Bamberg

Május 21-én gyönyörű napra virradtunk. Újabb alkalom, egy újabb kirándulásra. Most éppen csoportosan, más Erasmus hallgatókkal. Reggel nyolc órakor találkozás a pályaudvaron, majd némi adminisztráció, várakozás és térképszerzés után irány Bamberg. Közel két óra buszozást követően meg is érkeztünk a városba. A belvárosban, a Dóm téren találkoztunk idegenvezetőnkkel, aki egy korunkbeli, történész hallgató lány volt. Lelkesen belekezdett a város történetének elbeszélésébe (a katasztrófa szót nagyon sokszor használta), miközben megmutatta nekünk a Bamberg nevezetességeit. Így a híres Residenzet, annak rózsakertjével. Bár a rózsák még nem nyílottak, a kert önmagában szép volt. De nemcsak maga a kert, hanem a kilátás is elbűvölt bennünket. Igaz, rajtunk kívül más turistacsoportok is érdekesnek találták a helyet, ami meglehetősen zavaró volt. 

Alte Hofhaltung

Dóm

Dóm tér

Residenz

Az Alte Hofhaltung reneszánsz épületének udvarán aztán kicsit meglepődtünk. Bevallom megijedtünk. Az épület külső lépcsőjéről, púpos, szerzetes ruhába bújt ember lépdelt lefele, kiabálva. Mindenki hátralépett egyet, majd mikor láttuk idegenvezetőnk mosolyát, rájöttünk, hogy nem a Notre Dame-i toronyőrrel van dolgunk, csak egy színésszel, aki a városi idegenvezetés szerves része. Így már valamivel nyugodtabban hallgattuk végig mondókáját. 

Miután elmondta, amit akart, illetve amit kellett neki, elindultunk az óváros fele. Útközben hosszan álltunk egy eldugott, szűk, ámde annál forgalmasabb utcában, már ami a bicikliforgalmat illeti. Megjegyzem a kerékpárosok nem voltak valami kedvesek, gondolom unták már, hogy turistacsoportok százait kell kerülgetni nap, mint nap. Persze nem is gondoltuk, hogy a Notre Dame jelenet után még új fejezete lesz a történetnek. Pedig lett. Rostoklásunk ugyanis nem volt hiába való. Egyszer csak megjelent az iménti toronyőr, átöltözve, kis fáklyával a kezében. Bár öltözéke hiányosabb volt, mint ezelőtt, hangja erejéből mit sem vesztett, sőt lelkesedése is megmaradt a régi. Így, amikor a fáklyát erélyesen eltaposta, már akkora sokkhatás sem ért bennünket. 

A következő állomás számunkra szintén jelentéktelennek tűnt. Bevallom kissé untuk. Látványosságban sem volt olyan gazdag, a környéken nem volt elegendő fényképezni való, így képelhetitek mennyire kétségbe voltam esve. Szóval, ezen a ponton egy szigorú menyecske várt ránk egy vödör vízzel. Volt olyan pillanat, amikor azt hittem, na itt és most ezzel leszünk nyakon öntve. De ennyire azért nem volt bátor. 

Ellenben városnézésünk folytatásaként már fényképezésre alkalmas terepet találtam. Az utcáról kikanyarodva ugyanis elém tárult a belváros forgataga, a turistacsoportok (újabb) hada és a régi városháza meseszép, impozáns, festett falu épülete, a gyönyörű, barokkos, erkélyes átjáróval. Innen gondoltam már rossz nem történhet. Maximum elfényképezgetek, míg a sok okosság elhangzik. Amikor közelebb értünk a 'Regnitz' folyó fölé magasodó épülethez, a hídról, az 'Obere Brücke'-ről letekintve láttuk, éppen egy izgalmas kenuverseny zajlik. Így Katinka is megtalálta a helyét, végre. Azon már persze különösebben meg sem lepődtünk, hogy egy udvarhölgy ruhába öltözött, abroncsos, zöld szoknyás, napernyős, kesztyűs, fehér parókás (nagyon melege lehetett) nő libbent közénk, magának helyet kérve, természetesen újabb történetet elmesélve. Az 'Untere Brücke'-n persze már vártuk, mikor jön a következő színész. Nem is kellett sokat állnunk, mire megérkezett a hosszú hajú, hajósra emlékeztető figura, kezében (vétek de) üres sörös korsóval, pipával és kalappal, no meg persze egy újabb mesével. A mesedélutánnal egybekötött városnézés azonban itt véget ért (Megjegyzem igencsak  dicséretes, újszerű és ötletgazdag, ez a valószínűleg precíz összehangoltságot igénylő gépezet, amellyel állomásról állomásra kísértek minket eme színészek). 

A következő program hajókázás. Bizony. Hajókázás a 'Regnitz'-en, kilátással a Kis-Velencének nevezett városrészre, valamint a Duna-Majna csatornán át a bambergi kikötőbe és persze onnan vissza, körülbelül 80 percen keresztül. Kis-Velence nevéhez hűen olasz hangulatot idéz. A kis házak egymás mellett sorakoznak a vízparton. Zöld kis udvarral, virágokkal, citromfával és még ki tudja milyen kis apróságokkal, amelyekre az ember ha ránéz rögtön vidámabb lesz. Ellenben a kikötő, a vaslerakattal, az acél tekercsekkel már nem volt annyira biztató. Bár az fordult meg a fejemben, hogy ha a két luxus hajó vendégeinek, akiknek hajója épp ott rostokolt a kikötőben, nincs ellene kifogása, én miért nem hunyok szemet efelett a nem éppen szemnek kellemes látvány felett, mialatt ők éppen gondtalanul ebédelnek, iszogatnak és nevetgélnek. 

A hajókázás után eljött a várva várt pillanat. Szabad program. Így végre saját magunk feje után menve járhattuk be a várost. Irány a piac. Kb. fél három körül járhattunk az időben, de a piac még itt is tele volt árusokkal és vásárlókkal. Friss zöldséggel, gyümölccsel és persze virágokkal. Az utca végéig elsétálva a 'Ketten-Brücke'-be (Lánchíd) botlottunk, persze messze van ez a Lánchíd, a mi, budapesti Lánchidunktól. Az új Városháza terén éppen vásár volt. A Városháza épülete is nyitva volt a szombati nap ellenére. Itt Katinka e szavakkal jellemezte németországi létünk utazós részét:  "Kezdünk igazi turisták lenni. Mindenhol megtaláljuk, amit akarunk és amit a fejünkbe veszünk azt véghez is visszük, mindegy hogyan. Bár legjobb út az egyenes. Eddig még mindig bejött."  Bár megjegyzem, azért az igazi turistáktól messze vagyunk, mi többek vagyunk annál: utazó földrajzosok :) !

A várost felderítve, számtalan kis utcában bolyongva megállapítottuk, hogy Bamberg is egy nagyon jó hely. Bár az utcahálózat kissé kusza, kárpótlásként szinte mindenhol egy sörkertbe, 'brauerei'-be vagy csak szimplán egy étterembe botlik az ember. 

Nem tudnám pontosan megmondani, de Bambergnek kb. 9 hídján biztos átkeltünk (volt amelyiken többször is) a nap során. Persze ebből 4-en csak azért, hogy el tudjam készíteni a jól megszerkesztett, régi városházát ábrázoló képemet. 

Mi sem természetesebb, autentikusabb, minthogy kitűnő munka megkoronázásaként célba vettük a 'Dominikaner Strasse'-t. Erről azt kell tudni, hogy tele van üzletekkel, sörkertekkel, sörözőkkel, 'brauerei'-okkal. Éppen egy utóbbi neves hely felkeresése volt a célunk. Választásunk az 'Ambräusianum' nevű 'brauerei'-ra esett, ahol mennyei, de szó szerint, füstölt sört ittunk (ez helyi specialitás, bár erre gondolom mindenki rájött, tekintve, hogy nem gyakran hall ilyenről az ember otthon), hozzá pedig megtartottuk 'Brotzeit'-unkat és perecet (Brezelt) ettünk, fehér kolbásszal és édes mustárral. :) Mindenkinek csak ajánlani tudom, igazi gasztronómiai csoda. 

Lassan azonban a napnak vége lett, legalábbis a bambergi részének. A kikötőben volt a találkozónk, ötkor, és mint tudjuk egy földrajzos sosem késik. Persze az öt órai találkozó másoknak nem ment zökkenőmentesen. Látszik, hogy nem mindenki földrajzos. Sokan késtek és a számolással meggyűlt a baja a szervezőknek. Így végül két francia srác áldozta fel magát, kaput képezett a kezével, ami alatt mindenkinek átt kellett bújnia, persze csak egyszer ;). Újszerű módja a csoport megszámlálásának. Nem kell aggódni, körülöttünk sem értette egészen pontosan senki, mi is történik. Feltételezem egy idegenvezető és utazásszervező iskolában sem tanítják ezt a módszert. Dehát mindig tanul valamit az ember. 

Hét óra után már Eichstättben voltunk. Kevéssel azután, hogy felértem a szobámba megeredt az eső, szóval a történelem majdnem megismételte magát. De most megúsztuk, elázás nélkül. Ellenben az élmény legalább olyan jó marad, mint eddigi utazásaink.