Újabb érdekes és szép, mondhatom bájos városokat fedeztünk fel, most éppen kettőt is, nem véletlenül tagja mindkettő a Romantikus Útnak, amely tematikus út teljes hossza mintegy 385 km, és magába foglalja a legszebb és legromantikusabb bajor városokat. Nevesen 'Nördlingen'-t, majd 'Donauwörth'-öt.
Ugyan km-ben nincs messze 'Nördlingen' 'Eichstätt'-től, mégis majdnem két óra kellett az odajutáshoz és ehhez három átszállás párosult. Majdnem dél volt mire megérkeztünk 'Nördlingen'-be, első kiszemelt városunkba. Szó szerint a torony irányt elvet alkalmaztuk, hiszen első célunk a 'Dániel' 80 méter magas tornyának 70,3 méter magas kilátója volt. Itt persze nem volt olyan mázlink, mint Münchenben, a 99 falura való rálátásért és a 'Ries'-kráter nyomainak megcsodálásért maguknak kellett megküzdenünk a magassággal és az azóta már kiderült, 350 lépcsővel (mindezt 2,5 EUR-ért). De a kilátás mesés volt. A város, amely megjegyzem nagyon nyugodt egy teremtés, és a környék ámulattal töltött el minket. Még mindig nem tudom nekünk kell kevés az ámulathoz, vagy ezek a németek tényleg tudnak valamit?! A kráter nyoma egész pontosan kirajzolódott, hiszen a várostervezés is kör alakban építette fel a várost, még valamikor nagyon régen. Aztán ha a szem figyelmesebb volt, és miért ne lett volna pont a mienk más, akkor észrevehettük a Badacsonyra emlékeztető tanúhegyet, amely itt a 'Hessenberg' nevet viseli magán. Próbáltuk megszámolni tényleg látunk-e 99 falut a magasból, de oktalan számolásnak bizonyult, úgyhogy inkább hiszünk az útikönyvnek.
Lefele újabb 350 lépcső következett, majd az információs iroda. Meg kell állapítsam ez továbbra is minden kirándulásunk pontos és kihagyhatatlan eleme.
Szóval megszereztük a kívánt térképet és belőttük a következő pontot, ami nem más volt, mint a 'GeoPark Ries Infocentrum' és a 'Rieskrátermúzeum'. Utóbbival kezdtünk, 2 EUR-s belépőnk után végigjárhattuk a múzeumot, ami véleményem szerint nagyon jól megszerkesztett és kellően interaktív volt. Mindent megtudtunk általában a bolygókról, meteoritokról és aszteroidákról, valamint a kráterekről. És persze kifejezetten sok mindent kívántak velünk megosztani a Ries-kráterről és a kráter előtti életről, no meg természetesen az utána lévőről is. Ideális terep ez minden geológusnak és geográfusnak, nemcsak a spontán érdeklődőnek, mint például mi, hanem a kutatónak is. Bár a területet már kellően megkutatták, biztos van még új a nap alatt, és ahogy elnézem, itt lelkesen támogatják is az efféle kezdeményezéseket. A kiállítás kellően volt mindezzel együtt informatív is és a látványelemek inkább csak erősítették, mintsem elnyomták volna ezt. Még holddarabot is találtunk az egyik sarokban, amivel persze aztán bőszen le is fotózkodtunk. Igazi-e vagy sem, ki tudja, egyáltalán ki tudja? De nem is ez volt a lényeg. Elhittük. Így érthető volt szerintem gyerekes lelkesedésünk, amelyet a fehér, aprócska kődarab iránt tanúsítottunk, újfent sokat emlegetve hazai diáktársainkat és persze témában érdekelt tanárainkat is.
Ezután még tettünk egy rövid sétát a városban, és fényképeztük az üzletek előtt lévő malacokat. Meg kell mondjam ez a város nagyon oda van a malacokért. Anno Budapest utcáit lepték el a tehenek, hát ide meg megérkeztek a malacok. "Malacunk van"...gondoltuk, így jó pár egyedet sikerült is lefotóznom, a várost járva. Az apropó pedig az volt, hogy a városban malackiállítás van (ezalatt érts ilyen kerámia malacokat egyébként), így ezen felbuzdulva némely üzlet is szert tett egy-egy egyedi, festett példányra. Némi malackodás után új úti célunk 'Donauwörth' lett.
