BAD KLEINKIRCHHEIMI BARANGOLÁSOK

Újra jelentkezem. No nem mintha eddig elvesztem volna…sőt, ha az ember egyedül van, talán egy kicsit kénytelen is több időt tölteni önmagával…és jobban megismerni önnön valóját. Viszont a héten sajnos igencsak rossz idő volt Bad Kleinkirchheimben, de amikor éppen nem esett, akkor is a gyakorlati időmet töltöttem az irodában. Ebből a szempontból végülis teljesen jó hír a rossz idő, legalább nem fáj a szívem, amiért nem tudok kint lenni a szabadban. Szóval hét közben sem az időjárás, sem a munka nem engedett nekem különösebb kellemes szabadidő eltöltést. Továbbra is az angol és az olasz honlappal foglalkozom, napi 8 órában, hihetetlen, hogy egy-egy honlap végső elkészülte mögött mennyi munkaóra van. De talán alakul a dolog. Legalábbis remélem, hogy nem hiába dolgozom.

Viszont jó hír, hogy a héten péntektől szabad voltam. Bár rossz hír, hogy a hét második felében sem volt sokkal jobb az idő, mint előtte. Ennek ellenére semmi sem tántoríthatott el abban az elhatározásomban, hogy pénteken nekivágjak a nagy hegyeknek. Az eredeti terv az volt, hogy lévén kaptam 'Bad Kleinkirchheim Card'-ot az irodától, busszal elmegyek 'St. Oswald'-ba, ott teszek egy „Kulturwanderungot” egy helyi idegenvezetővel, majd lévén Karintia Kártyát ('Kärnten Card') is kaptam, irány a felvonó és a hegy. 

No gyakorlatilag ebből az lett, hogy fel is szálltam a helyi 'SKI-WANDERN-THERMEN' buszra, amelyen rajtam kívül még vagy öt nyugdíjas is utazott. 'St. Oswald'-ban, a felvonó megállójánál aztán elhagytam az utastársakat és elsétáltam a templomig, amely a kultur-túra kiindulópontja lett volna. Mivel azonban csak én voltam az egyedüli, aki a kultur-programot igénybe vette volna, így erről lemondtam (a hetven év körüli túravezető bácsi nagy örömére) és egyedül barangoltam 'St. Oswald'-ban.

Rövid templomi látogatásom után így aztán visszatértem a felvonóhoz, a 'Nationalparkbahn Brunnach'-hoz, amelynek kis kabinjai mintegy 1329 m-ről indulnak neki a magasnak és köröznek fel-és alá naphosszat.

Így aztán mit volt mit tenni, itt én is behuppantam egy kabinba. Az út hosszú percekig tartott, és közben gyönyörködtem az elém táruló kilátásban. Szerencsére semmi sem akadályozta az utat, sem szél, sem különleges kényszerszünet nem volt utam során, csak én és az egyre növekvő magasság.

Fent aztán már érezhetően hűvösebb volt az idő, miután tettem egy kört a hegyi állomás körül, be is tértem a 'Nock IN' nevű, hegyi étterembe, ahol egy finom májgombóc leves társaságában sikerült egy kicsit átmelegedni, miközben egy helyi idős úr harmonikáján játszott. Nem mondom, volt egy hangulata az egésznek. Miután kipihentem magam, még el sem fáradt valómban, irány az egyik túraútvonal.

Persze, hogy hogy nem, sikerült ismét a legkönnyebb útvonalat kiválasztani, amelynek hossza, mintegy 2,6 km-re van kiírva a térkép szerint. No én azért itt-ott kitértem és átkukucskáltam másik útvonalakra is, de az idő bizonytalansága és az egyedüllét miatt, azért csak csínján kalandoztam. Útközben elhaladtam a 'brunnach'-i tó mellett, amely mintegy 1890 m-en fekszik és amelynek látványa, a fölé magasodó hegyekkel, pazar volt. Itt-ott megpihentem egy padon, egy nyugágyon.

Fotóztam is természetesen a szép tájat, a virágokat, oh de még mennyit, pillangókat. Mindezt a saját kis nyugodt, inkább megfigyelő, mintsem a minél nagyobb teljesítményre hajtó tempómban.

A túrát tovább folytatva aztán a Nockberg Nemzeti Park csodás természeti kincseiben és még fantasztikusabb panorámájában gyönyörködtem.

Érdekes volt látni útközben a hóágyúkat, és egyéb síelőknek szóló kitáblázásokat, amelyek jelezték, hogy télen itt bizony egy másik rekreációs tevékenység kap kiemelkedő szerepet. A táj nagyon csendes volt, de milyen is lett volna?! Útközben nem sok emberrel találkoztam, egy-két család, és néhány nyugdíjas pár, valamint néhány biciklis keresztezte mindössze utamat.

A majd három órás barangolás alatt találtam „Blogger” hüttét, kicsit nem messze az általam eredetileg kiválasztott túraútvonalról letérve, amelynek érdekessége, hogy bár most épp nem működött a jeladó, de WIFI jeladóján keresztül, mintegy 2000 méter magasságban is lehet „becsekkolni”, vagy akár blogot írni. Sajnos mivel nem működött nem volt szerencsém megírni a történelmi magasságú blogbejegyzést, de talán majd máskor, máshol.

Lassan aztán körtúrám végéhez értem, ismét elém tárult a tó és a fölötte levő felvonóház látványa.

Hazajutásomhoz újból igénybe vettem a helyi turistabuszt, tettem egy rövid buszos kirándulást a faluban (már csak azért is mert kénytelen voltam, hiszen a busz menetrend szerint így kanyargott) majd "hazavándoroltam". Útközben itt-ott még elidőztem a faluban, fényképezgetve, így esett, hogy a patakparton két legelésző lovat is találtam és egy igen érdekes pihenőhelyet. Utóbbi mellett már többször elhaladtam, hiszen ez éppen útba esik a nagy szupermarket fele, de minden alkalommal az újdonság erejével hatnak az ott látottak, így itt is újfent elidőztem. Íme a fotók, beszéljenek azok helyettem.