anyukámmal én betértem a botanikus kertbe is. A bejárat után mintha egy erdőbe csöppennénk, fákkal és bokrokkal, de amint ezen a részen átverekszi magát az ember belecsöppen egy színes kertbe, dáliával, rózsákkal, tátikákkal és még ki tudja milyen virágokkal. Némi irányváltoztatással pedig már az üvegházban találjuk magunkat, ahol 11 különböző „ház” mutatja be a világ a szebbnél szebb növényeit, kezdve az orchideákkal, a pálmákon át a kaktuszokig. Persze ennek megfelelően mind a pára, mind pedig a hőmérsékleti viszonyok is alakulnak, hol kedvező, hol igencsak kedvezőtlen, már-már fullasztó irányba. Röpke kitérőnk után, ami igazán kevésnek bizonyult, mert ide még egy nap is kevés lett volna, pláne ha az ember lánya szeret fényképezni, végső célunk a kert végében lévő szökőkút, a 'Grosse Kaskade' lett. Itt aztán Katinka és én nem haboztunk, hátrahagyva rokonainkat visszasétáltunk a kastélyhoz és betértünk annak épületébe. Jó hír, hogy az épületben lehetett fényképezni, szóval dupla öröm is ért. Miután kiválasztottuk kedvenc termeinket és elképzeltük, milyen lett volna, ha abba a korba születünk a belváros irányába vettük utunkat. Itt aztán még minket is meglepett az az embertömeg, amely fogadott minket. Az utca egy teljes széltében emberek hadából állt. Voltunk már itt szombaton, de ez a mostani, hát… Amerre szem ellátott emberek, mindenütt. Utcán, kávézókban, éttermekben és üzletekben. Így mit volt mit tenni, no meg persze eredeti tervünk is ez volt, betévedtünk a híres 'Hofbräuhaus'-ba, ahol jó turista módjára elfogyasztottuk 'Hofbräu' sörünket (ha valakinek így ismerősebb HB). Én barnát, többiek eredeti HB-t ittak. A sörözőben igazi, élőzenével kísért kocsmahangulat (értsd jó értelemben) uralkodott. Az asztaloknál ülő emberek folyamatosan cserélődtek, a sörök és az ételek jó német módra fogytak. Az emberek vidámak voltak, beszélgettek, játszottak, jókat nevettek. Igazi, bajor kocsma-feeling. Szóval bár tömegturista helyszín, mégis megéri betérni, ha másért nem, a sörért biztos. :)

Vasárnap aztán nagy útra vállalkoztunk. Reggel autóval nekivágtunk a nagy délnek, és 'Neuschwanstein' várát vettük irányba. Valamivel kevesebb, mint 3 óra autózás után meg is érkeztünk. Útközben többször esett, reméltük mire odaérünk eláll, hát nem így lett. De ami ennél is rosszabb volt és még inkább szívfájdító, az a parkolóhelyek telítettségének és a kígyózó sornak a látványa volt. Nem baj, ha már itt vagyunk, akkor is nekivágunk, ha a fene, fenét eszik is. Így beálltunk a sorba, esernyővel és esőkabáttal felvértezve. 1 óra után illúzióromboló volt látni a kiírást, miszerint még mindig kb. 40 perc várakozás elé nézünk. Végül csaknem 2 órába tellett, mire jegyet kaptunk. Ekkor viszont kombinált jegyet vettünk, mely a 'Hochenschwangau' várába is jó volt. Mire a jegyvásárláson túl voltunk az eső is elállt, így nagyon szép képek készületek, az eső után, tisztuló tájról. Időrendi sorrendet is figyelembe véve elsőként 'Hochenschwangau'-t néztük meg, majd a 'Neuschwannstein'-t, magyar audio guiddal, merthogy kapaszkodjunk itt ilyen is van. :) Utóbbi megtekintése előtt azonban még tettünk egy kis kitérőt a 'Marienbrücke' felé, így már a kötelező „messziről fotó” is megvan a kastélyról. Mielőtt a sorszámkijelzős rendszer minket indítványozott volna a kastély bejárására az eső ismét eleredt és nem is kívánt megszűnni létében még a vezetés alatt se, így a lefele vezető úton még megázni is sikerült. Ez persze semmit sem vont le a nap pozitív (kastélyok) és negatív (eső, sor, sok ember) élményekkel teli, fényéből.

Az ember sose pihenhet, pláne ha Bajorországban van... Így aztán mi sem tétlenkedtünk, hétfőn az Audi Múzeumot néztük meg. A múzeumba a belépő igencsak kedvező áron volt, a látogatás miatt a parkolás is ingyenes lett végül. Az autók persze nemcsak csapatunk férfi tagját, de minket nőket is lenyűgöztek. Autómúzeum lévén persze volt itt minden, kerékpár, motor, autó, a kezdetektől, napjainkig. A napba még belefért egy templom, a 'Gaimersheim'-i, megtekintése is.

Keddi napunk sem hagyott maga után kivetnivalót, unalom tényállása itt sem forgott fenn. Délelőtt első állomásunk az 'Essing' határában lévő 'Schulerloch Tropftsteinhöhle' (cseppkőbarlang) volt, amely a Duna-Majna csatorna mellett helyezkedik el. A valamivel több, mint fél órás idegenvezetés alatt volt alkalmunk megtekinteni egy fény és hangjátékot is a barlangban, a cseppkő eredendő szépsége mellett. Mindenesetre a barlang alapjában véve kissé szennyezett, sok helyütt fekete, főként köszönhetően a környezetszennyezésnek (CO2). Innen irány 'Riedenburg'. Ebéd egy helyi Pizzériában, salátával és tetszőlegesen választott pizzával, mindösszesen 6 EUR-ért, fejenként. Majd Kristálymúzeum. Gyémántokkal, állatövi jegyeknek megfelelő kövekkel, hegyikristályokkal, közülük egy 7,8 tonnás darabbal, amelyet az USA-ban találtak. Aztán fel a várba, ahol madárbemutató vette kezdetét 15:00-kor. Szebbnél szebb és láthatóan amúgy igen veszélyesnek tűnő, az erdő állat lakóira legalábbis biztos, madarak repkedtek (sas, keselyű, héja stb.) ide-oda, némi kézjelnek és karral történő irányításnak, no meg remélt húsos jutalomfalatnak köszönhetően.

Szerda a 'rothenburg'-i visszatérés napja volt. Egyrészt így a másik irányba is megvonatoztattunk a családtagjainkat, amit ők láthatóan élveztek. Emeletes, tiszta és főként pontos vonatok. ez még nekik is úg volt és ez ellen persze nem lehet ellenvetésük, így már értették négy hónapnyi lelkesedésünk a DB (Deutsche Bahn) iránt. 3 átszállás után Rothenburgban voltunk. Elsőként irány a Karácsony Múzeum, mert ez még hiányzott a mi életünkből is. Ismét karácsonyi hangulatba jöttünk, köszönhetően a múzeumban feldíszített sok fának, dísznek, mikulásnak, képeslapnak és egyéb jónak. A múzeum után a 'Burggarten' lett választott helyszínünk, ahol jó szokásunkhoz híven készítettünk pár művészi fotót. De voltunk Maciországban is, ismét, csak most egy másikban. Majd jött az ötlet, menjünk fel a városháza tornyába. Hát mi lányok (Katinka, Anya, Én) neki is vágtunk a toronynak, de a csúcsra csak én értem fel. A felfele menetelnek ugyanis eljött egyszer csak az a pontja, amikor az út már kissé beszűkült, az emberek pedig igencsak sűrűn álltak. Én nem adtam fel, feljebb mentem, gondoltam ha már eddig eljutottam, nem adhatom fel. Felérve a jegypénztárhoz a helyzet még rosszabb lett, a hely pedig még kisebb. Egyre több ember volt, s most már olyanok is jócskán, akik pediglen már fentről jöttek, a kb. 20cm-re szűkült „lépcsőnek” nevezett, meredek fel-le járón, miközben a kissé unott pénztáros bácsi lámpával vezényelte a forgalmat, a dugó enyhítésének reményében. Én közben arra gondoltam, „jajj itt, hogy jutok fel?!”. Majd mikor már majdnem felértem és az utolsó lépcsőn úgy kellett felkúsznom, egyre inkább az járt a fejemben „jajj, innét, hogy jutok le?!”, lévén még egyedül is vagyok, táskám nálam, segítségem semmi. Egy gyors kör, fényképezés és meglepően könnyed lejutás után aztán büszkén mentem le a többiekhez, ez is egy élmény volt és most már tudom, hogy az ember néha többre képes, mint amennyit saját magából kinéz. Aztán séta a 'Plönlein'-ig, közben 'Schneeball'-evés (most épp amoretto-marcipános), fotózkodás, majd egy kis kolbász-evés, csak amolyan németesen.

És ezzel zárnám is soraim, hiszen röviden így tudnám összefoglalni elmúlt pár napunk eseményeit. :) 

Képek 1. kör :) (Eichstätt, München, Neuschwanstein, Ingolstadt, Essing, Riedenburg)

Képek 2. kör (ReRothenburg)

Würzburg – Végre egy kis borkóstolósdival

Ama becses napon, amelyet 2011. július 30-a címen jegyeztek a nagykönyvek – lévén már csak azért is mert szombati nap, éppen kirándulós – a hármas magyar delegáció ismét nekivágott egy újabb város felfedezésének. Eme város neve 'Würzburg' vala.

Fél kilences találkozásunk és 8:44-es indulásunk indukált már eleve némi alapfáradtságot, de gondoltuk majd útközben kipihenjük. Sikerült is, hiszen utunk ezúttal szintén hosszú volt (2,5 óra) és 2 átszállással párosult.

Megérkezvén nem volt nehéz dolgunk, egyrészt fejemben élt még a város térképe, az előző napi nyomozás nagyszerű eredményeként, másrészt a pályaudvarról kilépve rögtön hatalmas várostérképbe botlottunk, ami szintén nagy segítségünkre volt. A biztos elindulás érdekében vetettünk is rá egy röpke pillantást. Aztán nekivágtunk a város felderítésének. 