Gyanútlanul sétáltunk a fő célunk, a 'Käthe-Kruse-Puppen-Museum' felé, amikor már a belváros előtt észrevettük a plakátokat és hatalmas feliratokat, miszerint a városban ma 'Reichsstrassenfest' van (ez Donauwörth legjelentősebb utcája). Aztán ahogy közeledtünk célunk fele, bele is botlottunk a nagy forgatagba. Mindenütt emberek, étel- és italárus bódék, sörpadok, sörsátrak, színpadok, fesztiválhangulat. Hurrá. Ide is jókor jöttünk. Némi információszerzés után, már nem csak a megérzésünkre hagyatkozva, hanem a térképben bízva roptuk az utcákat és meg is érkeztünk a múzeumba.
Minden kislány és nagylány álma egy babamúzeum. Hát itt volt nagy baba (amolyan kirakati bábu), kis baba, lány baba, fiú baba, balett táncos baba és még sorolhatnám. A kezdetektől napjainkig bemutatták fotókkal és videókkal a családot, a gyártást. 'Käthe Kruse' nagyon szimpatikus volt, fiatal és idős korában is. De persze emellett a babák nyűgöztek le minket leginkább. Volt babaház (kicsi, nagy, bolttal (még egér és egérfogó is volt, meg mosópor (persil), a régi fajta kiszerelésben, maggi fűszerek plakátjai a falon és ki tudja még mi nem, amin persze meg is lepődtünk, hogy már 1920-ban is volt), arisztokrata család stb.), aztán egy balettelőadás egy kis színpadon forgó balett-babákkal. A kedvencünk (ezt kétszer is megnéztük) az a mesejelent volt, ahol csipkerózsika, holle anyó, piroska és a farkas, hamupipőke, jancsi és juliska történetének egy-egy kulcsszereplője jelent meg előttünk, mialatt mi a kis ablakon kukucskáltunk. Volt itt baba 1913-ból és 1963-ból is. Käthe halála után gyerekei vették át a "bababusiness"-t. Annak ellenére, hogy Käthe apja kezdetben nem volt lelkes a babák ötletéért és haszontalan, semmirevaló tárgyaknak vélte azokat az üzlet még ma is virágzik és a 'Käthe Kruse' márka olyannyira jelentős, hogy egy-egy babáját 220-1150 EUR-ért lehet megvenni a városi játékboltban. Nah, bumm. Ekkor kaptunk sokkot. 1150 EUR?! Nem semmi. Ezt és persze a tárlatot végignézve már mindjárt világossá vált, miért hirdeti és vallja magát a város 'Käthe Kruse' babák városának.
Jegyünk egy másik tárlatra is szólt. Még gyorsan megnéztük azt is. Így 2 EUR-ért két múzeumot tudhatunk magunkénak. Aztán irány a forgatag. Egy kis séta a fesztiválon. Már meg sem lepődtünk, amikor az információs bácsi elmondta, hogy ez a fesztivál is milyen jelentős, és ez is csak kétévente van. Volt még időnk, így én ettem egy nagyon-nagyon finom gyrost. Alapjáraton régen ettem gyrost, de ilyen finomat meg pláne, és a húsimádók kedvéért elmondom, hogy ez az a fajta volt, amiben több volt a hús, mint minden más. J
Aztán megnéztük a barokk, 'Wallfahrtkirche'-t, ami kívül-belül meseszép volt. Innen a 'Heilig-Kreuz-Garten'-en keresztül lesétáltunk a 'Wörnitz' partjára, merthogy itt folyik bele a 'Wörnitz' a Dunába. Majd még egy kis fesztivál séta és fesztivál hangulat.
