Regensburg – avagy ének az esőben

A születésnapomon, május 27-én, elhagytuk Eichstätt-ot, hogy egy másik városban ünnepeljük eme becses napot. A választás most éppen Regensburgra esett. Gondoltuk szép város. Nincs messze. Az alkalomhoz éppen megfelel. És így is lett. Persze, azért ez sem ment simán, itt is akadtak gondok.

Mint oly sok mindennel, amit az ember nagyon akar és régóta tervez, hát ezzel a kirándulással is voltak problémák. Még nem szoktuk meg, hogy ha az itteni időjárás jelentés rosszabb időt jósol egy napra, az akkor és ott nagy valósínűséggel úgy is lesz. Még a magyar előrejelzésekhez vagyunk szokva, amik valljuk be, igencsak messze állnak a valóságtól. No lényeg, a lényeg, hogy itt nem. Itt, ami le vagyon írva, az úgy is lészen.

9:44-kor indultunk. Az időponttal nem is volt gond, ismét a nagyon praktikus Bayern Ticketet vettük igénybe. Ez már bevált recept. Kissé hűvösebb volt, mint a napokban, de nem is bántuk, a frissebb levegőt. Regensburg-ig kiegészült a mi kis társaságunk, a Triungarisch (Katinka, Lizi, Jómagam), egy Erasmusos hallgatótársunkkal. A Németországban használt vonattípusok száma is megemelkedett eggyel, most épp egy Agilis nevezetű remekkel. Két átszállással végül megérkeztünk Regensburg-ba. Kissé borult idő fogadott minket ezért rázendítettem a klasszikus „Süss fel nap, fényes nap” dalra.

Térkép híján torony irányba indultunk el. Nem is telt el sok idő, mire megérkeztünk a Dómhoz. Persze bementünk a templomba és megcsodáltuk annak szépségét és nagyságát. Még a Domschatzmuseum'-ot is megnéztük, ha már ott járunk, igaz itt a jegyárus bácsi nem volt valami kedves. Úgy tűnt kissé unja feladatkörét, a turistákat, főleg azokat, akiknek kénytelen kedvezményes jegyet adni. Mindenesetre az egy eurót megérte.

A Dóm után irány a turisztikai információs iroda. Egyrészt, mert ez már-már olyan kötelező elem utazásaink során. Másrészt kellett egy térkép (Nem mintha nem tudtam volna itthon nyomtani, de az nem ugyanaz. Rájöttem. Gyűjtöm a várostérképeket.) Ezt is hamar megtaláltuk. Megérzésünkre hagyatkozva. A régi 'Rathaus' épületében bújt meg. Ámde menet közben egyszercsak csipp-csöpp. Bizony. Elkezdett az eső cseperegni. Reméltük, bemegyünk az információkért, mire kijövünk már meggondolja magát az idő. Hát nem így tett. Hiába demonstráltam a padon ülve tántoríthatatlanságom. Csak csepergett és egyre jobban.

Lizi esernyőt rántott. Mi pedig Katinkával jó földrajzosként kitartottunk. Nem adtuk fel. Irány a 'Steinerne Brücke'. Útközben gondoltam átverem én majd az időt, rázendítettem a „Süt a nap, nehogy szomorú légy” című klasszikusra. Azért van előnye is annak, ha olyan országban, városban vagy, ahol senki nem érti a nyelvet, amit beszélsz. Ott és akkor nem ciki, még énekelni se. A Brückturm alatt áthaladva máris a hídon voltunk. Innen a Duna és a város is gyönyörű volt. Néhány fotó a híd előtt, a hídon. Ekkor már lehet mondani, hogy esett és tetőzve mindezt a szél is fújt. 

A hídon, hogy, hogy nem (tudjuk mind, szégyen…) a „Partyarc” című, igen kedvelt magyar sláger ugrott be. Már kínomban, s rögtön utána valaki a „Mizu” című társát is feldobta, a már-már  kellemetlenné váló zenelistára. Ez utóbbi két szám nemcsak nekem nem tetszett, de amint egy-egy részt énekeltünk belőle az eső jobban megeredt. Így ezt annyira nem is feszegettük tovább.

Viszont lassacskán megérkeztünk a Duna szigetén lévő 'Dultplatz'-ra. Az eső még mindig nem adta fel. Hát itt aztán volt minden, mint a búcsúban. Sörsátor, mézes-kalácsszív, borozó, halas, pizzás, kolbászos, steak-es és persze sok ringlis, céllövölde, körhinta, óriáskerék. Minden, mint a búcsúban. Kezdetnek meglátogattuk a sörsátrat. Egyrészt fedett volt, másrészt hangulatos, harmadrészt épp itt volt az ideje egyet enni-inni. 

Miután ez megvolt (az eső még mindig esett bár már nem olyan nagy intenzitással, mondjuk akkor már mindegy volt, tény, ami tény el voltunk ázva) gondoltuk, ha már itt vagyunk járjuk be a dultot. Katinka felvetette, ha 3 euró az óriáskerék, akkor célozzuk be. Hát négy euró volt, de arra jutottunk a napunknak kell valami igazán egyedi. Így végül felültünk, így madártávlatból is megcsodálhattuk a várost. Az eső a kabinban nem esett. Szóval dupla haszon volt a történeten. 

Az óriáskerekezés után még tettünk egy kört a forgatagban. Még mindig csöpögött, ekkor, nem tudom miért, de a „Nincs szerencsém, a szerelemben nincs szerencsém” klasszikus ugrott be. Az idő miatti kínunkban már nevettünk, és annyi minden jutott eszünkbe, amivel egymást húzhattuk, hogy már ezért megérte. J Úgy döntöttünk ha már itt vagyunk, és már amúgy is olyan régen voltunk Árkádban, megnézzük a helyi Árkádot, a vasútállomás mellett. Lizinek szandál kellett, szóval arra jutottunk, hogy legyen meg az a szandál, ha már a városnézés nem a tervek szerint sikerült.

A lányok azonban megleptek. És visszaérve a Rathaus elé enyhe hajtűkanyart téve betértek az ott álló, gyönyörű 'Prinzess' nevű cukrászdába. Nagyon aranyosak voltak, megvendégeltek egy általam választott édességre, majd aztán tekintve, hogy kissé át voltunk fagyva egy forró csokoládéra. Édességként persze tortaszeletet választottam. Méghozzá epreset, tejszínhabbal. Mindhárman emellett döntöttünk. Nem bántuk meg, nagyon finom volt. Köszönöm még egyszer a meghívást J. 

Ekkor már jócskán négy óra után jártunk. Kilépve a kávézóból meglepve tapasztaltuk az eső elállt, bár hűvös volt, még mindig. Már egyikünknek se volt kedve várost nézni (jellemző mi, most, hogy végre itt lett volna az eső nélküli alkalom...), úgyhogy úgy döntöttünk maradunk az „eső-tervnél” és irány az Árkád. Szandál kell. Azért persze még tettünk egy kört a városban, én közben „Szép város Kolozsvár” című számmal szórakoztattam kis barátaimat.

Az állomáson aztán biztos, ami biztos vetettünk egy utolsó pillantást az induló vonatokra, nem ám elnéztük mikor megy az utolsó és Regensburgban maradunk. Nah, akkor aztán aludhattunk volna a híd alatt. De szerencsére még volt majdnem két óránk.

Fél nyolckor aztán irány az állomás. 19:45-kor indult a vonatunk Eichstättbe. Ingolstadtban volt az első átszállásunk. Nincs szerencsénk ezzel az állomással. A vonatunk 25 percet késett. Igen, itt is tudnak késni a vonatok. Meglepetés. Vagy legalábbis az a vonat, ami pont nekünk kellene. Addig míg várakoztunk szintén sokat komolytalankodtunk, viccelődtünk, a napon, az eseményeken és egymáson. Utolsó negyed óránkat egy legénybúcsú vidította fel. Nemcsak Münchenben szokás ugyanis, hanem mindenütt ez a legény-leánybúcsú. A fiúk nagyon jól érezték magukat. Egyen pólóban voltak, amin az éppen házasulandó társuk képe volt egy tequilás üvegre rakva. Énekeltek és meglepően vidámak voltak ahhoz képest, hogy egyik társuk nősülni készül.

A vonaton aztán úgy döntöttünk tökéletes napunk nem koronázhatja más jobban, mint egy vers,erről a napról. Az út alatt meg is született a nagy mű. Óda-írás közben annyira elbambultunk, hogy majdnem Nürnbergig folytattuk utunk. Íme a mű:

REGENSBURGI MESE

Egyszer voltunk Regensburgban,

megeredt az eső nyomban.

Ez a városnézés nem volt hosszú,

helyette új szórakozásunk lett a búcsú.

Nem volt jobb a sörsátorban,

ezért óriáskerekeztünk a Dultban.

Bendőnket teletömtük minden földi jóval,

ámde szegényebbek lettünk jó pár euróval.

Verspätung volt Ingolstadtban, 

ejj de jó lett volna abban a legénybúcsúban... 

Szerencsére még időben kapcsoltunk. Így le tudtunk szállni a vonatról. Este aztán egy gyors meleg zuhany és irány az ágy. Szép nap volt, jó nap volt, jobb nem is lehetett volna. 
Köszönöm Nektek lányok, hogy emlékezetessé tettétek a 23. születésnapom!