Nem sok kellett hozzá már a Majna partján voltunk, és néztük a várat, ahogy a Majna fölé magasodik. Körülötte szőlőskertek (mint ahogy ez a környéken másutt is jellemző), csodás látvány, főként annak, aki szereti a bort és mindent, ami a borral jár. Vagyis a szőlőt, a pincéket, a szőlőtőkéket és szőlőfürtöket, szóval a szőlő-bor-feelinget. Ha már ott jártunk átsétáltunk az 'Alte Mainbrücke'-n, ami a város egyik legnagyobb nevezetessége. Kissé regensburg-i látogatásunkat idézte fel bennünk, annál is inkább, mert az idő is kezdett egyre rosszabbra fordulni, olyannyira, hogy a fényviszonyok sem voltak éppen kedvezőek a fotózáshoz. Emiatt jó párszor szomorkodtam is. Átérve a Majna túloldalára a várat céloztuk meg. El is indultunk, fel a magasba, de valahogy csak nem jött az a vár közelebb, sőt, egy idő után már a hátunk mögött is leledzett. Miután rájöttünk, hogy még jócskán kéne menni célunk elérése érdekében, az időjárás, a fények pedig még mindig nem voltak kedvezőek, úgy döntöttünk inkább a belvárost célozzuk meg.

A belváros nagyon szép, mint eddig minden német belváros az volt, ahol megfordultam. Villamosok. Sárgák, színesek. Kávézók, egybe persze be is tértünk egy jó kis Latte-ra, cukrászdák, üzletek. És templomok. Nem tudom hány templom is van 'Würzburg'-ban, de sok, az biztos. Első kitérőnk a 'Neumünster'-be vezetett. Hát, amilyen gyorsan betértünk, szinte olyan művészi gyorsasággal fordultunk is sarkon. A templom illat helyett sűrű parfümfelhő fogadott bennünket, de ezzel még nem is lett volna baj. A keresztút állomásai modern, de ez már lehet inkább poszt-modern kategória, képekként voltak felfestve a falakra, miközben az ember szemmagasságban levágott fejű embereket, spriccelő vért és hasonló, nem éppen nyugtató, kivégző jeleneteket látott. Nem nyugodott meg egyikünk se, és egyikünk arcára sem ült rá a tökéletes nyugalom arckifejezés, sőt, mondhatom a döbbenet és az értetlenség megnyilvánulásai váltakoztak tekintetünkön.   

Ezután ismét utazásaink egy fontos eleme, a tourist információ és a térképbeszerzés nagyon fontos manővere következett, megjegyzem sikerrel. Gondolom senkinek nem lesz nehéz elképzelni, milyen jó érzés is lehet, ha az ember már térképpel a kezében tud felfedezni egy várost, főként, ha konkrét tervei és helyei vannak, amelyeket szeretne megismerni

Minekutána első templom-látogatásunk meglehetősen rövidre sikeredett, nem adtuk fel templomokba és azok erejébe vetett hitünk, így megnéztük a 'Marienkapelle'-t is. Itt volt templom illat. A padsorok fel voltak díszítve, épp esküvőre készültek. A falak egyszerűek, az ólomüvegek szépek. Semmi hivalkodás, de semmi elriasztás sem. Mindjárt meg is nyugodtunk.

Aztán irány a 'Residenz'. Menet közben útba ejtettük a Régi Egyetem épületét, amin mindhárman csak ámultunk. Egyrészt nagy volt, másrészt inkább hasonlított egy kolostorra (ehhez persze nagyban hozzájárult az épülettel egybeépített 'Michaelskirche' is) az épület, mintsem egyetemre, harmadrészt pedig az 1582-ben épült egyetem meglehetősen tekintélyt parancsoló volt. Az egyetem utcájának végén aztán megpillantottunk egy kaput, amelyről már messziről látszott, hogy a 'Residenz' része.

A kapun áthaladva egy kisebb „erdőbe” botlottunk és ahogy haladtunk befelé egyre inkább kirajzolódott előttünk a 'Residenz' UNESCO-Világörökségnek nyilvánított épülete és az azt övező gyönyörű kert.  Itt persze elengedhetetlen volt egy-két (plusz) kép készítése a kertről és persze becses hármasunkról is. Időnk még volt a délutáni programunkig, amire majd később térek ki, így bementünk a Residenzbe. A barokk kastély az 1700-as években épült, és ma Európa egyik legkedveltebb kastélya. A kastélyban aztán felfedeztük 'Balthasar Neumann' barokk-rokokó lépcsősorát, 'Giambattista Tiepolo' mennyezeti freskóit, majd a kastély szobáit és egy tárlatvezetéshez csatlakozva még a korábban is zárt és ritka alkalmakkor mutogatott, használt, szobákat is, amelyek közül talán a leglélegzetelállítóbb az a tükörszoba volt, amelynek falait mind tükör, festmények és aranyozott szegélyek (már erős rokokó stílussal megfűszerezve az amúgy sem szegényes barokkos vonalat) borították.  Miután kellően elámultunk a látottakon, no meg persze beleképzeltük magunkat az akkori korba és életstílusba utunkat tovább kellett folytassuk következő és egyben talán fő állomásunk, a 'Juliusspital' felé.

A hely érdekessége, azon kívül persze, hogy szintén barokk palota, hogy minden szombaton, 17 órai kezdettel nyilvános vezetést indítanak, amiben az ember megismerheti a helyet és a pincészetet-borászatot, merthogy itt az is van. A találkozópont a 'Spital' kertjében található, 1706-ban készült 'Auvera-kút' volt. A kert bemutatása után idegenvezetőnk bevezetett minket egy parkolóházba. Hm, gondoltam érdekes helyszín ez egy „bortúrán”, de mint utóbb kiderült csak én nem vagyok elég széles látókörű, ugyanis ott, ahol nemrégiben még ca. 200 autó parkolt, ma egy palackozó- és raktárüzem található, persze telis-tele jobbnál jobb, 2010-es évjáratú borokkal, zömmel fehérekkel, mert e vidéken a fehér a jellemző fajta. Innen egy rövid sétával már a 'Rokokoapotheke' (gyógyszertár) kb. 20 négyzetméteres szobáját mutatták meg nekünk. Eme kisebb kitérők kb. 45 percet vettek el életünkből és nem mondom, hogy nem volt érdekes, de már nagyon kíváncsiak voltunk a pincerészre is. És ekkor, kb. a 46. perc magasságában és miután legomboltak minket a 11 EUR-val megérkeztünk a pincébe. A penészes falak, a 800 literes hordók és persze a finom bor között aztán már úgy éreztük végre elérkezett a nap fénypontja. Joggal. Első kóstolandó tételünk egy 2010-es 'Schreube' volt, amolyan könnyed és gyümölcsös (ribizli, ananász, maracuja és némi virágos visszhang) bevezetésként. Az első megállótól aztán 250 méter és számos, hatalmas hordó mellett vezetett el utunk, egy újabb terembe, ahol egy szintén 2010-es 'Silvaner kabinett' (utóbbi a németországi minősítő rendszerben első osztályú bort jelent) "nyomtak le a torkunkon". Ez kicsit még szárazabb volt, mint elődje, a gyümölcsös jelleget némi zöld alma jelezte, állításuk szerint pedig némi csallán íz érezhető a borban. Utóbbit én nem igazán fedeztem fel, hacsak nem annak csípősségében kellett keresni. Zárásként egy szintén száraz, e vidéken mi más is lehetne (?!?!), késői szüretelésű 'Riesling' került a poharunkba. Ennél őszibarack, sárgabarack, citrusfélék íze és némi gyógynövényes-fűszeres aroma volt érezhető. Mindhárom tétel nagyon finom volt, ízletes és új - az otthon kóstolt borokhoz képest. Mindegyik kissé csípős volt, de a maga nemében mégis gyümölcsös. A villányi borokhoz edzett ízlelőink így végre új ízeket kóstolhattak, ami külön öröm és persze tapasztalat volt számunkra. Nekem főként az első bor, a 'Schreube' ízlett, bár ez "csak" minőségi bor volt és az utolsó, a 'Riesling', amely szintén a kabinett kategóriába soroltak. 

Végül a 20:41-kor induló vonattal hagytuk el a várost, amely mindannyiunkat lenyűgözött és még mielőtt a vád szele elérne minket, nemcsak a bor miatt! :)

Képek... :)

A magyar "kettes-delegáció" Ulmban járt

Július 25-én, egy keddi napon, bízva az időjárás-jelentés helyességében, az ígért 23 foknak és esőmentességnek örömére Ulm városát vettük célba, amely zárójelben megjegyzem már egy másik tartományban, 'Baden-Württemberg'-ben helyezkedik el. Ennek megfelelően, bár a két bundesland határán helyezkedik el, több mint két és fél óra utazás és 3 átszállás után érkeztünk csak meg a városba, amelyet talán mindenki a hatalmas templomával azonosít be, nem véletlenül. Előzetes „kutatásunk” a városról is azt erősítette, hogy a város első számú látnivalója ez. Odaérkezve ez meg is erősödött bennünk, hiszen hatalmas tornya már messziről kivehető volt. Közelebb érkezve még inkább csak kisebbnek éreztük magunkat, ami nem is csoda, hiszen maga a torony része 161,53 méter magas, amely ezzel állítólag a világ legmagasabb keresztény temploma. A templomot a források szerint 513 évig építették és 2000 fő befogadására képes. Nem semmi… 

Miután kívül-belül megcsodáltuk a székesegyházat, amiről csak annyit, hogy szép, kívül díszített, belül egyszerűbb, ugyanakkor van benne valami nyugodt, de monumentalitása mégis már-már félelmetes. Az ember elég aprócskának érezte magát, amint felnézett a mennyezetre, amely nem volt túl díszített, egyetlen egy nagyobb freskó ékeskedett a templomban, de az sem volt giccses. Viszont annál több címert láttunk a falakon, itt-ott megbújva, ami bevallom, nekem új volt, legalábbis ekkora mennyiségben, pedig megfordultam már egy-két Isten házában. A templom ólomüveg ablakai szemet gyönyörködtetőek, főként az, amilyen szép fényeket vetettek az amúgy szinte csupasz falakra. 

A kettősség, amely a látványból és a nagyságból adódott úgy gondoltuk csak egyféleképpen győzhető le, így úgy döntöttünk megküzdünk a magassággal és a toronyba vezető mintegy 768 lépcsővel. A jó kilátásért mindent! Miután megvettük a 2,5 EUR-os belépőnket nekivágtunk az előttünk álló, pontosabban felénk magasodó 143 méternek, merthogy az a legmagasabb kilátópont a székesegyházon.