Megállapítottuk, hogy bár mi magyarok magunkénak tudjuk a palacsintát, a franciák sokkal inkább tartják nemzeti ételüknek (lásd a kultur open air-en saját specialitásként és egyben legnépszerűbbként árulták), de a németek is előszeretettel árulják mindenféle fesztivál és összejövetel alkalmával min. 2 EUR-s áron. Egyikünknek sem rémlett, hogy a tipikus balatoni és némely strandon lévő ételsorokon kívül, lenne-e otthon olyan fesztivál, esemény, ahol ez az édes korong ilyen nagy népszerűségnek örvendene. Nálunk mindenhol a lacikonyha a menő, a zsíros falatok, no nem mintha ez baj lenne. Pedig mi a titok? Azon kívül, hogy a sütés 40 fokban nem kellemes (de itt már rég nem tapasztaltuk az igazi nyár e megnyilvánulását). Olcsón elkészíthető, változatosan tölthető és mindezért annyit kér el az ember, amennyit nem szégyell. Hát itt meg is teszik ezt, szóval találékonyság ide, vagy oda, én ezért plusz 10 pontot adok a németeknek. A másik népszerű ételt, a mi dödöllénkhez tudnám hasonlítani, szalonnával, vagy sült káposztával, vagy mindkettővel kínálták. Nah, ezt is otthon csak a dödölle fesztiválokon látni. De miért? Máshol és máskor is fogyhatna nem? Ha már egyszer itt ennyire eszik, nálunk miért ne lenne jó? Mi a baj velünk magyarokkal, miért tűnik el a kínálatból a helyi finomság? És jön a helyébe az amerikai hot dog, a hamburger, a görög gyros és a török kebab. Félreértés ne essék, ezek is jók tudnak lenni, laktatóak és finomak. És itt is megtalálhatóak, minden fesztivál alkalmával (leszámítva az amerikai cuccokat…), de itt megfelelő arányban vannak jelen a nemzeti és a helyi ételek, például a fent említett remekek (gyros, kebab) és a steak zsemlék, kolbászos zsemlék és a szerintem örök klasszikus, a hasábburgonya. Nem kell eltüntetni a nemzetközi kínálatot, de ezzel együtt a tipikus ételeknek is helyet lehet adni. Persze mindehhez itt sör párosul, hiába, nincs mese, itt ez a nemzeti ital. De nálunk is van sör és van bor, de még milyen jó bor. Tessék ezeket is árulni, reklámozni! Különben egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a dolgok olyan irányt vesznek, ami már nem követhető és az egész fesztivál a lényegét veszti.
A másik hiba, ami otthon fellelhető, azok az árak. Jó, nyilván, egy fesztivál alkalmával minden drágább és ez itt is így van. Csak arányaiban más a történet. Alapjáraton minden drágább itt, de nem drágítják még meg duplájára a fesztiválkor. Persze nem dobják az ember után, az is tény, de azért nem pofátlanul magas összegért árulják, már persze a német viszonyokat nézve. Így nem csoda, hogy a család apraja, nagyja együtt fesztiválozik és a nehéz munkás hétköznapok után egy sörpadnál űl, hiszen jól megérdemelt pihenőidejüket el tudják tölteni anélkül, hogy azon aggódnának, hogy a gyerek nem ehet palacsintát, mert már nem futja a családi keretből. Persze, mondom, itt az élet más és nem feltétlenül kell hasonlítani a jelenlegi magyar viszonyokhoz, nyilván az embereknek több pénzük van és ez is hozzájárul ahhoz, hogy mindezt itt gondtalanul megtegyék.
Este kilenc körül értünk haza. Mivel már régen jártunk Lászlónál így benéztünk egyet, Katinka vágyott egy kis hazaira és egy kis olyanra, amit végre nem mi főztünk. Így aztán gyulai kolbásszal töltött lángost evett. Én még mindig gyrosom ízét éreztem, így csak a búzasörre pályáztam be. Azt is gyorsan megállapítottuk, hogy itt tartózkodásunk alatt még nem ittunk rossz sört, pedig ittunk már eleget (még mielőtt felhorkanna valaki, hogy mert biztos nem is isztok). László megkínált minket finom mandula likőrrel, azóta is azt emlegetjük, milyen finom is volt az. Így a nap zárása is tökéletesre sikeredett.
A 102. nap képei: öző
A 102. nap képei: öző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése