Nürnberg

Május 14-én újra nekivágtunk a mi kis Bajorországunkank és egy újabb várost fedeztünk fel. Ez volt Nürnberg. Nürnberg varázslatos, így megérdemel egy saját bejegyzést - gondoltam én, és remélem mire ennek a végére értek ti is megértitek majd miért. A hasznos Bayern Ticketnek köszönhetően csak kilenc után tudtunk útnak indulni. Két átszállást követően negyed tizenkettőkor már meg is érkeztünk Nürnbergbe. 

A pályaudvarról toronyirányt indulva hamar a belváros forgatagába csöppentünk, éppen 'Heimattag' volt, így sokan voltak népviseletben, táncosok és zenészek szórakoztatták a tömeget. Szó szerint. Annyian voltak, hogy azt elmondani nem lehet, de azért leírni megpróbálom. Utcaszélességben csak emberek és emberek, meg persze kutyák :) Pont a bolhapiac napját fogtuk ki, így ez tovább tetőzte az emberek számát, plusz szombat lévén piac is volt.

A város egyik legszebb temploma (St. Lorenz) előtt egyenesen elhaladva máris a Piac térre értünk. Innét, délben megnéztük/meghallgattuk a Frauenkirche harangjátékát. Hát mit ne mondjak nem volt egy nagy eresztés, de ezzel már két harangjátékot tudhatunk magunkénak. Elhaladva Nürnberg leghíresebb, és talán leggiccsesebb szökőkútja (Schöner Brunnen) mellett máris a városháza előtt találtuk magunkat. Ezzel szemben, a 'Sebalduskirche' előtt egy kisebb zenekar ünnepelte a város napját és szórakoztatta az arra járókat, köztük minket is, eredeti bajor dallamokat játszva. A 'Stadtsmuseum' mellett, a 'Burgstrasse'-n felkapaszkodva máris a Várnál voltunk, illetve a vár egy részénél. Először a vár külső részeit jártuk körbe, majd gyönyörködtünk annak kertjében. Megkerülve a várat a belső udvarban és a várból nyíló kilátásban leltük örömünket. A várból ugyanis az egész történelmi belváros a lábunk előtt hevert (azért nem alatt, mert azért olyan magasan nem voltunk). Szombati napnak köszönhetően sok pár készíttette a vár valamely pontján esküvői fotóját. Így nemcsak a hely varázsának és történelmiségének, hanem a szép és kevésbé szép ifjú pároknak is örülhettünk. 

Schöner Brunnen

Sebalduskirche

Frauenkirche

St. Lorenz

A vár alatt futó szűk utcán, az 'Am Ölberg'-en végigsétálva, keskeny lépcsőn át máris az Albrecht Dürer ház előtt találtuk magunkat. Maga a ház, és a környéken lévő házak többsége eredeti, német, favázas ház. Én persze nem tudtam ellen állni és betértem, ezalatt Katinka a parkban ebédelt. A ház három szintes volt és a 3 eurós árban benne foglaltatott az audioguide és egy bón is, amelynek felmutatásával egy képeslapot kaptam az ajándékboltban. Az épület felső szintjén egy grafikákból álló kiállítást láthattunk, láthattam. A művész aprólékossága és kifejező technikája minden pénzt megért. 

Innen ismét a város, a város szíve felé indultunk. Délután három óra körül járunk. Még mindig tart a piac. Bár az áru már fogyatkozóban, némely árus már pakol. De a vásárlók lelkesedése még töretlen, aki nem a gyümölcsös standokat, az a "bolhakupacokat" bújja. Itt aztán tényleg van minden, mint a búcsúban. Ismerkedtünk a hellyel, a hangulattal, jártuk az utcákat. Hidakon át-vissza, át-vissza figyeltük a város házait, embereit, folyóját, ritmusát és világát. Sok "szoborember" (festett, mozdulatlan, de a csörrenő pénz hallatára megmozduló és általában valamit produkáló pl. adományozóval fényképezkedő, vagy mozgás közben dudáló-fütyülő hangot kiadó ember) lepte el az utcákat. Egy fagylalt társaságában (rövid idejű társaság volt csak, de nagyon kellemes) útba ejtettük a 'Handwerkerhof'-ot, azaz a Kézműves-udvart. Talán Kapolcshoz tudnám hasonlítani. Jó sok kézművesbolt (keramikus, üvegfújó stb.) és mellette még több kisvendéglő. Hangulatos kis üzletek, szűk utcák. 

Röpke várakozás után villamossal (színes, állatos, zöld) utunkat a 'Doku-Zentrum' irányába folytattuk. A világtörténelem egyik legszomorúbb fejezetének meghatározó részei íródtak ugyanis Nürnbergben. A nácik, a hajdani birodalmi székvárosban nem éppen kicsinek nevezhető stadiont építettek, hogy onnan kedvükre alakíthassák a világot. A 'Reichsparteitagsgelande' volt a gyűlés központja, ma állandó kiállításnak ad otthont, "Csábítás és erőszak" címmel. Fényképek, videók és egyéb eszközök segítségével hatásosan mutatja be a korszak eseményeit az ötlet megszületésétől egészen a háborús bűnösök bíróság elé állításáig. Nem éppen szívmelengető, ugyanakkor mindenképpen elgondolkodtató tárlat. 

A visszatérés első hete

Kedves Mindenki! Nagyon jó látni, hallani, tapasztalni, hogy ilyen sokan olvassátok németországi létünk emlékezetes pillanatait. Miután visszatértünk a mi kis városunkba (igen, már ennyire a szívünkhöz nőtt), azt hittük végre beindul tanítási szezon (tudom nagyon strébernek hangzik, de megnyugatok mindenkit, hogy sokkal inkább a kíváncsiság hajtott minket). De nem így történt. 

Hétfőn kötelező eligazításon való részvétel miatt nem tudtunk Ingolstadtba menni órára. Igen, Ingolstadtba. Mert, mint kiderült az óráink nagy része itt lesz. Szóval egy óránk lett volna megtartva (a háromból), de azt is ki kellett hagynunk azért, hogy megnézzünk pár ppt-t az egyetemről és meghallgassuk milyen jó hely is ez, és persze mennyire nem vagyunk még túl a bürokrácián. 

Kedden beütött a krach, ha szabad ilyet mondani. Elment a net. Szörnyű. Így filmnézésbe fojtottuk bánatunk. Szerdán végre újra lett netünk. Örömünnep. De nem sokáig tudtuk élvezni, mivel délután fogadásra voltunk hivatalosak, az eichstätti Residenzbe. Itt a város polgármestere és az egyetem igazgatója avatott be minket abba, milyen jó hely is Eichstätt, mennyire sok a látnivaló, mennyire nincsenek munkanélküliek, mennyire jó itt tanulni, mennyire szeretik itt a gasztronómiát (különösképpen a sört), mennyire szeretik a cserediákokat (nem értem miért, bár a pénzhez lehet köze, mert azt jócskán hagyunk itt, no meg a multikulturalizmus) és persze mennyire örülnek nekünk. Ugyanakkor megérte végighallgatni Őket, mert a végén következett a 'Brotzeit'. Ami tulajdonképpen hideg vacsorát jelentett. Volt 3-4 féle kenyér, felvágott, sajt. Sör, üdítő, víz. Utóbbiak a polgármester által szervírozva. (Hm...Lehet tényleg örülnek nekünk?) 

Tekintve, hogy a héten 'Fischewoche' (alias Hal-hét) volt, csütörtökön hozzájárultam éves halfogyasztásom növeléséhez és sült halat ettem a menzán. Mindezt pedig este 'Salon Tropical' nevezetű táncórán dolgoztam le. Az első tánc, amivel megismerkedtünk az a Merengue volt. Mint utóbb kiderült, ezt a táncot már nagyon régóta ismertük és gyakran táncoltuk. Csak eddig még nem tudtunk róla. Szóval Merengue. Nem nagy cucc. Jó ezzel kezdeni a tanulást. Sikerélmény. Elhiszed, hogy tudsz és még meg is mozgat. A nap gasztronómiai élményeit egy kis gyömbéres-körtés sör legurításával zártuk. Nagyon finom volt, bár tudom, sok férfi nálunk, és persze főként itt, nem nevezné ezt sörnek, csak sör ízű italnak. Tipikus női ital volt, amelyre délután tettünk szert az egyetemen. Csak úgy osztogatták, sampon, tusfürdő, gyantacsík, salátaöntet, testápoló, férfi parfüm (máig nem értem miért pont csak férfi), barnító krém, sós perec mintákkal együtt. Jó hely ez a Németország. Minden téren be tudják etetni az embert.

Pénteken irány a vár. A helyi vár, más néven 'Willibaldsburg' már régóta hívogatott bennünket és mondhatni gúnyosan nevetett ránk a túloldalról minden egyes alkalommal, mikor a szállásunkra, a hegyre baktattunk. Hát most jól megnéztük magunknak. A várba a belépés ingyenes. A kilátás gyönyörű. Szépen belátni az 'Altmühl' völgyét. Némi gyönyörködés után megnéztük a várban lépvő két múzeumot (3,5 EUR). Egyik része egy történelmi kiállítás. Be kell valljam, ez annyira nem kötött le. De most jön a csoda, a geográfus paradicsom, a fosszília szerelmesek mekkája, a JURA Múzeum. Ennyi fosszíliát még egy helyen nem láttam. Halak, rovarok, teknősök, dinoszauruszok (Archeopteryx) és egyéb állatok maradványaiban gyönyörködhettünk. Ammoniteszek, trilobiták, belemniteszek, brachiopodak...Paradicsom. Mármint paradicsom az nem volt, hanem az ez iránt érdeklődők paradicsoma. Mintha megállt volna az idő. Mintha egyszer csak bumm, és innentől nincs élet, csak kő, amely magába zár, amely megőrzi az adott pillanatot. Tanulságos, magával ragadó, élménnyel teli (még annak is, aki nem olyan fanatikus, mint például én). Gyakran emlegettük Katinkával egyetemi oktatóinkat, hogy ha itt lennének mennyit tudnának erről mesélni?! Ennek a gyűjteménynek, vagy akár csak a felének mennyire tudnának örülni?! Milyen jó órát lehetne itt tartani?! És persze drága Mónink és Vikink is, hogy élvezte volna ezt?!

A vár egy kis szegletében egy meseszép kertre is bukkanhatnak az arra járók. A kertből szintén gyönyörű a kilátás. Virágok, bokrok mindenütt. Citromfa (vagy 4 féle), orgona, akácfa, rózsabokrok és még sorolhatnám. Halkan csordogáló szökőkút, virágzó tulipánok. Tavasz. Szeretlek. A várostól távol (nah nem mintha ott olyan nagy nyüzsgés lenne) egy apró, pici gyöngyszem. A nyugalom szigete, amely elfeledteti Veled minden gondod, bajod. Amely elgondolkodtat, ugyanakkor felvidít, megnyugtat. Ilyen hely kellene több a világban és akkor talán az emberek is nagyobb békességgel tudnának élni egymással. Talán ha többször találkoznánk a természet harmóniájával, valahogy nekünk is harmónikusabb lenne az Élet. (Elnézést a szentimentalitásért, de a hely magával ragadott.)

A nap megkoronázásaként László éttermében ettünk, nagyon finom sajttal, sonkával töltött palacsintát, paradicsommártással :) Nyamm.

Szombaton irány a piac. Teljesen helyiek lettünk. Bár a zöldséges-stand kiválasztásánál erősen újszerű szempontok játszottak szerepet. Radarunk megtalálta a piac egyetlen olyan zöldségesét, ahol helyes, fiatal, kék szemű kiszolgáló fiú adta kezünkbe a finom vitaminforrásokat. Persze a saláta itt volt a legszebb, így ezért vásároltunk itt;) 

Csak, hogy méginkább helyi legyek vasárnap irány a Flohmarkt (bolhapiac). Katinka kimaradt az élményből, mondván ő ki nem állhatja az ilyet. Így én és Lizi kerekedtünk fel hát a nagy kacatgyárnak. Volt itt minden, mint a búcsúban. Nem sok különbség van bolha és bolha között, hacsak annyi nem, hogy itt több volt a könyv, az ékszer, a ruha és az ezüst evőeszközkészlet, mint otthon. Később Erin is csatlakozott hozzánk. Majd fagyi evés közben vitattuk meg a német lét, a piac és a város rejtelmeit.

Folytatjuk...

Eichstaett-München-Otthon-Pécs-Nyíregyháza-Vajszló-Budapest-München-Eichstaett

Jelentem nem vesztünk el. Mindenkitől, aki hiányolt minket, elnézést kérünk a nagy hallgatásért, de amint a címből is látszik, elég mozgalmas napok állnak mögöttünk – sok km, sok közlekedési eszköz és sok utazással töltött idő. Mindezekhez persze járul nagyon sok élmény is. Szóval lesz mit leírni. 

Április 21-én (ez se tegnap volt már) elindultunk haza Eichstättből. Jó földrajzos lévén szeretünk utazni, szeretünk újat látni, így persze most is összekötöttük a kellemest a hasznossal. Már reggel útnak indultunk, hogy a napot ismét Münchenben tölthessük. Sétáltunk a belvárosban. Ismerkedtünk a várossal, az emberekkel, a hangulattal, az üzletekkel. Voltunk a St. Péter templom tornyában, ahonnan az egész várost belátni. Jó sok lépcső vezetett a tökéletes kilátáshoz, de megérte, minden egyes lépcsőfok, a látvány páratlan volt. A hatalmas város szétterült a lábunk alatt, és minden tere, szeglete, épülete, parkja ámulattal töltött el minket. 

Innen irány a 'Viktaulienmarkt', a helyi piac, amely hát, nem is tudom jellemezni: helyi ételek, külföldi specialitások, gyümölcs, zöldség, persze minden friss. Lekvárok, olajbogyók töltve, töltetlenül, halak, tenger gyümölcsei, fűszerek, kézi készítésű tárgyak és még sorolhatnám. Persze ehhez Biergarten-t társítva, ahol finom kolbász és sör a kínálat. 

Öt órakor megnéztük/meghallgattuk a Városháza tornyában lévő 'Glockenspiel' harangjátékot, amely München történelmének két fontos eseményét mutatja be (az 1568-as bajvívást és a kádárok táncát, amely a pestis járvány lezárulását örökíti meg). Ezt követően ismét séta következett. 

Egy kis azonosulás a müncheniekkel, ergo kiültünk a színház előtti lépcsőkre és magunkba szívtuk az ottani pörgés energiáit. Majd Hofbräuhaus és környéke vett minket le a lábunkról, újfent. Innen végig a Residenzstrasse-n vezetett utunk. Bár utóbbiakhoz már volt szerencsénk legutóbbi látogatásunkkor, de gondolom senki nem lepődik meg ha azt mondom, hogy számos új dologra lettünk figyelmesek. Például a Residenz előtti oroszlán szobrok „kopottságára”, ami annak köszönhető, hogy mindenki beléjük „kapaszkodik” útközben, mint egyfajta szerencsehozóba. A négy oroszlán-címert így mi is megtapogattuk, ki tudja, talán ránk is hat majd J?! 

Majd megpihentünk a Hofgartenben. Itt aztán minden korosztály képviseltette magát, az egészen kicsi, csecsemőtől az idősekig mindenki. A kert szép, gondozott, persze mi más is lehetne?! Itt ez az alap. Az emberek élvezik a napot, az életet. Azt, hogy együtt lehetnek, hogy a szabadban lehetnek, miközben egy lépés a belváros, a színház, a sörkertek, az általam csak drága üzletek utcájának nevezett utca (Prada, Gucci, Valentino …) stb. 

Utóbbin át, amelynek hivatalos neve Maximilian Strasse, hamar eljutottunk a Maximilianeumig, a parlamentig. Épületét megvilágította a lenyugvó nap sugara, miközben hatalmas, tekintélyt parancsoló tömegével magasodott fölénk. 

Az este zárásaként, és persze azért is mert már megérdemeltük, a Viktaulienmarkt melletti sörkertben zártuk müncheni kiruccanásuk, ahol Wurstot ettünk, és persze sört ittunk. 

Sajnos ennek a napnak is hamar vége lett és mennünk kellett a pályaudvarra, mivel 23:40-kor indult hazafele, az éjszakai vonatunk. Ahhoz képest, hogy már késő éjszaka volt, az utca pörgése szinte mit sem változott a nappali forgataghoz képest. 

Utcazenészek melódiái kísérték utunkat a pályaudvarig, ahol egy külön világ tárult elénk. Egy kisebb városba csöppen az ember. Virágbolt, élelmiszerüzlet, gyorsétteremek, csomagmegőrző, könyvesbolt, újságos, 'Starbucks' és még sorolhatnám. Katinkának talán a legmegdöbbentőbb a WC volt. Azon túl, hogy nem WC-s nénivel, hanem WC-s sráccal találkoztunk, az automata által kiadott fél centes bon (ami megjegyzem az általunk bedobott 1 EUR fele és levásárlásra, vagy legközelebbi alkalommal beváltásra szolgál) már csak hab volt a tortán. És, hogy Katinkát idézzem, „ennek a WC-nek lelke van”. (Persze azt már hozzá se kéne tennem, hogy tiszta, kulturált, meglepően illatos (és most ezt ne élccel értsd). Jó nem élném itt le az életem félreértés ne essék, de aki nem ezt szokta meg a hazai pályaudvarokon, annak ez csodaszámba megy.)
Ami ezután jött, arra viszont senki sem számított. Izgalommal vártuk érkező vonatunk, amellyel hazajuthatunk, de meglepődtünk. Az itteni vonatokhoz képest nagyon rossz vonatot kaptunk, persze nem is meglepő, hiszen a MÁV gondozásában álltak a kocsik (szóval soha többet éjszakai vonat). A hely kicsi volt és tekintve, hogy húsvét közeledett meg is telt a hat fős kabinunk. Útitársaink rendesek voltak, egy magyar srác, aki már jó pár éve Németországban dolgozik és három német nő. Nagyon sokat nevettünk velük, viszont ennyivel is kevesebbet aludtunk, nah, nem mintha olyan alváshoz kényelmes helyünk lett volna. Az út érdekes volt. Volt vonatról leszállítás, valami nevenincs állomáson, volt rablás, volt fel-alá mászkáló részeg ember, voltak magukat igencsak menőnek tartó, magamutogató magyar fiúk. Szóval kis hely, sok furcsa ember, de mint említettem nekünk szerencsénk volt útitársainkkal. 

Miután Győrbe érkeztünk én elhagytam a fedélzetet. 1 óra várakozás, majd egy celldömölki átszállás után irány Zalaegerszeg. Eközben Katinka is megérkezett Pestre, majd ő is némi várakozás után Pécs felé vette az irányt. Az ünnepek mindkettőnk nevében mondhatom gyorsan teltek, de jó volt végre otthon lenni. 

26-án irány Pécs, ahol a Móninál szállásoltam el magam, neki innen is köszönet. 

27-én hajnali ötkor indulás Nyíregyházára, OTDK-ra (Országos Tudományos Diákköri Konferencia), ami mondhatom nagyon érdekes volt és sok tapasztalattal lettünk gazdagabbak. Emellett megtekintettük a híres nyíregyházi állatkertet, a Sóstó Zoo-t, annak Zöld Piramisával együtt. Nekem legjobban a Humboldt-pingvinek tetszettek. De persze szép volt a fehér páva is :P! (Szóval Viki már tudom, honnan szerzünk az esküvődre fehér pávát!) Az ezüsthátú gorilla lesajnáló arca, az oroszlánok méregetése, az orrszarvú agresszív tekintete, a kis leopárd játékossága, a papagájok hajat súroló repkedése, a fókák vidám úszkálása (persze mindehhez Móni játékossága, állatokkal való beszédessége társítva) és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy örök emlék marad. A WC-tartály felett lévő (élő) halakról és a férfi WC-ben lévő kígyóról pedig már nem is tudok mit mondani. 

Tekintve, hogy volt még egy kis időnk megnéztük a Sóstói Múzeumfalut is. Meg kell állapítsam Nyíregyháza skanzene nagyon szép. A házak gondozottak, korhűek, berendezésük a régmúlt, nyugodt időket idézik.

Pénteken, díjkiosztó és ebéd után ismét irány Pécs. 13:30-kor indultunk, 19:30-kor már Pécsen voltunk, szóval jó időt futottunk. Innen irány Vajszló. 

Szombaton Katinka tesójának ballagása, ami mondhatom szintén nagyon jól sikerült. Innen is még egyszer köszönet a szíves vendéglátásért! 

Vasárnap Budapest. Katinka szüleinek hála, autóval. Vonatunk a Keleti-pályaudvarról indult. Ahogy beléptünk rögtön a mi kis Railjet-ünkkel, és a mi vagonunkkal találtuk szembe magunkat. Mit ne mondjak, teljesen más, mint eddig bármelyik vonat, amihez szerencsém volt. Ilyennel bárhol, bármikor, bárhova. Az, hogy tiszta az már unalmas, de tágas, a lábaink nagyon jól elfértek. Az ülések egyértelműen számozottak, és digitálisan jelzik, hogy adott helyen meddig utaznak az utasok, így a mi helyünkre természetesen az volt írva, hogy Budapest Keleti-pu.-München Hbf.. Ha akartuk volna se tudtuk volna eltéveszteni hova üljünk. A WC sem a hazai vonatokon megszokott volt. Egy takarító folyamatosan ellenőrizte annak tisztaságát és felszereltségét. Volt büfékocsi, a gyerekeknek elkülönített „mesesarok”. Fedélzeti monitorok minden irányban, amelyek mutatták, hogy melyik állomás következik, hol járunk éppen (térképpel), mikor érkezünk (ha netán késtünk azt is), mennyivel száguldunk (legtöbb általam látott: 200 km/h volt). Leszállás előtt megkérdezte, hogy nem felejtettünk e-ott valamit? A csomagok és az esernyő megvan-e? És persze jelezte, hogy az átszállásra várakozóknak melyik vonat, honnan indul az elkövetkezendő 30 percben. Természetesen minden alkalommal köszöntötte az új utasokat, és egy kis filmet levetítve tájékoztatta őket, hogy mit szabad a vonaton és mit nem. Megjegyzem, hogy miközben mi egy vonaton ültünk 3 vasút társaság kezei között voltunk (MÁV, ÖBB, DBB), ugye mégiscsak megy az összedolgozás?!
Megérte, egy élmény volt!

München

No emberek, akik olvassátok e remeket! Münchent mindenkinek csak ajánlani tudom. Bajorország fővárosa rögtön a szívembe lopta magát. Lehet, hogy én tettem kissé alacsonyra a lécet, de úgy látszik itt nem nagyon tud olyan dolog történni, ami nekem ne tetszene. 

Szóval, az agglomerációjával együtt több, mint 3 millió fős város az egyik legnagyobb olyan város, amelyben megfordultam, sőt nemcsak forgolódtam, közlekedtem is A-ból B-be (csak még mielőtt valaki belekötne előbbi szófordulatba). 

Németországban talán minden ott kezdődik, hogy pályaudvar (kivéve, ha Audi-d, VW-ed vagy BMW-d van). A vonattal való közlekedési forma itt igencsak népszerű, ami nekem külön öröm. Én, aki otthon is töretlenül ragaszkodom a vonatokhoz (nemcsak a kényelem (a gyorsaságot sajnos nem tudom ide sorolni), hanem a gyakori jó társaság és élmények miatt is (kivéve a fennragadós részt, bár ma már ezen is jót tudok nevetni), csak azt tudom mondani, hogy itt még jobb vonatozni, mint otthon. A kocsik tiszták, nemcsak belül, hanem kívül is. Az ülések kényelmesek, az elrendezés praktikus, kétemeletes kocsikkal mégiscsak több ember fér el egy helyen. A vonat nem zötyög, hanem szép halkan siklik és te már csak azt veszed észre, hogy meg is érkeztél. Most épp Münchenbe. 

Innen a pályaudvarról pár lépcső segítségével már a metróban is vagy. Hát azt meg kellett állapítani már az első képről, amely a metróhálozatot volt hivatott bemutatni, hogy ez se nem a pesti hálózat, se nem a négyes metro. Ergo, mindenhova el tudsz jutni vele. Kis csapatunk így rögtön fel is pattant a szintén modern, tiszta, halk metrokocsira, ami egészen a Deutsches Múzeumig vitt minket. Itt a 2,5 órás tárlatvezetés alatt volt szerencsénk megismerni a bányászat (mind a felszíni, mind a mélyműveléses) rejtelmeit, a gőzgépek csodálatos (értsd némi iróniával) világát, no meg az a sok turbina...?! Ezenkívül a hajózás, a repülés és az autózás különféle technikáit is bemutatták. Valamint fizikai törvényszerűségeket is...(utóbbi kapcsolódását, mármint a Deutsches Múzeumhoz, nem értettem, bár végre volt valami interaktív). Két terem volt, ami számunkra is érdekesnek mutatkozott. Az egyik az egy retro terem, ahol régmúlt idők csoda-darabjait (autó, kerékpár, fényképező, konyhai berendezések, plakátok) mutatták be, illetve csak volna, mert mit ad isten, a sok technikai információ miatt erre nem nagyon maradt idő. 

A másik számomra érdekes terem az az energiagazdálkodással kapcsolatos rész volt. Itt (bár szintén nem sok időt töltöttünk) elvileg elmagyarázták a jónépnek mi az a CO2, mennyi energia kell  bizonyos dolgok előállításához és mennyi CO2 keletkezik mindeközben, hogy működik a napkollektor, vagy éppen egy atomerőmű.

 A kissé megerőltető múzeumlátogatás után (valakinek minden múzeumlátogatás az, talán ez nekem sem kerül be a Top 10-be) irány az 'Englischer Garten'. Kárpótlás minden múzeumi gépért. Először is hatalmas, zöld, fás-bokros-füves. Igen, mint egy kert. Csak, hogy épp München közepén? Nah igen, ez a nem mindegy. Mindenütt emberek, nyugágyon, matracon, vagy csak a fűben. Olvasnak, játszanak, beszélgetnek, zenét hallgatnak, vagy csak fekszenek. Hatalmas tágas tér mindenütt, árnyékos és napos helyekkel egyaránt, mint egy strandon, csak medence nincs. Kis patakként csörgedezik itt-ott az Isar. Melletted és körülötted tömegek gyalogolnak, sokan bicikliznek, sőt még lovasoknak kijelölt külön út is van. Jegyzem, München közepén. A 'Chinesischer Turm'-nál meg aztán olyat láttam, meglepő na. (Bár azzal nem vagyok tisztában miért pont Kínai Tornyot kellett Münchenbe alkotni, egy angol kertbe, dehát minden nem lehet tökéletes.) Szóval képzelj el a toronyban egy szimfonikus zenekart, akik folyamatosan játszanak, a torony körül emberek sokaságát, akik sörpadon fogyasztják el szombati ebédjüket, 0,5-1 literes korsókban kimért sörökkel leöblítve (mindezt nem műanyag késsel, kanállal és tányérral, vagy akár műanyag pohárból, de nem ám...). Ezek köré képzelj sok-sok kolbászt és egyéb finomságot (pl. percet, sült krumplit, sült húst) árusító bódét. 

Ezt követően ismét irány a metró, majd a belváros. Marienplatz. Oh. Tömeg. Minden irányból emberek sokasága. És az a gyönyörű 'Új Városháza'. Neogótikus épülete minden tekintetet magára szegez. De jól látni innen a Régi Városházát, a St. Péter templomot és a Dómot is. Innen indulva néztük meg a belváros legjelentősebb nevezetességeit (Residenz, Nemzeti Színház, Theatlinerkirche, Feldhernhalle, Bayerischer Hof - München legpimpozánsabb szállodája, politikusok és felső vezetők kedvelt szállóhelye, valamint innen mutatta meg a nagy világnak anno Michael Jackson gyermekét, jelenleg egy emlékhely áll a szálloda előtt - és persze München legdrágább bevásárlóközpontjai, üzletei sem maradtak ki).

Új vároháza

Új városháza és a Szent Szűz szobra

Dóm

Nemzeti Színház

Régi Városháza

Érdekesség, hogy a városban, főként a Hofbräuhaus környékén és a Marienplatzon, több kisebb csoporttal találkoztunk. Utóbb róluk kiderült, hogy vagy legény-, vagy leánybúcsújukat tartják éppen. Ennek volt betudható a fura öltözet (férfi maga után kötve húz egy fa deszkát, hátsó fertályán lyukas nadrággal, körülötte egyen pólóban röhögő "barátok", vagy éppen nők, fehér ruhában, fátyollal, körülöttük rózsaszín parókás szintén "barátokkal".) Mind a menyasszonynak, mind a vőlegénynek különböző feladatokat adtak, pl. éneklés,  vagy valamit el kellett adni a járókelőknek stb. Érdekes. Jó szokás. Szintén jegyzem, München közepén. Ma nálunk már a falvakban sem nagyon tartják a szokásokat. Itt még megy nekik, a nagyvárosban is.  Mindenképp szórakoztató. :)

Tekintve, hogy már így is a tervezettnél egy órával tovább maradtunk kénytelenek voltunk hazamenni. Ez félsikerrel zárult, ugyanis a csapatból néhányan lekésték a vonatot, amivel már valószínű későn szembesültünk.  A jegyek nálunk voltak, így akik ott maradtak, jegy nélkül maradtak. De hosszas szervezés után minden megoldódott... mindenki hazaérkezett. Bár volt, aki kissé kalandosan. Mondjuk szerintem ők sem bánják...jó volt!

Első napok Eichstättben 2.

Hétfőn arra ébredtünk, hogy ez a hely sem tökéletes. Esett. Ez kisebb fennakadást okozott az életünkben, mivel Katinkának nem volt esernyője, az enyém meg nemigen bírta a helyi kiképzést. Miután kissé eláztunk, buszra szálltunk és így mentünk tesztet írni. 
Jelentem, nagyon jók vagyunk. Sok évi kihagyás után, a B1-es csoportba kerültünk. Ahogy itt mondanák: „Es ist sehr gut!”. 
Ezután Line-ék megmutatták nekünk az egyetemet, majd ebédeltünk a menzán. 
(Utóbbi megér egy zárójeles megjegyzést. Az étkeztetés kártyás rendszerben működik. Röviden: Csináltatsz egy kártyát, feltöltesz rá némi pénzt, kiválasztod a napi menüből, amelyik neked tetszik, vagy ha épp nincs ilyen, akkor alkotsz magadnak egy fenséges salátát, választasz megfelelő köretet, savanyút és persze desszertet, ezt leöblíted egy kis gyümölcslével, majd a kasszánál gyorsan levonják mindennek az árát a kis plasztikról, ami kb. 1,5-3 EUR között van. Kedden és csütörtökön pedig vegetáriánus és bio ételek egészítik ki a választékot. Az étkezőben tudsz persze még italt venni, visszaváltható (0,5l) üvegben, amit fél centért vesznek vissza. A tányéradat pedig futószalagra helyezve, a szalvétát szigorúan a papírszalvéta gyűjtésére külön kihelyezett kukába gyűjtve, küldheted el a mosogatóba. Az ebéd végeztével, vagy csak úgy pedig kávézó várja a diákokat, ahol tea, kávé, sütemény, kakaó, sőt Fair Trade tea, kávé várja a betérőket.) 
Az első német óránk jól sikerül. A tanár nő nagyon kedves és az óra is gyorsan telik. 
Délután, a bürokratikus teendők elintézése után, a napot Welcome Partyval (beszélgetős, ismerkedős, Gutmann sörivós este) zártuk. 
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy felsoroljak néhány országot, ahonnan ebbe a kisvárosba jöttek. Sokan érkeztek Brazíliából, Amerikából, Lengyelországból. De vannak itt Olaszországból, Szlovákiából, Romániából, Japánból és Magyarországról is (mármint rajtunk kívül persze). 
Kedden reggel újabb, rövidebb, praktikusabb egyetemhez vezető utat fedeztünk fel. Már dupla dózisban kaptuk a német órákat, de így is élvezhető volt. Sokat nevetünk, kicsit olyan, mint egy csapatépítő tréning. Chris és Andy körbevezetett minket a városban és megosztotta velünk a szükséges információkat, ami be kell vallani nem sokkal volt több, mint amit amúgy is láttunk, az első, szombat délutáni kiruccanásunk alatt, így gondolhatjátok, hogy mennyire nem bonyolult ez a város?! 
Esti program: Irish Pub. Ez azt hiszem már önmagában mindent elmond arról, hogy milyen hangulat volt ott. Az este jól sikerült és örömmel jelentem, megittuk életünk első Guiness-ét (Bár sajnálom, hogy mindezt nem Írországban tettük, no de majd egyszer! Kicsit eretnekség is volt talán tőlünk, a német sörök hazájában, pláne egy olyan városban amelyik saját sörfőzővel rendelkezik, de nem lehetett kihagyni.) 
Mivel itt szokás a sörrel koccintani, és prosztot mondani, nem hagyhattuk ki gyönyörű szavunk, az „egészségedre” népszerűsítését. (Emellett megtanítottuk az érdeklődőknek a „jó napot”, „kérlek”, „köszönöm”, „szeretlek”, „szia”, „jó estét”, „hogy vagy”, „szívesen” szavakat is! De a legnagyobb népszerűségnek a "pálinka", az "unicum" és a "kolbász" szavak örvendtek, főleg azok körében, akiknek valamelyikhez már volt szerencséjük.) 
A szerdai napon eleget tettünk további bürokratikus teendőinknek, a napi rutin zárásaként pedig a Theke-be mentünk. Ez egy amolyan egyetemi közösségi hely, otthon úgy mondanánk, hogy kocsma. Bár ide csak diákok járnak, a sör olcsó, az asztalok pedig nagy társasági beszélgetéseknek és játékoknak vannak kialakítva. Életemben először asztali fociztam és úgy mentem haza (eddig itt minden este) egy vendéglátóipari egységből (na most mindenki azt várja, hogy azt írom, hogy a Katinkának kellett hazavezetnie, de nem…), hogy nem bűzlöttem a cigarettától. Persze nem azért, mert nem cigiznek, oh dehogynem. Pik-pak meggyúrják maguknak helyben. De ugyanakkor azt is tudják, hogy ennek hol a helye és tekintettel vannak a nem dohányzókra. Mivel már fáradunk, csütörtökön, azaz ma, tartottunk egy pihenőnapot. A ma esti program filmezés lenne, de tartottunk tőle, hogy ott aludnánk el, így inkább hazajöttünk. Végre kipróbáltuk milyen a konyhám és egy jó magyaros (kolbász, hagyma, szalonna) rántottát csináltunk. És persze megírtam Nektek eme blogbejegyzést. Már ezért megérte itthon maradni, nem?

U.i.: Miki! Minden olyan tervünket, hogy itt biciklizzünk, feladtuk. No nem azért, mert nincs kerékpárút, sőt. Néhány magyar település megirigyelné, de Eichstätt dombos, megérünk naponta gyalog is felmenni a hegyre, nemhogy kerékpárral. Egyelőre azt tudom mondani, hogy ennek ellenére sokan bringáznak EichstAttben, és ahogy láttuk, Ingolstadtban is. Ott némileg könnyebb dolguk van az embereknek, így ez nem is csoda, kicsit egyenesebb a terep.

Első napok Eichstättben

Az első bejegyzések németországi ERASMUS ösztöndíjas tartózkodásom kapcsán születnek e blogon, afféle számadásként, naplóként, úti naplóként, így ennek szellemiségében íródtak ezek a sorok. 
Megérkeztünk! Már egy pár napja, de mivel internet-beállítási gondjaink vannak eddig nem tudtam írni. Viszont nem húzhatom tovább a bejegyzés megírását, hiszen annyi minden történt már így is velünk. Hol is kezdjem? Először is kb. 7 óra alatt ideértünk. Ez szerintem nagyon jó teljesítmény, az út zökkenőmentes volt, szerencsére. A GPS folyamatosan csacsogott, és persze állandóan rendre utasított minket: „… túl gyorsan mész…”. Ez kissé félelmetes is számomra, mert rögtön a táblák után már rajta volt az „agya”, hogy hékás, vagy, hogy újratervezés. De a mai világban már minden mozdulatunk nyílt titok. 
A kollégium elé érve már vártak ránk. Line és Chris volt a szerencsés áldozat, akit a fogadásunkra rendeltek ki. A kollégium szép, de nagyon magasan van, egy hegyen és ezt értsd szó szerint. Egyelőre szinte teljesen üres az épület, hiszen itt még mindenki jól megérdemelt szabadságát tölti. Bánatunkra, Katinka és az én szobám között ca. 1,5 emeletnyi, hosszú folyosónyi és sok lépcsőnyi különbség van. Miután bepakoltunk, anya és a nagybátyám (akiknek szíves közbenjárásával eljutottunk ide) hazamentek. Mi pedig itt maradtunk…(végülis ez volt a cél ). 
De nem sokat tétlenkedtünk, hamarosan bementünk a városba. Az egész város nem nagy, rendkívül tiszta, a barokkos hangulat szinte mindenhol érezhető, az épületek a régmúlt idők emlékét őrzik. Ez a hatás néhol keveredik a modern építészet legújabb épületeivel és az ezekből áradó dinamizmussal.  Az emberek kedvesek, (a buszsofőr még integetett is nekünk…ergo messziről 'lerí' rólunk, hogy még csak közünk sincs Németországhoz) mosolyognak, köszönnek. Az embernek a nap minden szakaszában hatalmas biztonságérzete van. Nincsenek kétes alakok az utcán. Nem kell félni attól ki, mikor támad ránk. Bárhol, bármikor sétálhatsz, anélkül, hogy valami atrocitás érne. Már ez önmagában pozitívan hat az emberre. 
A város felépítése egyszerű, nem nagyon lehet eltévedni, legalábbis egy földrajzosnak biztos nem. Gyorsan fel lehet térképezni mi, hol, merre. Nem sok üzlet van a városban, így attól nem kell tartani, hogy a pénzünket mindenféle kacatra költjük el. Valami kis kerthelyiség, vendéglő, kávézó szinte minden utcában van (legalábbis a belvárosban), no meg persze pékségből is akad néhány (Ahogy Marc mondta, hiszen ez itt Németország…). Élelmiszerbolt nem sok van. Tudomásunk szerint csak kettő. Egy a város szélén, amolyan hipermarket szerűség, meg egy valahol a dombon, ez utóbbi valamivel kisebb. De itt tartózkodásunk alatt még nem volt időnk meglátogatni ezeket. Ez annak is köszönhető, hogy itt az élet teljesen más, mint nálunk. A nyugodt szó alatt azt is értettem, hogy városi buszközlekedés naponta csak 6-tól, este 7-ig van. Vasárnap pedig nincs is. Sőt vasárnap még távolsági buszok sem járnak. A boltok hamar bezárnak, van olyan, amelyik csak 1 órakor nyit, de 5-kor már zárva is van. A szerepek kissé felcserélődtek. A hivatalokban sok a férfi, azt viszont sokszor látni, hogy nő vezeti a buszt. Az egyetemet is hamar megtaláltuk. Nem nagy épület, viszont sok részből áll, ezek viszonylag távol vannak egymástól, így sok a zöld terület körülötte. Mellette van egy csodaszép kert (Hofgarten). Még szombat délután megpihentünk itt egyet a nagy felderítésben és magunkba szívtuk a város energiát. Nem nehéz megszokni ezt a helyet, na.
(Külön megjegyezném, azok kedvéért, akik érdeklődnek az alternatív energia iránt, hogy abból itt van bőven. Már idefele is, amikor átjöttünk a német határon szembeötlött, hogy nincs szinte olyan település, amelynek a házain, pajtáin ne lenne napelem, vagy napkollektor. Ez itt is megfigyelhető. A kollégium körül nagyon sok ház tetejét borítja be az előbb említett berendezés valamelyike.)
Vasárnap délelőtt kipihentük az út fáradalmait, kártyáztunk és a nap zárásaként találkoztunk a többi ERASMUS hallgatóval, a Dóm téren (ami szintén gyönyörű, de már biztos unjátok, hogy itt minden tökéletes) és beültünk egy 'Krone' nevű étterembe. Katinkával megkóstoltuk a helyi sörgyár specialitását, egy 'Hofmühl Helles'-t. Nagyon finom volt. (Egyébként meg kell jegyezzem, hogy mióta itt vagyunk igencsak megugrott a sörfogyasztásunk. Minden este lecsúszik egy jó kis folyékony kenyér, szóval minden erőnkkel azon vagyunk, hogy jócskán hozzájáruljunk a helyi sörfogyasztáshoz és teljesen asszimilálódjunk a helyi közösségbe.).

Azt hiszem egyelőre elég lesz ennyi. Hamarosan folytatom, milyen volt az első Arbeitstag (munkanap), Eichstättben.