Valamivel több, mint 100 lépcső után volt egy kisebb kilátópont, aztán még egy, meg még egy. Az első és az utolsó előtti kilátópont között nagyon ügyesen megoldották a közlekedést, és az amúgy kétirányú forgalmat fel és lemenő részre osztották. Az 539. lépcsőktől azonban ismét kétirányúvá vált a történet, sőt a lehetőségek még inkább be is szűkültek, de hát ennek is meg volt a maga romantikája. A 768. lépcső pedig az utolsó volt, ami ismét madártávlatból engedett betekintést egy város életébe. 

Ulm ilyen szempontból nem nagy szám, nem ad sok újat. Persze van itt is mit figyelni, a házakat, a környező hol modern, hol klasszikus épületeket, a tájat, a vasútállomást, de azt hiszem, hogy ez esetben nemcsak a látvány, de a teljesítmény az inkább értékelendő. A szűk körkilátón végigmenve az ember ráeszmél milyen kis gépezet is tulajdonképpen önmaga, még egy olyan esetben is, amelyet saját maga épített fel, s közben hány és hány tényező van, amelyek tőlünk függetlenek. Ilyen magasból már nem csak az emberek látszanak apró hangyáknak, de a házak is játékkockáknak tűnnek. Lefele aztán ismét következett a 768 lépcső, sajnos, vagy szerencsére, nem fogytak el a fent lét alatt. 

Leérve teljesítményünkért vártam volna valami érdemrendet, vagy valami üdvrivalgást, de minimum egy tapsot, azonban senki más nem tulajdonított ekkora jelentőséget tettünknek, mint mi magunk.

De nem csüggedtünk, meglátogattuk a 'Stadthaus' épületét, amely a több száz éves katedrális mellett, mint egy modern transzparens hirdeti és reprezentálja az új idők, új szeleit. Fehér, modern, letisztult, egyszerű. Nem nagy, nem magas. Egy újabb épület a sorban, de valahogy mégse illik teljesen a képbe. Jómagam művészettörténeti tanulmányaim miatt jobban el tudtam fogadni ezt a kettősséget pár méteren belül, de Katinkát például zavarta a dolog. A belső tér alsó szintjén a székesegyházról volt egy kiállítás, a felsőbb szinteken pedig egy a repülést és annak történelmét bemutató tárlat volt megtekinthető, ingyen. Érdekes volt.

Miután itt végeztünk tettünk egy sétát a városban. Lépten nyomon hol régi, hol pedig modern épületekbe botlottunk ismét. Például a könyvtár üvegpiramis épülete, a festett falu Városháza mellett. Érdekes látvány volt. Az átlátszó piramis és az erős, feltehetően tégla, városháza épülete, amelyen sárgás-okker színek domináltak. Valahol mindkettő szép volt, csak másként. És talán nincs is ezzel gond. Ilyen világot élünk. És be kell látni, nemcsak az a szép, ami új, de nemcsak az, ami régi. Lehet szép mindkettő, lehet egyszerre is tetsző, ugyanakkor lehetnek zavaróak is. Itt szerencsére jól megfértek egymás mellett.

Aztán a Duna partján sétálva megcsodáltuk a 'Rosengarten'-t, azaz a Rózsa-kertet. Itt készítettünk néhány művészi fotót. A kert nyugodt volt és csendes. Az emberek békésen üldögéltek, beszélgettek, olvastak, mint ahogy azt, az ilyen kertekben itt tenni szokták, miközben a Duna szép lassacskán csörgedezett kis hazánk fele. Nem tudom miért, de valahogy ha olyan városban vagyunk, ahol folyik a Duna, ott valahogy mindig nyugodtabb az ember. Mintha az ember érezne egy darabot a hazájából, s ezáltal nem is tűnne olyan messzinek az ember lányának országa. Szentimentális, tudom, de az érzések már csak ilyenek.

A kert után irány a 'Münster-Platz', ismét. Már korábban kinéztünk egy kedves kis cukrászdát, a székesegyházzal szemben, amelyről közben kiderült, épp ebben az évben ünnepli fennállásának 200. évfordulóját. 'Eisschokolade'-t ittunk-ettünk, tejszínhabbal. Nem tudom mi a helyes meghatározás arra, amikor az ember csoki és vanília fagylaltot eszik tejszínhabbal, miközben folyékony csokoládét szürcsöl szívószállal és rolettit tunkol az előtte álló remekbe?! Ötlet?

17:44-kor induló vonattal azonban el kellett hagynunk a várost, 20 óra után meg is érkeztünk jelenlegi otthonukba, az 'Altmühl' hazájába. A napot ismét a Lászlóéknál zártuk, finom falatokkal és még finomabb italokkal. A sör mellett, most a Campari-koktélt (szigorúan jól lehűtve) próbáltuk ki. A kissé kesernyés itóka mindkettőnknek tetszett és megszavaztuk tipikus, nyáresti italnak. 

Képekért katt ide!

Nördlingen-Donauwörth – egy nap, két város, a 102. német napunkon

Újabb érdekes és szép, mondhatom bájos városokat fedeztünk fel, most éppen kettőt is, nem véletlenül tagja mindkettő a Romantikus Útnak, amely tematikus út teljes hossza mintegy 385 km, és magába foglalja a legszebb és legromantikusabb bajor városokat. Nevesen 'Nördlingen'-t, majd 'Donauwörth'-öt.

Ugyan km-ben nincs messze 'Nördlingen' 'Eichstätt'-től, mégis majdnem két óra kellett az odajutáshoz és ehhez három átszállás párosult. Majdnem dél volt mire megérkeztünk 'Nördlingen'-be, első kiszemelt városunkba. Szó szerint a torony irányt elvet alkalmaztuk, hiszen első célunk a 'Dániel' 80 méter magas tornyának 70,3 méter magas kilátója volt. Itt persze nem volt olyan mázlink, mint Münchenben, a 99 falura való rálátásért és a 'Ries'-kráter nyomainak megcsodálásért maguknak kellett megküzdenünk a magassággal és az azóta már kiderült, 350 lépcsővel (mindezt 2,5 EUR-ért). De a kilátás mesés volt. A város, amely megjegyzem nagyon nyugodt egy teremtés, és a környék ámulattal töltött el minket. Még mindig nem tudom nekünk kell kevés az ámulathoz, vagy ezek a németek tényleg tudnak valamit?! A kráter nyoma egész pontosan kirajzolódott, hiszen a várostervezés is kör alakban építette fel a várost, még valamikor nagyon régen. Aztán ha a szem figyelmesebb volt, és miért ne lett volna pont a mienk más, akkor észrevehettük a Badacsonyra emlékeztető tanúhegyet, amely itt a 'Hessenberg' nevet viseli magán. Próbáltuk megszámolni tényleg látunk-e 99 falut a magasból, de oktalan számolásnak bizonyult, úgyhogy inkább hiszünk az útikönyvnek.

Lefele újabb 350 lépcső következett, majd az információs iroda. Meg kell állapítsam ez továbbra is minden kirándulásunk pontos és kihagyhatatlan eleme.

Szóval megszereztük a kívánt térképet és belőttük a következő pontot, ami nem más volt, mint a 'GeoPark Ries Infocentrum' és a 'Rieskrátermúzeum'. Utóbbival kezdtünk, 2 EUR-s belépőnk után végigjárhattuk a múzeumot, ami véleményem szerint nagyon jól megszerkesztett és kellően interaktív volt. Mindent megtudtunk általában a bolygókról, meteoritokról és aszteroidákról, valamint a kráterekről. És persze kifejezetten sok mindent kívántak velünk megosztani a Ries-kráterről és a kráter előtti életről, no meg természetesen az utána lévőről is. Ideális terep ez minden geológusnak és geográfusnak, nemcsak a spontán érdeklődőnek, mint például mi, hanem a kutatónak is. Bár a területet már kellően megkutatták, biztos van még új a nap alatt, és ahogy elnézem, itt lelkesen támogatják is az efféle kezdeményezéseket. A kiállítás kellően volt mindezzel együtt informatív is és a látványelemek inkább csak erősítették, mintsem elnyomták volna ezt. Még holddarabot is találtunk az egyik sarokban, amivel persze aztán bőszen le is fotózkodtunk. Igazi-e vagy sem, ki tudja, egyáltalán ki tudja? De nem is ez volt a lényeg. Elhittük. Így érthető volt szerintem gyerekes lelkesedésünk, amelyet a fehér, aprócska kődarab iránt tanúsítottunk, újfent sokat emlegetve hazai diáktársainkat és persze témában érdekelt tanárainkat is.

Ezután még tettünk egy rövid sétát a városban, és fényképeztük az üzletek előtt lévő malacokat. Meg kell mondjam ez a város nagyon oda van a malacokért. Anno Budapest utcáit lepték el a tehenek, hát ide meg megérkeztek a malacok. "Malacunk van"...gondoltuk, így jó pár egyedet sikerült is lefotóznom, a várost járva. Az apropó pedig az volt, hogy a városban malackiállítás van (ezalatt érts ilyen kerámia malacokat egyébként), így ezen felbuzdulva némely üzlet is szert tett egy-egy egyedi, festett példányra. Némi malackodás után új úti célunk 'Donauwörth' lett.

Gyanútlanul sétáltunk a fő célunk, a 'Käthe-Kruse-Puppen-Museum' felé, amikor már a belváros előtt észrevettük a plakátokat és hatalmas feliratokat, miszerint a városban ma 'Reichsstrassenfest' van (ez Donauwörth legjelentősebb utcája). Aztán ahogy közeledtünk célunk fele, bele is botlottunk a nagy forgatagba. Mindenütt emberek, étel- és italárus bódék, sörpadok, sörsátrak, színpadok, fesztiválhangulat. Hurrá. Ide is jókor jöttünk. Némi információszerzés után, már nem csak a megérzésünkre hagyatkozva, hanem a térképben bízva roptuk az utcákat és meg is érkeztünk a múzeumba.

Minden kislány és nagylány álma egy babamúzeum. Hát itt volt nagy baba (amolyan kirakati bábu), kis baba, lány baba, fiú baba, balett táncos baba és még sorolhatnám. A kezdetektől napjainkig bemutatták fotókkal és videókkal a családot, a gyártást. 'Käthe Kruse' nagyon szimpatikus volt, fiatal és idős korában is. De persze emellett a babák nyűgöztek le minket leginkább. Volt babaház (kicsi, nagy, bolttal (még egér és egérfogó is volt, meg mosópor (persil), a régi fajta kiszerelésben, maggi fűszerek plakátjai a falon és ki tudja még mi nem, amin persze meg is lepődtünk, hogy már 1920-ban is volt), arisztokrata család stb.), aztán egy balettelőadás egy kis színpadon forgó balett-babákkal. A kedvencünk (ezt kétszer is megnéztük) az a mesejelent volt, ahol csipkerózsika, holle anyó, piroska és a farkas, hamupipőke, jancsi és juliska történetének egy-egy kulcsszereplője jelent meg előttünk, mialatt mi a kis ablakon kukucskáltunk. Volt itt baba 1913-ból és 1963-ból is. Käthe halála után gyerekei vették át a "bababusiness"-t. Annak ellenére, hogy Käthe apja kezdetben nem volt lelkes a babák ötletéért és haszontalan, semmirevaló tárgyaknak vélte azokat az üzlet még ma is virágzik és a 'Käthe Kruse' márka olyannyira jelentős, hogy egy-egy babáját 220-1150 EUR-ért lehet megvenni a városi játékboltban. Nah, bumm. Ekkor kaptunk sokkot. 1150 EUR?! Nem semmi. Ezt és persze a tárlatot végignézve már mindjárt világossá vált, miért hirdeti és vallja magát a város 'Käthe Kruse' babák városának.

Jegyünk egy másik tárlatra is szólt. Még gyorsan megnéztük azt is. Így 2 EUR-ért két múzeumot tudhatunk magunkénak. Aztán irány a forgatag. Egy kis séta a fesztiválon. Már meg sem lepődtünk, amikor az információs bácsi elmondta, hogy ez a fesztivál is milyen jelentős, és ez is csak kétévente van. Volt még időnk, így én ettem egy nagyon-nagyon finom gyrost. Alapjáraton régen ettem gyrost, de ilyen finomat meg pláne, és a húsimádók kedvéért elmondom, hogy ez az a fajta volt, amiben több volt a hús, mint minden más. J

Aztán megnéztük a barokk, 'Wallfahrtkirche'-t, ami kívül-belül meseszép volt. Innen a 'Heilig-Kreuz-Garten'-en keresztül lesétáltunk a 'Wörnitz' partjára, merthogy itt folyik bele a 'Wörnitz' a Dunába. Majd még egy kis fesztivál séta és fesztivál hangulat. 

Megállapítottuk, hogy bár mi magyarok magunkénak tudjuk a palacsintát, a franciák sokkal inkább tartják nemzeti ételüknek (lásd a kultur open air-en saját specialitásként és egyben legnépszerűbbként árulták), de a németek is előszeretettel árulják mindenféle fesztivál és összejövetel alkalmával min. 2 EUR-s áron. Egyikünknek sem rémlett, hogy a tipikus balatoni és némely strandon lévő ételsorokon kívül, lenne-e otthon olyan fesztivál, esemény, ahol ez az édes korong ilyen nagy népszerűségnek örvendene. Nálunk mindenhol a lacikonyha a menő, a zsíros falatok, no nem mintha ez baj lenne. Pedig mi a titok? Azon kívül, hogy a sütés 40 fokban nem kellemes (de itt már rég nem tapasztaltuk az igazi nyár e megnyilvánulását). Olcsón elkészíthető, változatosan tölthető és mindezért annyit kér el az ember, amennyit nem szégyell. Hát itt meg is teszik ezt, szóval találékonyság ide, vagy oda, én ezért plusz 10 pontot adok a németeknek. A másik népszerű ételt, a mi dödöllénkhez tudnám hasonlítani, szalonnával, vagy sült káposztával, vagy mindkettővel kínálták. Nah, ezt is otthon csak a dödölle fesztiválokon látni. De miért? Máshol és máskor is fogyhatna nem? Ha már egyszer itt ennyire eszik, nálunk miért ne lenne jó? Mi a baj velünk magyarokkal, miért tűnik el a kínálatból a helyi finomság? És jön a helyébe az amerikai hot dog, a hamburger, a görög gyros és a török kebab. Félreértés ne essék, ezek is jók tudnak lenni, laktatóak és finomak. És itt is megtalálhatóak, minden fesztivál alkalmával (leszámítva az amerikai cuccokat…), de itt megfelelő arányban vannak jelen a nemzeti és a helyi ételek, például a fent említett remekek (gyros, kebab) és a steak zsemlék, kolbászos zsemlék és a szerintem örök klasszikus, a hasábburgonya. Nem kell eltüntetni a nemzetközi kínálatot, de ezzel együtt a tipikus ételeknek is helyet lehet adni. Persze mindehhez itt sör párosul, hiába, nincs mese, itt ez a nemzeti ital. De nálunk is van sör és van bor, de még milyen jó bor. Tessék ezeket is árulni, reklámozni! Különben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a dolgok olyan irányt vesznek, ami már nem követhető és az egész fesztivál a lényegét veszti. 

A másik hiba, ami otthon fellelhető, azok az árak. Jó, nyilván, egy fesztivál alkalmával minden drágább és ez itt is így van. Csak arányaiban más a történet. Alapjáraton minden drágább itt, de nem drágítják még meg duplájára a fesztiválkor. Persze nem dobják az ember után, az is tény, de azért nem pofátlanul magas összegért árulják, már persze a német viszonyokat nézve. Így nem csoda, hogy a család apraja, nagyja együtt fesztiválozik és a nehéz munkás hétköznapok után egy sörpadnál űl, hiszen jól megérdemelt pihenőidejüket el tudják tölteni anélkül, hogy azon aggódnának, hogy a gyerek nem ehet palacsintát, mert már nem futja a családi keretből. Persze, mondom, itt az élet más és nem feltétlenül kell hasonlítani a jelenlegi magyar viszonyokhoz, nyilván az embereknek több pénzük van és ez is hozzájárul ahhoz, hogy mindezt itt gondtalanul megtegyék. 

Este kilenc körül értünk haza. Mivel már régen jártunk Lászlónál így benéztünk egyet, Katinka vágyott egy kis hazaira és egy kis olyanra, amit végre nem mi főztünk. Így aztán gyulai kolbásszal töltött lángost evett. Én még mindig gyrosom ízét éreztem, így csak a búzasörre pályáztam be. Azt is gyorsan megállapítottuk, hogy itt tartózkodásunk alatt még nem ittunk rossz sört, pedig ittunk már eleget (még mielőtt felhorkanna valaki, hogy mert biztos nem is isztok). László megkínált minket finom mandula likőrrel, azóta is azt emlegetjük, milyen finom is volt az. Így a nap zárása is tökéletesre sikeredett.
A 102. nap képei:  öző

München, harmadszor is csodás

Nos sokat gondolkoztam azon, hogy valami (negatív töltetű) szenzációhajhász, amolyan újságírós címet adok bejegyzésemnek, tekintve, hogy a múltkori, legrosszabb napunkat leíró anekdotám, milyen hirtelen népszerűségre tett szert. Hiába, mi emberek már csak ilyenek vagyunk, jobban érdekel minket a rossz, mint a jó. De sajnos nem tudok hazudni, akit meg érdekel, az meg úgyis olvassa.

Vasárnap (július 17-én) ismét vonatra szálltunk és újfent Münchent céloztuk meg. Az út simán ment, semmi késés, semmi fennakadás. Időre be is érkeztünk az állomásra, gondoltuk milyen jó lesz végre önállóan metrózni. Jó is volt, bár nem ment olyan könnyen, mint elsőre gondoltuk, de nem adtuk fel és azért csak-csak megtaláltuk azt a fránya U2-es metrót. Aztán átszállás az U3-ra és végül sikeres és tévedhetetlen megérkezés az 'Olympiapark'-ba és a 'BMW Welt'-hez, merthogy ez volt az aznapi úti célunk.

Először irány a Olympia-torony, mivel későbbre esőt mondtak és mint tudjuk esőben nem garantált a tiszta kilátás. 189 méter magasból még inkább lenyűgözött minket, az általunk már amúgy is nagyon kedvelt München. Ahogy felértünk és kiszálltunk a liftből (megjegyzem már maga a liftezés egy élmény volt, persze a liftes fiúnak nem hinném, vágta is a pofákat rendesen, miközben az utasok örültek a gyors és hirtelen emelkedés és füldugulás, szóval az érzés, örömeinek). Szóval kiszálltunk a liftből és megláttuk a várost, majdnem 200 méter magasból. A házak apró lego-darabokként, míg az emberek hangyaként látszottak előbb az üvegen keresztül, majd később üveg nélkül, előttünk. Az ember lánya hirtelen olyan nagynak érezte magát. Az Olympia-falu, a BMW Welt, a belváros, a kertek és a zöldtetős házak München közepén, nemcsak a regionális településföldrajz órán tanultakat idézték fel bennünk, hanem korábbi tornyos látogatásainkat is. Mindegy, szakmai ártalom, az ember agya amúgy is folyton kattog és rögzít, akárcsak a fényképezőgép, ezért jó ha az ember geográfusnak tanul.

No de volt itt még sztárok útja, amolyan betonba tenyerelt, majd belefirkált sztáraláírásokkal vértezett "utcarész", amely szintén érdekes látványossága a parknak, bár kétlem, hogy valaki kifejezetten csak ezért menne. Mondjuk láttunk már furcsaságokat. 

A BMW Welt meglátogatása ingyenes. Ez irányban vegyesek az érzelmeink, no mármint nem az ingyenesség irányában, hanem a BMW Weltében. Először is örülünk a fejünknek, hogy ez ingyenes hacacárét jelent. Viszont meg kell állapítsuk, hogy sajnáltuk volna érte a már fogyóban lévő eurónkat. Jó persze, szép autók, menő dizájn. Motorok, amikkel nem mellesleg számos pózolós képünk lett. Kinek ne tetszene?! A némely elemében határozottan múzeum és ezáltal informatív szagú történet, azonban engem sokkal inkább emlékeztetett egy autószalonra, amely hívogatóan várja luxusvendégeit és persze azok busás pénzét. Ugyan rajongok a sebességért, lásd kifejezetten szeretem a Forma-1-et, az autókat is preferálom, egészen addig míg nem nekem kell vezetni, azért ennél most egy picivel többet vártam volna. Persze gondolom elsősorban nem is én és nem konkrétan a nők lettek megcélozva, és valljuk be, ha többet értenék a lóerő, motor és egyéb témákhoz jobban le tudtam volna kötni magam.
Nem mondom, voltam már „autóvilágban”, Wolfsburgban és ott is tudtam, hogy én csak kis hal vagyok a vízben és a kiállított autók nem nekem vannak kifényesítve. De ott mégis valahogy nagyobb volt az élmény. Nemcsak azért mert ott nemcsak egy márka, hanem több vonult fel előttem, hanem valahogy jobb volt a hangulat. No persze hozzátartozik az is, hogy ott azért jóval nagyobb volt a "kiállítás" alapterülete. Mindenesetre itt is megtaláltuk azt a helyet, amire nem számítottunk, az egyik épületrész legalsó szintjén. A bőr és marhabőr (nem tudom igazi e vagy sem, mindenesetre valamiért a Dallas ugrott be róluk, bár modern kivitelben, szóval Jockey megirigyelné a design-t az tuti) díszek és fotelek, a puha szőnyeg, a könyvek, mind-mind csak emelték az enteriőr hangulatát, még ha némely ponton elég bizarrá is tették azt. Nem volt nehéz megszokni és ami még furcsább a luxus körülmények, bár nem nekünk lettek létrehozva, ugyan el sem kergettek a közelből minket.

Meg kell azonban jegyezzem, már csak röpke művészettörténelmi tanulmányaimra való tekintettel is, hogy a BMW Welt épülete, azaz maga az építészet lenyűgözött. A belső terek, a letisztultság, az egyszerűség, a modernség, amely ugyan kissé távolságtartó és rideg, mégis szép. Hát jobban rabul ejtett, mint a BMW maga, amely tapintásában sokkal inkább volt műanyag, mint acél, s ezáltal kevéssé biztonságérzetű.

Látogatásunkat így se zártuk azonban rövidre, éles kritikai szemlélődésünk után sétáltunk még egyet a parkban, ahol a Stadionban lévő igencsak hangos és zajos sportkocsi verseny miatt kifejezetten sokan ténferegtek, s persze többféle náció is felvonult. Mellesleg megjegyzem, a németek nagyon tudnak. Bár erre már korábban is kitértem. Tipikus példái annak hogyan lehet a …-ból is várat építeni. Itt van például ez az Olympiapark. Amellett, hogy kitűnő turistacsalogató (lásd Olympiturm, a Stadion, a Sztárok útja, SeaLife, kiegészülve a BMW Welttel és a BMW múzeummal) a helyiek rekreációját is kitűnően szolgálja. Az attrakciók és a körülötte lévő zöld park, ahol biciklizésre, kosarazásra, egyéb sportokra, vagy csak napozásra is kiváló lehetőség nyílik, önmagukban is különleges hellyé teszik azt.  Mindenhol családok, szerelmesek, idősek, fiatalok. Egy helyen a munkás, a tanár, az orvos, az üzletember, a tanuló és még sorolhatnám. A hétvégére mindenki felcuccol és kivonul. Korra, nemre, bőrszínre és családi állapotra való tekintet nélkül. Igaz itt láthatóan kevesebb sör fogyott, mint az 'Englischer Garten'-ben, mégis mindenki megtalálja a szórakozását, a mindennapi rohanó élet mellett. Vízi biciklizve, koncertet hallgatva, autóversenyt nézve, múzeumozva, vagy csak egyszerűen egy padon ülve. Nincs korhatár és nincs társadalmi korlát. Csak a boldog vasárnap délután. És ez jó és főként nem gondolná az ember, hogy pont egy nagyvárosban lel ilyen helyet.

Az idő ugyan kezdett rosszra fordulni, de mi reménykedtünk. Visszametróztunk (U3) a belvárosba. A Marienplatzhoz, majd egy kis sétával útba ejtettük a Königplatzot. Ekkor már nemcsak hűvös volt, de az eső is elkezdett esni, így némi kitérővel a belváros felé vettük az irányt, majd onnan metróval (S8), megcéloztuk a pályaudvart. Aki ismeri Münchent annak ez az útvonal nem éppen lesz logikus, mert persze nem is az, de mi reménykedtünk a jó időben és abban, hogy maradék időnket hasznosan tudjuk eltölteni, de miután ennek kevés esélyét véltük felfedezni, vasárnap délután lévén a shoppingolás is kizárt volt, így maradt az állomás és körülbelül két óra várakozás, míg magyar társaink meg nem érkeztek a nagy Budapestről. Az időt caramel latte macchiatóval töltöttük el egy nem éppen olcsó kávézóban. De örültünk, hogy kaptunk helyet, ugyanis az eső mindenkit az állomásra száműzött. 18:30-kor aztán megérkezett a magyar delegáció két becses hölgytagja, majd egy óra várakozás, másfél óra vonatozás és egy kis elázás után újra az kollégium melege. Így zárult tehát napunk, melyre bizton mondhatom, örömmel fogunk emlékezni, már csak azért is mert hazafele még szivárványt is láttunk, ami nem tudom miért, de valahogy mindig feldobja az embert J.

Képek :)

Augsburg – FIFA női labdarúgó VB 2011.07.05.

Történetünk, most kicsit unalmas lesz, bár nem szép eleve így kezdeni, kicsit lelkesedés romboló, tudom. De most éppen nem történt semmi extra, semmi várakozás, csak egy város, ahol nem éppen elhanyagolható módon a női futball világbajnokság zajlott. Azt előre le kell szögeznem, hogy bár az Anglia-Japán meccs napján jártunk Augsburgban, meccsen nem voltunk (főként anyagi okokból).

No csapjunk a közepébe. Lényeg a lényeg, hogy amikor megláttuk, hogy június 29-én éppen egy VB meccs lesz a városban, tudtuk, nekünk akkor kell menni. Persze ez még azelőtt volt, hogy az AK International Kultur Open Air-re invitáló levelét megkaptuk volna, így 29-e ugrott. A következő időpont július 5-e volt. Így hát e napon indultunk útnak, Augsburgba. 9:44-es vonatot éppen, hogy elértük, de két átszállás után fél 12 előtt nem sokkal már a városban voltunk. Nagyon adtak arra, hogy mutassák, ők mindenre felkészültek és városszerte esernyővel (ez esetben inkább napernyőnek volna ildomos nevezni) futkosó emberekbe botlottunk, akik nagy információ emblémával és felirattal voltak ellátva pólóikon és ernyőiken. Rögtön le is állított minket egy páros banda, merthogy kettesével voltak szétszórva városszerte. Kezünkbe nyomtak térképet, érdeklődtek honnan, miért és hogyhogy? Aztán elindultunk a belvárosba. Megnéztük a 'Stadtmark'-ot. És bejártuk a főbb utcákat, amiken hát mit ne mondjak, olyan „márkák” voltak, amiket egyikünk se nagyon ismert és hallott még soha. Nem olyan nagy márkákra kell gondolni. Nem mintha abban nagyon ott lennénk, hanem inkább ilyen hétköznapi divatra, annak is egy egészen gagyi változatára. 

Az egész városban sokan voltak, ahhoz képest, hogy kedd volt és délelőtt, viszont a várva várt VB hangulat valahogy nem itatta át a levegőt. Persze mindenhol nagy plakátokon és feliratokkal jelezték, ha esetleg valaki nem tudná. De valami hiányzott. Aztán a városháza előtti téren találtunk egy mini stadiont, amit jelenleg fiatal kisiskolások vettek birtokba, akik éppen meccset játszottak egymás ellen és akiknek lelkesen drukkoltak társaik. Ez lenne hát a nagy VB feeling? Kérdeztük magunkban kissé csalódottan. Ültünk ott egy kicsit, majd megunva tovább haladtunk. Újabb érdeklődő információsok csaptak le ránk. Megnéztük a Dómot. Ez kétségtelenül belül nagyon szép. Majd a 'Hofgarten'-t, ahol velünk együtt többen töltötték délutáni pihenőjüket. Még egy könyvespolcra is bukkantunk a kert egy elhagyott szegletében, ahonnan bárki elvehetett egy könyvet és elolvashatta azt. Persze biztosak vagyunk benne, hogy a könyveknek itt nem kél lába és, aki egyszer egy könyvet odarak, az jó eséllyel ott is marad, hogy más is elolvashassa azt.

Ezután célba vettük a Fluggerei-házakat. Kissé érdekes környéken vezetett utunk a házakig, de végülis arra jutottunk, hogy megérte. Az itt található 67 háznak kb. 140 lakása van, amelyben 150 ember élt (mint többek között Franz Mozart, a nagy Amadeus dédapja) és él jelenleg is. A hely tulajdonképpen nem más, mint egy „szociális lakótelep”. A negyed alapítója Jakob Fugger volt, aki végrendeletében meghagyta, hogy a házakat szegény, katolikus emberek, családok bérelhetik ki, csekélyke, névleges összegért. Területén nem csak a házakat, de a Fluggerei Múzeumot és egy 2008-ban megnyílt 'Weltkriegsbunker'-t is megtekintettünk.

Fluggerhaussal a belvárostól nem messze is találkozhatunk, miközben a város legnagyobb temploma felé haladunk. Előbbi az Óvilág hajdani pénzügyi központja volt. Útközben elhaladunk még a 'Schaezlerpalais' mellett is, amelynek épülete nem hivalkodik ugyan kívülről, de a német barokk azért itt is megjelenik. Innen már csak pár 100 méter és már a St. Ulrich gótikus bazilika magasodik elénk.

Visszautunkat némi pihenéssel koronáztuk meg a Capitol nevű étteremben, ahol pizzát, bruscettát és banán splitet ettünk. A hely történelmi múltja sem utolsó, hiszen korábban színházként funkcionált, amelynek hangulatát még ma is itt-ott elcsípni, a ma már inkább látványkonyhás-olaszos elemek mellett.

Mivel már igencsak eljárt az idő és azért gondoltuk csak-csak illendő volna megnézni a nagybecsű stadiont nekiindultunk. Kb. 20-30 perc volt mire a villamossal a helyszínre értünk, ami két percenként indult a nagy eseményre való tekintettel. Persze mondanom sem kell, hogy így is minden egyes villamos tömve volt. Kiérve a helyszínre még kb. 10 perc gyaloglás következett a stadionig. Bár tömeg volt, némi lelkesedés is látszott a festett arcú, indulót és egyéb dolgokat éneklő, skandáló és kiabáló szurkolók hada elmaradt. Többen voltak német nemzeti színben, ami azért furcsa, mert mégiscsak egy Japán-Anglia meccs volt, mint ahányan német színeket viseltek magukon, így azt lehet megállapítani, hogy a németek sokkal inkább magukénak érzik ezt a VB, mint maga a világ. (Vagy csak pusztán stadiont tévesztettek, hiszen ezzel párhuzamosan 'Mönchengladbach'-ban éppen Németország játszott és nyert is magas fölénnyel (4:2) Franciaország ellen.) No viccet félretéve, a hangulat visszafogott volt ennek ellenére is, és az emberek mintha valami komoly eseményre siettek volna úgy lépkedtek a stadionhoz vezető úton. Persze Németországban mi mást is várhat az ember?! Egy-két fura alak akadt csak a mezőnyben, rózsaszín tüllszoknyában menetelő fiúk képében, de őket még a stadionhoz vezető út elején elkapták a rendőrök és megmutatták nekik, merre is lehet a leggyorsabban a terepet elhagyni.

Innen visszamentünk a városba, a Városháza előtti mini Stadionhoz, hátha majd ott lesz valami hangulat, vagy valami közvetítés. hát tévedtünk. A Stadion zárva volt, a város nyugodtabb volt, mint a délelőtti órákban. Így hazaindultunk. Hazafele sikerült egy ICE-t kifognunk, amiről a kalauz tájékoztatásában derült ki, hogy nem éppen a megfelelő vonat a Bayern Tickettel utazók számára, de szerencsénkre rendes volt és nem szállított le vagy büntetett meg minket. Neki azóta is áldjuk a nevét, hogy hátralévő utazási terveinket nem vágta ketté egy borsos bírsággal. Külön öröm pedig számunkra, hogy így pedig azért csak-csak sikerült egy ICE-on is utaznunk, amiről csak annyit, hogy a kényelem magas foka. Azok az ülések, a puha párnával, a puha szőnyeggel borított padló, az egész belső tér hangulata, az étkező kocsi, hát szuper volt és ha nem tévedek egyszeri. 

Képek itt, miután a Picasa tárhely betelt...

Neuburg an der Donau - Schlossfest :)

Kicsit eltűntünk a színről, ez köszönhető a megszaporodott iskolai teendőinknek, de mindenkit megnyugtatok, hogy az újabb, érdekes utazási élmény nem maradt ki az életünkből és amint elolvassátok lent jegyzett bejegyzésemet a tietekből sem.

Június 25-én 'Neuburg an der Donau' városát vettük célba, mit sem sejtve arról, milyen kalandos és várakozásokkal teli (értsd szó szerint, nem átvitt értelemben) nap vár még ránk. Ismét 8:44-kor indultunk útnak, kiegészülve Elisabeth nevű honfitársunkkal. Kevesebb, mint 15 perc múlva azonban olyan meglepetés ért minket, amire azt hittük itt nincs példa, csak Magyarországon. Tévedtünk.

Az állomáson ránk várakozó feliratot többször el kellett olvasnunk, valóban jól látjuk-e, és tényleg jól értelmezzük-e az ott látottakat, hátha a féléves itt tartózkodás mégsem segített olyan sokat a német nyelvismeretünknek. A felírat kb. ez volt: „80 perc késés, a 8:59-es vonat kimarad”. Amikor azonban már a hangosbemondó is a látottaknak megfelelő információkat mondta be, nem kételkedtünk tovább. Szóval a vonatunk késett. Igen. Ilyen is előfordulhat itt, a nagy Németországban. Így egy igencsak kihalt és elhagyatott állomáson töltöttük időnket, természetesen önfeledt szórakozással. 9:59-kor aztán megérkezett végre a vonatunk, amit ugyan már normál esetben nem fogadunk olyan kitörő lelkesedéssel, hiszen az itt eltöltött idő alatt megkopott az emeletes vonatok varázsa, de ebben az esetben ismét tudtunk örülni az elénk guruló járműnek. Sejthettük volna, hogy ez a „kis” várakozás nagyobb és nem várt zavart okoz a gépezetben, már csak a szombati napra való tekintettel is. Hozott is. Ingolstadtba érkeztünk valamivel 10:30 után. Így a vonat nem vár alapon, a csatlakozásunk is már messze járt. A tájékoztató tábla szerint pedig 12:04 perckor indult a következő. Oh, ez nem lehet igaz, gondoltuk. Már megint várni?! Azon már meg sem lepődtünk, hogy már megint Ingolstadtban. Biztos, ami biztos mondtam a csajoknak, kérdezzük már meg a kedves bácsit az infópultban, hátha tévednénk, ilyen persze nem nagyon szokott előfordulni (a múltkori rossz vonatra szállás csak véletlen volt), legalábbis most örültünk volna ha nincs igazunk. Odajárultunk hát a pulthoz, Lizi megkérdezte mi is a helyzet, erre a bácsi, szomorú hangon: „Most szálltak le a vonatról?” Mi: (egyöntetűen)” Igen”. Ő: „Oh – Meghívhatom Önöket egy kávéra a DB nevében” – majd leszegett fej és tekintélyes mozdulat a hátsó polcok fele, hogy néhány papírt elővegyen és az aznapi dátummal pecsételje. Majd megkérdezte pontosan hányan is vagyunk, mondtuk hárman, kérdeztük mi történt, lerobbant a mozdony volt a válasz. Szóval a vége az lett a csevejnek hogy a kezünkbe nyomott 1-1 db 2-2 EUR-os vigaszbónt, és persze érthetően, és megfelelő hangon elnézést kért a kellemetlenségért.

A bónt el capuccinóztuk és elsüteményeztük, így a várakozási idő tényleg gyorsabban telt.

Valamivel negyed 12 után megérkeztünk Neuburgba. A város nyugodt volt. A délelőtti programoknak már vége volt, a bazárosok és egyéb helyszínek zárva voltak, pontosabban most kezdtek éledezni. Így azonban legalább körbe tudtuk járni a belvárost, zavartalanul. Kettő körül már gyűltek az emberek. Fél három körül kezdődtek a felvonulások, amely fanfárosok, dobosok és egyéb hangszeren játszó, színes ruhás emberek sorából állt.

Három órakor beültünk a lovagi játékokra. Ez körülbelül egy órán keresztül tartott. Nagyon jó volt. A szórakoztató udvari bolondoktól (leginkább a seggmutogatóstól, no nem épp ezért a momentumért, hanem mert ő volt a legviccesebb), a bemondón át, az elitet képviselő „bírákon”, fanfárosokon, dobosokon keresztül a lovagokig és persze a lovakig.

Mire a játékok helyszínéről kiértünk az utca már tömve volt emberekkel. Mindenütt a város által beszervezett szereplők, a városlakók, vendégek, évek óta visszajárók tömkelege volt látható, középkori ruhában, ki a felsőbb körökből, ki pedig csak egyszerű hétköznapi, de középkori emberként. Köztük pedig ott voltunk mi, és a hozzánk hasonló turisták százai.

Még tettünk pár kört, megnéztünk még pár helyszínt, játékhelyszínt (pl. egér roulett, teke stb) és pár érdekes embert (értve ezt pozitívan és negatívan). A nap végeredményeként egyöntetűen megállapítottuk, hogy az eseményre igen sok szemrevaló fiú verődött össze, továbbá, hogy a barna, sötét zöld rövidnadrág és a fehér vagy színes vászon ing igazán jól tud állni a férfiaknak, kihozza a szemük színét J Igaz lányok? ;) Kár, hogy ilyen esemény csak kétévente van, mármint a Schlossfest…

Végül a 18:30-as vonattal indultunk útnak, negyed óra utazás után ismét több mint fél óra várakozás következett Ingolstadtban egy újabb, finom capuccinoval, ezúttal teljesen önköltségen. J Lehet máris rászoktunk? Azt nem tudom, de azt igen, hogy ezek az események, ezek az utazások valahogy mindig jól sikerülnek, legyen késés, eső, hideg, meleg.J


Képek itt!!!

Pünkösd a "Karácsonyvárosban" - Rothenburg ob der Tauber

Azt hiszem Pünkösdi hagyományt teremtettünk. Tavaly Pünkösdkor, bár a tavalyi májusban volt, Franciaországban voltunk, Katinkával. Idén pedig Németországban töltöttük az ünnepet. De ez még mind nem volt nekünk elég. Vasárnap célba vettük Rothenburg ob der Tauber városát, ahol éppen történelmi fesztiváljátékok zajlottak. Nem véletlen persze, hiszen ezt, minden Pünkösd alkalmával megrendezik. A város már önmagában is egyedi azzal, hogy sokan csak "Karácsonyvárosként" emlegetik, ami szintén nem véletlen, hiszen a karácsony hangulata léptem nyomon fellelhető az utcákat járva. De erről majd később.

Szóval rendhagyó módon a 8:44-es vonattal indultunk neki a nagy útnak. 3 átszállás után (Eichstätt Bahnhof, Treuchtlingen, Steinach) 2 óra alatt meg is érkeztünk Rothenburgba. A városfal egyik kapujában (Rödertor) már láttuk is az első, korhű ruhás csapatot. 2,5 EUR-ért már át is léphettük a történelmi falat, belecsöppenve ezzel a fesztivál forgatagába. Piros kitűzőnk, amit afféle jegyként kaptunk, mindenkinek jelezte, "hééé turisták a láthatáron...". De mondanom sem kell nem voltunk egyedül. Sőt. Turisták sokaságába botlottunk, ahogy közeledtünk a belváros fel. És meglepően sokan voltak a világ keleti feléről. Talán mondhatom, hogy még Münchenben sem tűnt fel, hogy ennyien ellepték volna a várost. Szóval valamiért, amit persze én már tökéletesen értek és a bejegyzés végére ti sem fogtok kételkedni az okokban, nagyon tetszik nekik a város. 

Útközben mindenhol ünneplő, éneklő, doboló, kiabáló és jelmezes emberekbe és lovasokba botlottunk (akiknek száma a rendezvényen, azaz egész városban több, mint 700 volt, legalábbis az útbaigazító kiadvány szerint). Volt egy csapat a 'Markusturm' előtt, egy utána, itt is-ott is. Hamarosan elértük a városházát. Ahol 11 órakor kezdődött  a 'Schäfertanz', amelynek itt, különösen nagy hagyománya van. Mivel erre már későn értünk, továbbá a turisták nagy száma miatt kissé rosszul sikerült magunkat pozicionálni, ergo nem láttunk semmit, úgy döntöttünk, a 13:45-kor kezdődő lesz a mi 'Schäfertanz'-unk :) 

Így elindultunk a város legszebbnek tartott része fele, a 'Plönlein' felé. Útközben betértünk egy kis édességboltba, hogy megkóstoljuk a tradicionális 'Schneeball'-t. Hát ez kb. olyan, mintha valami fánk-linzer szerű tésztát darabokra vágnánk, kisütnénk olajban, gömb alakba formálva és megízesítenénk, azaz cukorba, csokoládéba és még ki tudja mibe forgatnánk. Finom, nah, az a lényeg. 

A 'Plönlein' körülötti városrészt a fotósok édenének tartják. Nem tévedtek. Ez a paradicsom. Egy nap alatt ennyit még nem fényképeztem, mint itt. Persze most is elkészítettük a kötelező, útikönyv fotót. 

Aztán irány a 'Spitalbastei'. Fel a városfalra! Innentől tetőmagasságban folytattuk utunkat, egy jó darabig. Belátva a várost, a szűk folyosón egymást kerülgetve több száz turistával, hát, hogy is mondjam volt egy feelingje az egésznek. Aztán sajnos a 'Klingbastei'-nél vége szakadt a magaslati utunknak és immár normál úton kellett folytatnunk városnézésünk. 

Lent újabb lovasok érkeztek. Viccesen beszólogattak, bókoltak nekünk. 

A St. Jacobs Kirche-nél pedig hatalmas forgatagba botlottunk. Vásárosok és különféle mesterségek képviselői árulták portékáikat a templom előtt. 

Innen aztán a Városháza elé mentünk, úgy elrohant ugyanis az idő a városnézésben, a "falmászásban" és a fényképezésben, hogy már fél kettő előtt jártunk. Így hát tekintve, hogy a Városháza előtt már gyűlt a tömeg, és tanulva a délelőtti esetből, úgy döntöttünk nem mozdulunk. Leültünk a lépcsőre és figyeltük az embereket. Sok fiatal lány volt beöltözve, szépen, csinosan, fonott hajjal, virágcsokorral. De voltak lovasok, újfent, aztán egy csapat idősebb ember, huszár-ruhában (vagy legalábbis valami hasonlóban), akiknek többsége elmehetett volna Mikulásnak is (szerintem decemberben őket öltöztetik be, az fix, ha nem akkor az nagy hiba). De voltak még igencsak hosszú lándzsával szaladgáló fiatalok és doboló folkloristák (már ha létezik ilyen szó). A 'Schäfertanz' pontosan 13:45-kor kezdődött. Először ünnepélyes, zenekarral kísért bevonulás, majd némi bevezető formalitás és kezdődött is a tánc, ami kb. 30 percig tartott. Különösebben nem csináltak egyebet, mint fel le ugráltak, csak mindezt ritmusra és hol körbe, hol karikába, hol előre, hol keresztül a téren. Miközben a férfiak szalagokkal átkötött botot lóbáltak a kezükben. Tisztára mint egy lakodalom. Sajnáltuk őket, igen meleg volt, ugyanakkor szórakoztató volt és főként színes. 

Az idő már igencsak eljárt felettünk, így nem csoda ha megéheztünk. Éppen ezért beültünk az egyik étteremben, a 'Marktplatz' mellett. Megebédeltünk, majd miután feltöltöttük magunkat energiával célba vettük a város egy újabb szegletét, amely nem várt gyönyörrel kedveskedett nekünk. 

A 'Herngasse'-n sétálva ugyanis belebotlottunk, hát nem is tudom megfogalmazni mibe, ja, de, mégis, a gyerekek álmába. Vagyis "Käthi Wohlfahrt Weichnachtsdorf"-jába és a Karácsony-Múzeumba (bár utóbbit kihagytuk, oda majd legközelebb megyünk). Na de a "Karácsony-falu"?!?! Kiskoromban így képzeltem a Mikulás gyárát, csak itt a nagy, hegyes fülű, sipkás manók helyett, bajorszoknyás nénik voltak. De ez mit sem von le az élményből. Pünkösdkor, egy Karácsony-paradicsomba csöppenni.?! Sosem hittem volna. Mindenhol Karácsonyfa, angyalok, Mikulások, karácsony fa, kézzel készült díszek, betlehemek, fa ablakdíszek, üveggömbök stb. Szóval minden, ami karácsony! Katinkával csak mondogattuk, "Nagyon jó gyerekek lehettünk, ha a Mikulás beengedett a birodalmába." Persze a Mikulás, azért szabhatta volna kicsit lejjebb is az árait, de azért pár, derék magasságú képet "véletlenül" sikerült készítenem, a tiltás ellenére is, remélem ezért nem haragszik meg majd a jó, öreg úr. El sem merem képzelni, ha az embert egy nyári napon ennyire hangulatba tudja hozni ez a hely, mi lehet itt karácsonykor. Csak ámultunk és bámultunk. Mint a gyerekek. 

Az utcán tovább haladva, a 'Franziskanerkirche' mellett, aztán újabb bizonyítékát láttuk meg annak, ez a hely lélegzetelállító, felejthetetlen, csodálatos stb. Két, elég hippi kinézetű ember, két-két bot, egy-egy kötél és némi samponos víz segítségével életnagyságú buborékokat gyártott! Bizony! Eszméletlen. A Mikulásnak ebben a városban nagyon sok embere van, mert ez a város bizony mondom minden szegletében egy meglepetés. Ha belefújtak a nagy gömbbe, abban kis gömbök lettek. Hihetetlen. Gondolom Nektek nem lesz az, ha azt mondom, tátott szájjal néztük. 

Nem adtuk fel, gondoltuk ez a város még tartogat nekünk meglepetéseket. A 'Burgtor'-on áthaladva, a 'Burggarten'-be csöppentünk. A kert gyönyörű, gondozott. A virágok csak úgy pompáztak. Jó alkalom és helyszín volt ez arra, hogy jó pár fotót készítsünk, ebben a meseszép környezetben. 

Miután kifényképeztük magunkat visszamentünk a belváros fele. 

Betértünk a Maci-országba, mert itt ilyen is van. Ez egy nagyon "gyerekbarát" hely. A bejáratnál nálam magasabb, és szerencsére szélesebb is, plüss medve állt. Bent, bent pedig a kicsitől a nagyig, a csendben alvótól a horkolóig mindenféle medve megtalálható volt. Sajnos, szerencsére, koalát nem találtam. 

Ezután gondoltuk illő volna egy fagylaltot elfogyasztanunk. Meg is találtuk a megfelelő helyet, amit még a délelőtt folyamán kinéztünk. Leültünk egy kút mellé, elfogyasztottuk zsákmányunkat. 

Én békésen nézelődtem, csodáltam a várost. A hely varázsát, hogy ilyen nyálas legyek. Mikor Katinka egyszer csak felállt, letette mellém a táskáját, és kissé kacéran nevetve ezt mondta "nah erről lemaradtál". ( Most két dolog merült fel szerintem bennetek, A. az egyik lovas leugrott és megkérte a kezét, B. Katinka dalra fakadt néhány EUR-ért cserébe. ) Egyik sem. Katinkát magához "édesgette" egy schäfertáncos...) A kissé már jó hangulatban lévő táncos maga mellé állította a nála magasabb Katinkát, fejébe nyomta kalapját (kopasz volt, ez a kalaplevételig nem látszott) és bőszen elkezdte magyarázni Katinkának a lépéseket (amik hangsúlyozom, nem nehezek). Nekem kezembe nyomta fényképezőgépét, melyet bajor nadrágjának zsebéből kapott elő (tényleg, vajon így táncolta végig a táncot?!). Én meg persze nevettem, két fényképezőgéppel fényképeztem (hogy azért nekünk is megmaradjon eme remek pillanat), miközben ő csak mondogatta mit, hogyan, majd Katinkára mutogatva útbaigazította a járókelőket, miszerint Katinka az ő új barátnője, Katinka pedig csak magyarázta neki, a nagy lelkesedésbe, hogy ő nem német, hanem magyar... :) . Ha nem lett volna nálam két fényképező is, a hasamat fogom a nevetéstől. Meg hát nem akartam lemaradni a pillanatról. A végén beinvitálta a Katinkát egy Schneeball-üzletbe, mondván, hogy akkor címcsere, mert ő feltétlen el akarja küldeni a képeket neki. De az kiderült, Dia kapaszkodj, hogy a srácot Jürgennek hívják. Sorsszerű, nem gondolod?! 5 perc után már lassan untam magam, de hála istennek jött Katinka, akinek eléggé leolvasható volt az arcáról az alábbi mondat: "Menjünk innen, de gyorsan kérlek...!!!" Miközben nyomában sietett Jürgen. Odalépett mellénk, kérdezte, én is magyar vagyok-e, tanulok-e. Mondom igen. Akarok-e én is táncolni? Mondom nem. Én nem tudok. Erre ő. Dehát nem nehéz. (Nem akartam mondani, hogy igen, azt én is látom...) Hát mondom sajnos mennünk kell. Erre ő. Jó akkor jöjjünk el július 2-3-án, a 'Volksfest'-re, akkor is lesz 'Schäfertanz'. Sajnos nem tudtunk megjelenni azon a hétvégén a fenti időpontban. 

Mivel azonban tényleg mennünk kellett, búcsút intettünk táncos lábú barátunknak. Irány a vonat. Gondoltuk a nap elég fárasztó volt, így időben hazaérünk, ha a 19:06-ossal megyünk. Hát 'Treuchtlingen'-ig, második átszállásunk helyéig egészen jól is sikeredett a manőver. Itt ugyanis rossz vonatra szálltunk. Ez megjegyzem reggeli jókedvünk büntetése volt. Reggel ugyanis, 'Eichstätt Bahnhof'-tól 'Treuchtlingenig' egy fiatal, feltehetően valami fergeteges buliból odacsöppent fiú ült mellettünk, akit a kalauz világosított föl, hogy München, ahová ő tart, nah az pont az ellenkező irányban van. Mi jót mosolyogtunk szegényen. Mondta neki a kalauz, szálljon le 'Treuchtlingen'-ben, ott talál vonatot, amire ha átszáll Münchenbe ér. De vagy 3x kihangsúlyozta. Mi már fél lábbal a másik vonatunkon voltunk, amikor a srác még a vonat ajtóban toporgott, fél lába itt, fél ott, hogy akkor most hol is van. Mire a kalauz kiabálta neki, hogy igen, ez Treuchtlingen és nem mellesleg ott a vonata. Hát legszebb öröm a káröröm címszóval jót mosolyogtunk a srácon, akinek mellesleg nagyon szép volt a szeme. No szóval ennek eredményeként, mert mi ez ha nem az élet tanulsága, 'Treuchtlingen'-ben, pár órával később, mi is  rossz vonatra szálltunk. Azért mi nem voltunk annyira rémesek, mert az irány nekünk legalább jó volt, csak éppen nem vettük figyelembe azt az apró tényt, hogy bár Münchenbe megy a vonat, de nem arrafele, amerre nekünk kéne. Miután nem jöttek a várt megállók, meg persze láttuk a mi vonatunkat mellettünk elsuhanni, ami megjegyzem pont egyszerre indult velünk, rádöbbentünk, ez nem éppen jó. Én jót nevettem, Katinka kevésbé találta poénosnak. 'Donauwörth'-ben leszálltunk, majd onnan elmentünk 'Ingolstadt'-ba. Majd itt, minő meglepetés, immár negyedszerre, fél óránál többet vártunk, míg 22:30-kor, az utolsó vonattal el tudtunk menni 'Eichstätt'-be. Így sikerült a három átszállásból hazafelére ötöt varázsolni, egy nap alatt 8X átszállni, 10 vonaton ülni és a tervezettnél két órával később hazaérni. Még jó, hogy van ez a Bayern Ticket. De bármikor újra megtenném, mert egy csodás napot tudhatok magam mögött! Képek hamarosan!

Regensburg – avagy ének az esőben

A születésnapomon, május 27-én, elhagytuk Eichstätt-ot, hogy egy másik városban ünnepeljük eme becses napot. A választás most éppen Regensburgra esett. Gondoltuk szép város. Nincs messze. Az alkalomhoz éppen megfelel. És így is lett. Persze, azért ez sem ment simán, itt is akadtak gondok.

Mint oly sok mindennel, amit az ember nagyon akar és régóta tervez, hát ezzel a kirándulással is voltak problémák. Még nem szoktuk meg, hogy ha az itteni időjárás jelentés rosszabb időt jósol egy napra, az akkor és ott nagy valósínűséggel úgy is lesz. Még a magyar előrejelzésekhez vagyunk szokva, amik valljuk be, igencsak messze állnak a valóságtól. No lényeg, a lényeg, hogy itt nem. Itt, ami le vagyon írva, az úgy is lészen.

9:44-kor indultunk. Az időponttal nem is volt gond, ismét a nagyon praktikus Bayern Ticketet vettük igénybe. Ez már bevált recept. Kissé hűvösebb volt, mint a napokban, de nem is bántuk, a frissebb levegőt. Regensburg-ig kiegészült a mi kis társaságunk, a Triungarisch (Katinka, Lizi, Jómagam), egy Erasmusos hallgatótársunkkal. A Németországban használt vonattípusok száma is megemelkedett eggyel, most épp egy Agilis nevezetű remekkel. Két átszállással végül megérkeztünk Regensburg-ba. Kissé borult idő fogadott minket ezért rázendítettem a klasszikus „Süss fel nap, fényes nap” dalra.

Térkép híján torony irányba indultunk el. Nem is telt el sok idő, mire megérkeztünk a Dómhoz. Persze bementünk a templomba és megcsodáltuk annak szépségét és nagyságát. Még a Domschatzmuseum'-ot is megnéztük, ha már ott járunk, igaz itt a jegyárus bácsi nem volt valami kedves. Úgy tűnt kissé unja feladatkörét, a turistákat, főleg azokat, akiknek kénytelen kedvezményes jegyet adni. Mindenesetre az egy eurót megérte.

A Dóm után irány a turisztikai információs iroda. Egyrészt, mert ez már-már olyan kötelező elem utazásaink során. Másrészt kellett egy térkép (Nem mintha nem tudtam volna itthon nyomtani, de az nem ugyanaz. Rájöttem. Gyűjtöm a várostérképeket.) Ezt is hamar megtaláltuk. Megérzésünkre hagyatkozva. A régi 'Rathaus' épületében bújt meg. Ámde menet közben egyszercsak csipp-csöpp. Bizony. Elkezdett az eső cseperegni. Reméltük, bemegyünk az információkért, mire kijövünk már meggondolja magát az idő. Hát nem így tett. Hiába demonstráltam a padon ülve tántoríthatatlanságom. Csak csepergett és egyre jobban.

Lizi esernyőt rántott. Mi pedig Katinkával jó földrajzosként kitartottunk. Nem adtuk fel. Irány a 'Steinerne Brücke'. Útközben gondoltam átverem én majd az időt, rázendítettem a „Süt a nap, nehogy szomorú légy” című klasszikusra. Azért van előnye is annak, ha olyan országban, városban vagy, ahol senki nem érti a nyelvet, amit beszélsz. Ott és akkor nem ciki, még énekelni se. A Brückturm alatt áthaladva máris a hídon voltunk. Innen a Duna és a város is gyönyörű volt. Néhány fotó a híd előtt, a hídon. Ekkor már lehet mondani, hogy esett és tetőzve mindezt a szél is fújt. 

A hídon, hogy, hogy nem (tudjuk mind, szégyen…) a „Partyarc” című, igen kedvelt magyar sláger ugrott be. Már kínomban, s rögtön utána valaki a „Mizu” című társát is feldobta, a már-már  kellemetlenné váló zenelistára. Ez utóbbi két szám nemcsak nekem nem tetszett, de amint egy-egy részt énekeltünk belőle az eső jobban megeredt. Így ezt annyira nem is feszegettük tovább.

Viszont lassacskán megérkeztünk a Duna szigetén lévő 'Dultplatz'-ra. Az eső még mindig nem adta fel. Hát itt aztán volt minden, mint a búcsúban. Sörsátor, mézes-kalácsszív, borozó, halas, pizzás, kolbászos, steak-es és persze sok ringlis, céllövölde, körhinta, óriáskerék. Minden, mint a búcsúban. Kezdetnek meglátogattuk a sörsátrat. Egyrészt fedett volt, másrészt hangulatos, harmadrészt épp itt volt az ideje egyet enni-inni. 

Miután ez megvolt (az eső még mindig esett bár már nem olyan nagy intenzitással, mondjuk akkor már mindegy volt, tény, ami tény el voltunk ázva) gondoltuk, ha már itt vagyunk járjuk be a dultot. Katinka felvetette, ha 3 euró az óriáskerék, akkor célozzuk be. Hát négy euró volt, de arra jutottunk a napunknak kell valami igazán egyedi. Így végül felültünk, így madártávlatból is megcsodálhattuk a várost. Az eső a kabinban nem esett. Szóval dupla haszon volt a történeten. 

Az óriáskerekezés után még tettünk egy kört a forgatagban. Még mindig csöpögött, ekkor, nem tudom miért, de a „Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém” klasszikus ugrott be. Az idő miatti kínunkban már nevettünk, és annyi minden jutott eszünkbe, amivel egymást húzhattuk, hogy már ezért megérte. J Úgy döntöttünk ha már itt vagyunk, és már amúgy is olyan régen voltunk Árkádban, megnézzük a helyi Árkádot, a vasútállomás mellett. Lizinek szandál kellett, szóval arra jutottunk, hogy legyen meg az a szandál, ha már a városnézés nem a tervek szerint sikerült.

A lányok azonban megleptek. És visszaérve a Rathaus elé enyhe hajtűkanyart téve betértek az ott álló, gyönyörű 'Prinzess' nevű cukrászdába. Nagyon aranyosak voltak, megvendégeltek egy általam választott édességre, majd aztán tekintve, hogy kissé át voltunk fagyva egy forró csokoládéra. Édességként persze tortaszeletet választottam. Méghozzá epreset, tejszínhabbal. Mindhárman emellett döntöttünk. Nem bántuk meg, nagyon finom volt. Köszönöm még egyszer a meghívást J. 

Ekkor már jócskán négy óra után jártunk. Kilépve a kávézóból meglepve tapasztaltuk az eső elállt, bár hűvös volt, még mindig. Már egyikünknek se volt kedve várost nézni (jellemző mi, most, hogy végre itt lett volna az eső nélküli alkalom...), úgyhogy úgy döntöttünk maradunk az „eső-tervnél” és irány az Árkád. Szandál kell. Azért persze még tettünk egy kört a városban, én közben „Szép város Kolozsvár” című számmal szórakoztattam kis barátaimat.

Az állomáson aztán biztos, ami biztos vetettünk egy utolsó pillantást az induló vonatokra, nem ám elnéztük mikor megy az utolsó és Regensburgban maradunk. Nah, akkor aztán aludhattunk volna a híd alatt. De szerencsére még volt majdnem két óránk.

Fél nyolckor aztán irány az állomás. 19:45-kor indult a vonatunk Eichstättbe. Ingolstadtban volt az első átszállásunk. Nincs szerencsénk ezzel az állomással. A vonatunk 25 percet késett. Igen, itt is tudnak késni a vonatok. Meglepetés. Vagy legalábbis az a vonat, ami pont nekünk kellene. Addig míg várakoztunk szintén sokat komolytalankodtunk, viccelődtünk, a napon, az eseményeken és egymáson. Utolsó negyed óránkat egy legénybúcsú vidította fel. Nemcsak Münchenben szokás ugyanis, hanem mindenütt ez a legény-leánybúcsú. A fiúk nagyon jól érezték magukat. Egyen pólóban voltak, amin az éppen házasulandó társuk képe volt egy tequilás üvegre rakva. Énekeltek és meglepően vidámak voltak ahhoz képest, hogy egyik társuk nősülni készül.

A vonaton aztán úgy döntöttünk tökéletes napunk nem koronázhatja más jobban, mint egy vers,erről a napról. Az út alatt meg is született a nagy mű. Óda-írás közben annyira elbambultunk, hogy majdnem Nürnbergig folytattuk utunk. Íme a mű:

REGENSBURGI MESE

Egyszer voltunk Regensburgban,

megeredt az eső nyomban.

Ez a városnézés nem volt hosszú,

helyette új szórakozásunk lett a búcsú.

Nem volt jobb a sörsátorban,

ezért óriáskerekeztünk a Dultban.

Bendőnket teletömtük minden földi jóval,

ámde szegényebbek lettünk jó pár euróval.

Verspätung volt Ingolstadtban, 

ejj de jó lett volna abban a legénybúcsúban... 

Szerencsére még időben kapcsoltunk. Így le tudtunk szállni a vonatról. Este aztán egy gyors meleg zuhany és irány az ágy. Szép nap volt, jó nap volt, jobb nem is lehetett volna. 
Köszönöm Nektek lányok, hogy emlékezetessé tettétek a 23. születésnapom!